Na és ha amerikai? Attól még lehet jó

A slank gépre boldog-boldogtalan széles villahidat, bumszli kerekeket és óriás tankot szerelt. Nem volt ritka a csicsás airbrush, sőt, az előretolt lábtartó sem – az alkart csipkedő markolathínárról és a sárvédősasról inkább beszélni sem szeretnék. Kínosan kuncoghatunk, de csodálkozásra nincs okunk: ha csak a kicsi HD-re jutott pénz, akkor abból kellett megvalósítani az amerikai álmot. Mert azt kötelező volt. Sokaknak még ma is az.

Vonatkoztassunk el attól, hogy a Sportster amerikai. Nézzünk rá motoros szemmel, ha kell, takarjuk le a monitoron a benzintartályra írt betűket. Mi marad? Egy V2-es, léghűtéses motorkerékpár, amely nem retró, de kifejezetten klasszikus.

Lapos, de nem cruiser, aránylag hosszú, de nem chopper. A tervezők jól belőtték a szemre is kellemes arányokat. Az üléspozíció rendkívül alacsony, de a diszkréten felívelt kormány jól kézre áll. A térd kellemes szögben hajlik, a hát nem görbül be túlságosan: ezzel akár még motorozni is lehet. Kevés a műanyag; ami fémnek látszik, jó eséllyel az is. Az összerakottság példás, jó érzés helyet foglalni a gépen.

A kevés aggasztó részlet egyike a négyszögprofil lengővilla. Igaz, fekete festésével nem kirívó, a gép többi részén ügyesen elhelyezett króm eltereli a figyelmet a népies megoldásról. A kipufogót viszont részben csak kamu borítás teszi ilyen szép csillogóssá: ezeket lecsavarva nyerhetnénk pár dekát.

Na, most vegyük le ujjunkat a monitorról és mondjuk ki: ez a 2011-es Harley-Davidson Superlow 883, az egyik leglaposabb modellje az 1903-ban alapított cégnek. Az ülés valóban rendkívül alacsony, a nyereg mindössze 648 milliméterre van a talajtól – erre tényleg leülni kell.

Sokan válságmodellnek csúfolják a menetrend szerint érkező újabb és újabb Sportstereket. A kifejezés helytálló, de nem pejoratív. Minden bizonnyal a cég marketingszakemberei szóltak le a fejlesztési osztályra, hogy megint kéne valami csinálni a szporival, hogy még jobban lehalászhatóvá váljanak a nők meg a motorozással éppen ismerkedők – kellenek az új vásárlók a túléléshez.

A megújult festés is kedves lehet a női szemnek, hisz az íves tankdekor sokkal kellemesebb az eddigi mintáknál. Nem csak a színek újak, hanem maga a tartály is – elsőre szokatlan volt, de hamar megkedveltem a formatervét. 17 liter az űrtartalma, ami akár kiránduláshoz is elég; tapasztalataim alapján nagyjából addig tart a benzin, ameddig a hát bírja a motorozást.

A jobb vezethetőség érdekében néhány új, bár alig észrevehető részlet került a Harley-ra. Az első kerék már nem 19-es, hanem lecsökkent 18-ra. Az utóbbi időben legtöbben hanyagolták ezt a méretet, a nyolcvanas években divatos átmérő mostanra szinte teljesen eltűnt. Pedig nem rossz ez, hisz azon túl, hogy szemre is jól mutat, a Superlow nagyon könnyen vezethető – ebben szerepet játszik a 16 helyett 17 hüvelykes hátsó kerék és az új villakiflivel megnövelt utánfutás is.

A felnit sem láttuk még korábban. Nekem jobban tetszik a klasszikus vonalú öntött kerekük, ez túl sportosnak tűnik a sok klasszikus részlet között – szívesen megnézném akár egy azonos méretű küllőssel is. Előre csupán egy féktárcsa jutott, de nem kell aggódni. Ugyan sokan zsigerből leugatják a HD fékeket, de az a korszak már véget ér: a Superlow ügyesen megáll akár nagyobb tempóról is.

Az új tank miatt az ülés aránylag hátra került. Egyszemélyes, jól megtartja a feneket, de sajnos fészkelődést, mozgást nem enged meg, csupán egyféle testhelyzetben utazhatunk – nagy sebességnél pedig jó lenne hátrább csúszni. Gyárilag az utasnak nincs helye, de nem is állna jól a Superlownak a kétszemélyesség. Annyi előnye talán volna a hosszabb ülésnek, hogy lehetne hátra pakolni, mert így nem egyszerű – a 883-assal teljesített adriai túrám alkalmával ragasztószalagokkal burkoltam be a sárhányót, arra pókoltam a nejlon tengerészzsákot.

A szuperalacsonyságnak vannak hátrányai is. A hasmagasság nincs tíz centi, így rossz úton bizony könnyen lekoppan. Már óvatos vezetésénél is leér a lábtartó, ha jobban ledöntjük, akkor a kipufogó alján levő csavart is csiszoljuk – ehhez sem kell nagyot kanyarodni. A rugóút jelentéktelen: elöl tíz, hátul öt centi áll rendelkezésünkre.

Az injektoros, léghűtéses blokkról nem tudok rosszat mondani: a 883-as Sportster a Harley egyik legjobb konstrukciója. Lehet pörgetni, ereje elég, nyomatéka kellemes, rezgése meg pont annyi, amit a karakter megkövetel. Nem dobálja magát az egyébként szörnyen nehézkesen kihajtható lábtartón sem: kicsit magas fordulaton böffen be a V2-es, de aztán az alapjárat megáll valahol ezer körül.

Már alacsony fordulatról jól húz, és nincs gond, ha nem kapcsolunk azonnal ötödikbe. Ez nem Big Twin, ami már ötvennel elcsattog az utolsó fokozatban, itt érdemes használni a jól kapcsolható váltót – nevével szemben nem lesz sportmotor, de gázadásra lelkesen és vitálisan indul meg.

Normális tempóban motorozva benzinből sem kér sokat: 4,5-5 literrel megelégszik. Annak ellenére, hogy ezt a lapos gépet a kezdőknek és nőknek próbálják a nemzetközi marketingstratégia keretében elpasszolni, a viselkedése egyáltalán nem csajos, sőt. Ugyan a blokk már korántsem olyan nyers, mint egykor, de a steril japán gépek mellett nagyon is karakteresnek tűnik.

Az a helyzet, hogy a sok pozitívuma mellett a Sportster még mindig afféle kényszermegoldás sok motoros szemében. Nagy Harley-kra vágynak, de azok simán a 883-as belépőmodell duplájába kerülnek. Tényleg fél- vagy kényszermegoldás? A fenét! Tessék végre elvonatkoztatni ettől a hülyeségtől, és annak tekinteni a modellt, ami: egy kellemes, megfizethető és karakteres meztelen motor, amit őszinte V2 mozgat. Hogy véletlenül amerikai? Na és?