Teszt: Honda VT750C2B Black Spirit

Tud mindent, amiért egy V2-es cruisert szerethetünk: csattog, ha alacsony fordulaton terheljük, huttyog, ha kicsit magasabbon, és motorfékre esküszöm, gyönyörűen hörög vissza. A nyakamat rá, hogy egy óvatos kis kipufogópucolással, direkt légszűrővel előbújik belőle a komplett szimfonikus zenekar az utolsó kontrabasszus tubásig.

Erőben meg szívesen írnám, hogy olyan, amilyen, de a helyzet az, hogy egyáltalán nem olyan. Akárhányszor vezetek Shadowt, az első gyorsításnál csak az tud eszembe jutni, hogy nahát, épp két hete volt nálam egy 1,6-os Harley, és ez jobban megy. Lehet persze, hogy mégse megy jobban, mint egy Fatboy Low, de rosszabbul se.

60-ig forog az egyes fokozat, 100 körül dadog le a kettes, a városi forgalom szintjén tehát alig rosszabb a kilövési képességünk, min egy sportmotornak. De a Shadow blokkjában az az igazán jó, hogy bár alul kellemesen nyomatékos, nem olyan turbódízeles a használható fordulatszám-tartomány, mint a Harleyknál. Indulunk tehát 2000-es fordulatról, aztán váltunk 4000-nél, de csak ha akarunk - 4500-nál se döglik meg, hanem ugyanúgy húz tovább, kb. 6000-ig.

45 ló. Egyszerűen nevetséges. Korábban lelkesen hangoztattam eretnek nézetemet, hogy motoron 100 ló bőven elég mindenre, hiszen a saját VMaxom 145 lovát csak szökőévente egyszer használtam ki, és a 98 lovas XJR 1300-at is igen ritkán kell nyelezni. Cruiseren persze van még egy olyan tényező is, hogy nem a teljesítmény- hanem a nyomatékcsúcson motorozunk, vagy még ott sem: egyszerűen azon élvezkedünk, mennyi még a tartalék, és hogy mennyire nem motoroztuk ki belőle.

Ergonómiailag ugyanolyan hülyeségek vannak itt is, mint bármelyik cruiseren. Például a tankon található a sebességmérő, amire le kell nézni, és ebbe integrálták az üres váltófokozat zöld lámpácskáját, aminek sokkal jobb helye lenne a kormánykiflin.

A dizájban csak néhány apró hiba akad, de ezek igazából annyira jelentéktelenek és korrigálhatók, hogy nyugodtan mondhatom: a Black Spirit úgy jó, ahogy van. Amíg meg nem kapirgáljuk a felszínt, ebben az esetben mondjuk a légszűrőház matt feketéjét. Lehet, hogy észre se veszem, hogy a fedél műanyag, mert ki a rosseb kopogtatja? Na jó, én. Megkopogtatom, hallom, hogy műanyag és legyintek is - manapság minden műanyag.

Oké, de ez sajnos nem magában színezett műanyag. És ha valami megkarcolja, felszínre kerül a tejfölöspohár fehérje. Bevallom, kénytelen voltam még egy hajszálnyi karcot magam is belekulcsozni, annyira hihetetlen volt, hogy azt a fehéret nem egy galamb szarta rá, hanem maga a szar van befuttatva matt fekete festékkel.

Egy műanyag nem műanyag, bár ezt a fedelet nagyon szívesen legyártatnám egy iparossal, talán hamarabb is lépném meg ezt, mint az index és a hátsó sárhányó optikai tuningját. Viszont a légszűrőház mögötti fekete fedél is műanyag.

Sőt, igazából a hengerfej teteje is: ami szelepfedélnek látszik, valójában csak egy rátét, hogy nagyobbnak nézzen ki a blokk. Ez is műanyagból van, ráadásul elég puhából: szinte gyurmázni tudunk vele. A váz elülső részén a hűtőt keretbe foglaló vascső-féle is műanyag. Ez se nagy dolog, de szívesen megnéznék egy lebobberesített Black Shadowt, a 2010-es bobberszabályzat értelmében műanyag elemek nélkül. Rosszmájú motorépítők rávághatnák, hogy műanyag elemek nélkül a Black Shadow el is tűnne a föld színéről, de nem: a Black Shadow saját tömege a katalógus szerint 251 kiló.

Talán ezért olyan jó vele motorozni. A gépészet erő, nyomatékkarakter, zaj és vibráció rendben, de a futómű is elég jó. Az első fék sokkal megnyugtatóbb, mint a Harley-é, a hátsóval sincs baj, mindössze annyi, hogy mióta próbáltam az ABS-es Shadowt, nagyon biztos vagyok benne, hogy cruisert csak blokkolásgátlóval vennék. Cruiseren egyszerűen túl sok súly van ahhoz a hátsó keréken, hogy parlagon hagyjuk a fékerőt, amit egy ABS-szel ki lehet hozni belőle. A kuplung pedig olyan könnyen működik, ahogy egy 750 köbcentis motorhoz tartozó szerkezettől el is várjuk.

Kanyarogni nem jobb vele, mint egy Fatboy-jal, sőt, kicsit talán rosszabb, de még így is elég jó. Néha kedvem is támadna egy igen perverz tesztre: kivinni egy versenypályára mindenféle cruisert, hiszen köznapi értelemben azt nevezzük jó futóműnek, amivel gyorsabb kört lehet futni.

A jó fék miatt el is tudom képzelni, hogy mondjuk az Euroringen gyorsabb a Black Spirit, mint a Fatboy Low, mellyel nyilván alapban sántít az összehasonlítás. Hiszen ez a Harley 1600 köbcentis, viszont léghűtéses, és majdnem a Black Spirit árának triplájába kerül, miközben a Harleynak van már hasonló szerkezetű motorja hárommillió alatt. De sebaj, a Fatboy Low és a Black Spirit az én fejemben konkurensek: dögös, lapos, mattfekete csótányok V2-es motorral.

A nagy Honda tesztnapon valahogy majdnem minden motorról úgy tűnt, túl alacsony a lábtartója. Csalóka persze egy repülőtéren kialakított négyzetben motorozni - az ember sokkal nagyobbakat dönt, mintha ugyanezt egy forgalmi sávba szorítva, autók között tenné. Utcán tehát sokkal ritkábban ér le a lábtartó, de szerintem még így is alacsony egy kicsit; sokkal nagyobbakat lehetne dönteni, ha két centivel feljebb kezdődne a fémes kerregés.

A Black Spirittől eleinte a ballonos gumik miatt féltem egy kicsit. A Vmaxomon voltak gyárilag ilyen bumszli abroncsok, meg is keserítették a motorozást. Úgy tűnik azonban, hogy a Honda gumijai csak látszólag nagyok, mert a Black Spirit egyáltalán nem bizonytalanodik el tőlük. És ezzel a cruiseres felépítéssel nyilván nehezebb egy kicsit motorozni, mint mondjuk a VT 750 S-sel, de a cruiser varázsa valahogy éppen ez.

Azzal gyorsabb köridőket érhet el az elméleti őrült, aki kiviszi pályára, és általában is könnyebb vele motorozni. A Black Spiriten viszont egyszerűen jól érzik magukat az olyanok, mint én, akik - valószínűleg genetikai alapon, hisz mi értelmes oka lehetne ennek - jobban érzik magukat egy cruiseren. A tengelytávon és az első keréken kívül egyébként nem sok különbség van a Shadow-vonal többi tagjához képest. Nem csak a hátsó futómű egyezik meg, de még az első is - hiába tűnik vastagabbnak a villa, az csak burkolás, a mechanika ugyanaz. Értelemszerűen puhább csillapítással.

Városban nagyon jó - szerencse, hogy divatba jöttek a keskenyebb kormányok, mert a sűrűbb közlekedésben megfigyeltem, hogy ahol egy sportmotoros átjut, ott én is elférek. Városba nem is kell más, mint az agilis motor, az elfogadható kormányzás és a jó fék - bármikor szívesen elindulok egy Black Spirittel ügyintézni a sűrűjébe. Országúton az benne a furcsa, hogy bár a Harleykkal általában jobb motorozni, ezzel valahogy nagyobb utazósebességekre álltam be. A Fatboy-jal a 80 is teljesen jól esett, a Spirittel inkább 90-100 között adta ki.

Rég tetszett ennyire szériamotor. Műanyag, azt megengedem, de még műanyagostul is elég jó. Konkrétan annyira tetszik, hogy vásárlási késztetést érzek. Ez eddig kétszer fordult elő velem, a Yamaha XJR és a BMW K1300R esetében. Ilyen esetekben azt csinálom, hogy egy-két hét vagy hónap után ismét elkérem egy kicsit a tesztmotort.

Az XJR-t meg is vettem. A BMW-nél szerencsére a második menetre elmúlt a vásárlási kedv, amibe alkalmasint az árcédula is belejátszott. A Black Spiritnek viszont már az ára is olyan, hogy nem nagyon van mit megbánni rajta; 2,1 millió elköltése után nem tudom elképzelni, hogy valaki "Ó, én idióta állat!" felkiáltással verné a fejét a falba. Főleg, hogy cserébe ott áll a garázsban a szép kis Black Spirit.