Használt: Aprilia SR50, 2007

„Ez az, Öreg! A Julcsi kajak bepörög, ha ezzel kenem a suli előtt. De komolyan, nézz már rá, Öreg. Ugye, hogy nagyon májer?” A srácokat nem érdekli, mi van az ülés alatt, ami alapvetően nem is baj. Elég, ha az apukának fáj majd a feje, amikor két év alatt vagy négyszázezret buknak a mókán.

Az SR alapvetően sunyi. Némi rosszindulattal: át akarja verni az embert. A kamasz belebotlik az interneten, megnézi a gyári képeket, aztán odafut apuhoz, gyorsan lerágja a fülét csontig, hogy ugyan, vegyék már meg. Mert a gonosz fényszóróktól, a fejidom éleitől és az oldalán üvöltő oroszlántól tutira elhiszi, hogy az Aprilia még a Holdra is felmegy, ha van benne elég benzin.

Ha megveszik, még akkor is legalább heteket kell használni a városban, hogy ráeszméljenek: a szolgáltatás ugyanaz, mint amit már tizenöt évvel ezelőtt is megbízhatóan tudott az összes olasz. Fojtás nélkül 70 km/h körüli végsebesség, mérges gyorsulás, olcsó és raktárnyi alkatrészbázis, kis fogyasztás – viszont, ahogy a legapróbb buckák kiforgatják kezünkből a kormányt; na az sem változott.

Pedig lenne ésszerűbb, szerethetőbb választás – akár házon belül is. Egy szerény, ötven köbcentis Scarabeo például, ami kapásból százötvenezerrel olcsóbb, és a használtpiaci árakat nézve értékállóbb is, mint az SR. Ugyanaz a blokk, okosabb üléspozíció, vagy húsz kilóval könnyebb kasztni, és robogózási szubkultúrában gigantikus, 16 colos kerekek. Az még azokat a kátyúkat is apró zökkenéssel képes áthidalni, amelyekbe az SR már villástul beleesett. Mégis, a Scarabeóból negyedakkora a választék, a nagyja annak is olasz import: kinyomott szemmel, karistolt idomokkal, vagy éppen az előbbi kettőt leplezni próbáló otthoni macherálásokkal és sok tízezres felárral. Itthon közel sem visznek el annyi új Scarabeót, mint SR-t.

Na igen. A Scarabeóban nincs sok... hogy is mondják ezt? Fiatalos dinamizmus. Könnyen le lehet mérni, hiszen ha száz gimnazistát megkérdezünk, egyik sem fogja azt mondani, hogy apám, ez aztán felmegy a Holdra. Az SR-nél ez az arány hetven-harminc: a harmincból húsz nem tudja, mi az, hogy motor, a maradéknak meg a Simson Schwalbe húzta rá szemére a vasfüggönyt, mielőtt még műanyag idomos robogót láthatott volna.

A Scarabeo nem divatos azokban a tizenéves körökben, ahol még menetrendszerűen, hétvégén is hajat zseléznek. Nyilván nem ismerik bölcs Bendegúz barátom örök érvényű igazságát, miszerint csúnya nő alatt jó suna szenved. És nem csak a Scarabeo az alternatíva, hanem rajta kívül van még sok olasz vagy japán, meg ezer más, ami hálásabb a magyar utakon. Csakhogy az SR alattomos módon manipulál. Engem is majdnem rávett, hogy az öreg, integető-váltós Vespámat becseréljem egy ilyenre. Aztán ráültem.

Nagynak tűnik, és igazából csak akkor jövünk rá, mennyire nem az, amikor visszanézzük a menet közben készült fotókat. Ez persze jó, hiszen az érzés a fontos, a kényelem és a vezetési élmény. Ha lány akarna ilyen robogót venni, azért próbálja meg sztenderre rakni a kereskedésben: ötvenkilósan egyáltalán nem könnyű feladat.

Az SR ugyanúgy, mint a többi kategóriatárs, beéri 3-4 literrel száz kilométeren. Direkt nem mondom, hogy városi fogyasztás: egy ilyen motorral még a legbonyolultabb autólabirintusban is tempósan, dinamikusan lehet mozogni.

A feszes, az átlagnál egy gondolattal sportosabb futómű és az alátett 13 colos kerekek épp csak annyiszor és épp csak olyan erővel verik telibe az ágyékot, hogy ne jusson eszünkbe elmenni az önkéntes szado-mazo forgatásra, melyre a hétgyerekes családanyák kaptak rá mostanában. A hátsó rugóstag viszont az utast is simán elbírja – igaz, itthon semmire nem megyünk vele.

Lehet kanyarodni az SR-rel, de inkább egyenesen akar menni – minden döntés ellen erős felegyenesedési hajlammal küzd. A fém fékcső kedves, de tökéletesen felesleges extra: megállni ezzel is csak úgy lehet, ha a hátsó tárcsát működtetjük. Ez így volt már 1988-ban, az első generációs Honda Diókon, akkor még dobfékkel. A konstrukcióból fakad, hogy csak a hátsó gumin tud kialakulni megfelelő tapadási súrlódás: aki sportmotorról ül át, ezt gyakran elfelejti.

Mérhetetlenül jellegtelen tud lenni egy ilyen motor; különösen, ha már megjöttünk abból, hogy az SR hű, de szép, és hű, de fiatalosan dinamikus. Három szóval össze lehet foglalni, miben több, mint egykori tizenegy éves Yamaha Jogom – amit nem csak akkor utáltam, amikor eladtam, hanem vételkor, használatkor és mindig.

Először is magasabban ülünk. Ez jó, mert a régi, fájdalmas forgatókönyv elkopott, olyan sokszor lement már: az autó ablakvonalában bujkáló robogóst elütik, soha nem is sejtve, hogy valaha egyáltalán ott volt. Kettő: a blokk pokoli hanggal és olyan fordulaton pörög, hogy a sebességmérőre nem pillantva azt hisszük, gyorsak vagyunk. Három: ez második rúgásra még hosszú állás után is beindul, szóval üzembiztosabb, mint a régi, konténeres csodák, amelyekhez ki tudja, hány tinédzser vére tapad már.

Az Aprilia SR mai formájában 2005 óta létezik, és ha megnézik, rothadásig vannak vele a hirdetési oldalak. Azóta is gyártják a Street változatot, a kevésbé agresszív, lágyabb tekintetű, de műszakilag megegyező robogót. Persze ott pont az veszik el, amitől az R annyira jó, ráadásul csak ötvenezerrel kerül kevesebbe – ez az összeg nem érv a döntésben. És van még ebből injektoros modell is, az eladhatatlan high-tech, amivel sokan befürödtek az elmúlt években.

Pár tíz százaléknyi lóerő, ami itt nagyjából egyet jelent, és másfél literrel kevesebb fogyasztás, amivel legyőzte a DiTech a hagyományos porlasztós kismotort. Hogy biztosan emlékezetes maradjon a szülők számára, hogy a gyerek a modernnél is modernebb, a szomszéd kölök gépét sárba tipró robogót kapott, kerek százezer forintot kell rádobni az alapváltozat árára – ami a használati értéktöbbletet tekintve nonszensz.

De ott még nem ér véget. A karburátorfelújító-szettet kétezerért még a trafikos is utánunk vágja, míg az injektorjavítás rémálomszerű; gazdasági totálkárba ránthatja a hiba előtt még kevesebbet fogyasztó, jól gyorsuló motort. Ehhez jönnek még a szükséges, de nem elégséges feltételek: például egy szerelő, aki bele mer nyúlni. A porlasztót Tápiószecsőn is úgy javítják, mintha az motorszerelői zarándokhellyé vált volna az elmúlt tíz évben; az SR befecskendezője ehhez képest a senki földje hazai viszonylatban. Csak márkaszervizben érdemes gondolkodni, amiből nincsen minden sarkon – a horribilis javításokra kapásból ráugorhat egy hosszabb furgonozás, trélerezés ára.

Vannak persze, akik már akkor besokallnak, amikor még bele sem kezdtek a helyrehozatalba, csak végiggondolják a sztorit, majd lesápadnak, hogy úristen! És jönnek a hirdetési oldalakon a tipikus bejegyzések: karcmentes robogó, tip-top állapot, erősebb és gazdaságosabb, mint a karburátoros, de tetszik tudni, tönkrement a befecskendezőben valami kis izé, maximum ezerötszáz forint. Aztán a gyanúsan olcsó kismotor a nyakukon marad, vagy elviszi valami álmodozó, akinek végül aranyárban lesz egy javított Apriliája – amit a márkával együtt élete végéig gyűlölni fog.

A nyomott, a szabadulás vágyát leplezni sem próbáló irányárak megfojtják a többi, hibátlant kínáló DiTech-tulajdonost: a kezdeti plusz százezres számlára ilyenkor már rágondolni is teher, az injektoros modellek többnyire még a simáknál is olcsóbban cserélnek gazdát.

Az SR 50 R karburátoros változatának 550 000 forintos, akciós, új ára csak azért tűnik soknak, mert ott van mellette a kicsit bárgyú, de dimenziókkal alkalmasabb célszerszám, a Scarabeo négyszázezerért. A bő félmillióhoz öt év garanciát kapunk, amennyiben tartjuk a megfelelő szervizperiódusokat. Ez az első alkalommal ötszáz kilométer, majd rendre négyezer, vagy ennek nem teljesülése esetén 12 hónap. Az ötszázas és négyezer-ötszázas futásteljesítménynél gyakorlatilag gombokat hagyunk a műhelyben, de a nyolcezer-ötszázas szerviz már húsz-harmincezer forintba is kerülhet – igaz, ott például a hajtásszíjat és a munkafolyadékokat is cserélik. A hivatalos szerelők szerint azonban alig jön vissza karburátoros SR garanciális probléma miatt – kiforrott konstrukciók ezek.

A tesztben szereplő darab egy megkímélt, 2007. decemberi példány. Nem buherálta az egyetlen tulajdonos, nem kapta meg a robogóoptika alfáját és omegáját, a kék neoncsövet az aljára – pedig állítólag ott kezdődik az élet. A gyári fojtást az ötszáz kilométeres kötelező szervizen kérésre eltávolítják: így lehetséges, hogy a gyárilag 45 km/h-t tudó SR még 70-nél is küzdötte magát fölfelé.

Azonban a gyári dokumentáció, az UV- és horzsolásmentes fényezés, a teljesen gyári állapot sem ér többet 250-300 ezer forintnál, ha válásra kerül a sor. Ott sorakoznak eladó táblával, alig pár ezer kilométerrel a tachóban, némelyikbe még annyit sem raktak. A szignózás pillanatában biztos, nem gondolta volna a vevő, hogy az akkori hatszázezer forintból kettőötvenet fog viszontlátni úgy, hogy szűk 4600 kilométert rak bele a robogójába. Számolják csak ki, az milyen amortizációs költség két év alatt. Horror.