Adatlap Honda NT700V Deauville (680 cm3)
- Hengerűrtartalom: 680 cm3
- Hengerszám: 2 hengeres, V
- Teljesítmény: 86 LE @ 8000 rpm
- Nyomaték: 66 Nm @ 6500 rpm
- Váltó: 5 seb. váltó
- Tengelytáv: 1476 mm
- Tömeg: 254 kg
- Tank: 20 l
- 2 348 000 Ft
Rögtön az elején tisztázzuk. A nevét úgy ejtjük: dovill. Nem dövill, mint a Cadillac, azt Deville-nek írják. Ugye milyen csodálatos az a magánhangzókupac a D után: eau? Vagyis o. Igaz, a Bikicsunáj Vándorserleg egyértelműen a dövijj-ért jár. Tessék gyakorolni: dovill, dovill, dovill. Megy? Akkor kezdhetjük.
Itt állok ezzel a szerény kétszázhatvan kilós mamlasszal a középállványon. Már rég kíváncsi voltam rá, lehetőségünk adódott, hogy megkapjuk, lecsaptam a Deauville-re. Elvégre már nagyon rég járt nálunk, azóta sok minden változott : nagyobb motort, befecskendezést, állítható szélvédőt kapott, csak hogy a leglényegesebbeket említsem. De ez csak ürügy volt. Érdekelt, hogy milyen. Régebben, amikor a motoromat vettem, a Deauville pucér elődje, az NTV650 is benne volt a kalapban. A kardán-V2- kombinációnak volt valami vonzereje, pláne, hogy elpusztíthatatlan gép hírében áll.
Ehhez képest első kicsit csalódtam a Deauville-ben. Lehet, hogy elpusztíthatatlan, mint a bolgár főkomenista Dimitrov mauzóleuma Szófiában, amit harmadszorra sem tudtak felrobbantani. De amikor csak simán le szeretném tolni a középállványról, ez nem előny.
Igaz, legalább van neki ilyenje. Például amikor az ember felmálházza a motort, megnyugtatóan stabilabb így, mint a sima oldaltámasszal. Azonban ez a motor tényleg dög nehéz, pláne ahhoz képest, hogy csak 680-as. Gondoltak a borulás esetére, könnyen cserélhető koptató elem van az oldalán, hogy ne törjön a még drágább idom.
A szlogen szerint fáradhatatlan társ a városban, továbbá hosszú távú partner. Szerintem ebből a második fél az igaz. Oké, bármivel lehet közlekedni a városban – még Boss Hosszal is –, de ahhoz, hogy az ember kizárólag itt járjon vele, egyszerűen feleslegesen nehézkes a Deauville. Kár, mert amúgy csábító a rettenetesen bőséges tárolóhely, amiből manapság már a kevésnek is örülni kell.
Ez meg mi is?
Az NT/NTV 650-700 család 1988-ban startolt Észak-Amerikában Hawk, Japánban Bros néven. Ezek lánchajtásosak voltak, aluvázzal, de már a mai 52 fokos V2-es őse hajtotta őket (ugyanez a blokk került a Transalpba is).
Európában is megjelent 1988-ban valami nagyon hasonló, acél vázzal, kardánnal és nagyobb tankkal. Őt kezdetben NT 650 Revere néven árulták, majd az első komoly átpofozás után NTV 650 néven futott, egészen 1997-ig, amikor teljesen felöltöztették, beépített dobozokkal, miközben ráugrott vagy fél mázsa plusz. Ekkor kapta meg a francia város nevét, és a V betű a 650 mögé költözött.
Aztán kicsit faragtak a blokkon, mert már nagyon vérszegénynek tűnt az 55 lóerő, meg csak három szelepe volt hengerenként. Az új 680 köbcentis lett és 65 lovas, amit így nagyvonalúan NT700V-re kerekítettek, 2006-tól. A Deauville egyébként olasz gyártású Honda.
Van azonban itt egy másik motor a Honda történetéből, a ritka Pacific Coast nevű túragép, 800-as V2-es blokkal. A Deauville valami nagyon hasonló szeretne lenni, de nem annyira kifinomult és kevésbé burkolt. A Pacific Coast giga-csomagtartójához szokatlan módon a hátsó burkolat felnyitásával lehetett hozzáférni. Maga a motor közel 300 kilós.
Az úgynevezett apróságoknak ott a fejidom szélein kialakított, meglepően nagy fedeles tároló, amiből az egyik zárható is. És hát azok az oldalkufferek! Az ember először azt hiszi, hogy nem fog elférni az autósorok között miattuk, ám ezek sokkal kevesebb helyet foglalnak széltében, mint a levehetők, utólagos dobozok.
A kétoldali üreg között még átjárás is van, ide hosszúkás dolgokat lehet bepasszírozni. Ez amúgy a kerékjárat fölötti ficak, okos ötlet volt kihasználni. Ha mindez kevés lenne, a Honda kiegészítőként kínál öblösebb fedeleket, amelyekkel tovább megnövelhető a raktér, a platnira pedig hátsó dobozt is lehet még rakni. Aki arra számít, hogy a sisak befér az oldalkofferbe, azt ki kell ábrándítanom. Legfeljebb az ülés alatti kampókra lógathatnánk a bukót, de annyira macerás hozzáférni, aztán az ülést visszaügyeskedni, hogy nem érdemes vele vergődni.
Meg hát Magyarországon vagyunk.
Lakhatási szempontból a Deauville tehát beválik, ekkora súllyal persze ez a minimum. Kényelem szempontjából sem gyenge. Irgalmatlan széles az ülése, annyira, hogy hiába van viszonylag alacsonyan (80 cm), úgy éreztem, alig ér le a lábam, akkorát kell rajta terpeszteni.
Persze ez kis túlzás, de tény, hogy a Deauville nem tűnik a kis termetű emberek motorjának, sőt: a kormány távolsága, a lábtartó helyzete is olyan, hogy a nagy emberek ne szorongjanak rajta, még hátul sem. Igaz, összesen 197 kilóval terhelhető, amiből 27 kiló lehet a csomag. Ha megnézzük, ez nem is extrém sok, mert a túraruha és a bukó miatt egy-egy személy nem nagyon lehet 90 kilónál nehezebb, és akkor még nem vitt cuccot magával. A hátsó rugóstag előfeszítése állítható, méghozzá egy könnyen hozzáférhető tárcsával, szabad kézzel. Tökéletes.
Hát ennyi az elmélet. A gyakorlatban a V2-es gép két tulajdonságával lep meg. Egyrészt, meglepően hangos a gyári dobbal. Nem mondom, nincs rossz hangja, csak manapság már halkan susog minden.
Ehhez képest a Deauville a világba kiáltja, hogy itt jön egy Transalp – érthető okokból hasonló a hangja. Aztán aki odakapja a fejét, döbbenten látja, hogy itt a rendőr. Az első benyomás ez, legalábbis így fehérben. Az igazán gonosz deauville-es nyitható fehér sisakot és kék motoros ruhát vesz hozzá. El fog férni minden kocsisor között a városban, még a nagyobb kofferfedelekkel is, garantálom.
A másik meglepetés nem érintett kellemesen. A V2-es nem egy fordulatszám-bajnok, 9000-nél elfogy – ezzel nincs semmi baj. Viszont háromezer alatt sem csinál sok mindent.
Hogy tovább fokozzuk a dolgot, mindössze öt fokozata van, ami így együtt már nem jó hír, pláne úgy, hogy az ötödiket tényleg rendesen túrázósra vették. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy városban van egy kissé rugalmatlan, inkább három, mint négyfokozatú motorunk. És ha már négy, akkor mindenhol 80-90-nel megy az ember.
Kár, mert ahol a motor él, elég erős. Bő öt alatt van százon egy emberrel, amivel szinte bárkinek oda lehet verni, aki négy keréken jár, legalábbis egy bizonyos tempóig. Mondjuk két fővel, rogyásig cuccolva az Alpok hágóin ne hergeljük a turbódízel 5-ös BMW-ket, de a normál napi használatban elég gyors a Honda, annak ellenére, hogy lélektanilag nagyon jót tenne neki egy sűrűbb osztású, hatos váltó.
Egyébként a váltó is elpusztíthatatlanság-szimbólum: pontosan megvannak a fokozatok, de kábé olyan finomsággal kell kezelni, mint egy ötven éves esztergapadot, és a kuplungja sem egyujjas. A váltások csattanással járnak, mintha egy beépített kalapács ütné a váltóházat. Nem baj, legalább van visszajelzés, a műszerfalon úgyis csak az üreset jelzi lámpa.
A sok kiló irányítását egyébként meg lehet szokni. Városban rászoktam arra, hogy inkább lenyomós stílusban kanyarodjak, és így elég jó. Viszont a Deauville-t megszeretni csakis városon kívül lehet. Ahol megindul az emberrel bő negyed tonna, ott kérem menés van, meg nyugalom.
Olyan érzés, mintha egy atombomba lökéshulláma sem tudná lenyomni oldalra az útról, annyira stabilan vonul. Bár hosszú távon nem érdemes 140-150 fölé menni, ott már a zaj és vibráció megüli az élményt. A kardánhajtásból semmit sem érezni, kanyarban sem.
Apropó, kardán. Sokan gondozásmentesnek tartják, maga a tengely az is. De a szöghajtásnál (ha jól tudom) 36 ezrenként le kell cserélni azt a pár deci olajat, mert megtudjuk, hogy egy láncszett nem is olyan drága.
A tesztmotoron volt ABS is (+150 rugó, de tessék megvenni!), persze a szokásos Honda-féle kombinált fékkel. Azaz a lábfék az első tárcsákra is hat, de a teljes fékhatás csak akkor alakul ki elöl, ha a fékkart is húzzuk. A fék tisztességesen megfogja a nagy tömeget, ha pedig az ABS munkaközeli helyzetbe kerül, hallatszik az is, ahogy az elektromos szivattyú bekapcsol. Sokat dicsértük már, nem fényezném tovább. Jó és kész.
A Deauville egyik legnagyobb fejlesztése az állítható szélvédő. Nálunk Zách Dani a BMW-s gőg megtestesítője, és szerinte egy vacak az állítási módszer. Igaz, Dani rögtön a korrektség lovagjává válik, és hozzáteszi, hogy persze a BMW-k nem is ennyibe kerülnek. Akkor most mi van? Jó vagy nem? Persze. Először az ember megtanulja, hogy kell cibálni az öt állítási fokozat között a plexit, és kész, egy hét után már menet közben is tudtam kezelni. Igen, lehetne villanymotoros, de a fő feladatát így is betölti.
Mert ugye 140-nél felnyitott plexivel motorozni azért nem rossz. De a motor áramlási szempontból amúgy is kiváló, és itt nemcsak a dobozok körbesimítására gondolok, hanem például arra, hogy valamilyen csoda folytán az ember kezét sem fújja a menetszél. És ez azt jelenti, hogy esőben nem ázik egy perc alatt szarrá a kesztyű, bizony.
Gondolom, aki idáig elolvasta, az sem tudja egyértelműen eldönteni, hogy igazán jó motor-e a Deauville. Én sem. Többet vártam a V2-estől és kevesebbet súlyból. Kicsit régi vágásúnak tűnik, és ez nemcsak a darabosságára igaz, hanem a részleteire is.
Persze együtt lehet élni a szimpla csőből hajlított kormánnyal, meg az ingatag műanyag fedelekkel, pláne 2,3 millióért. Ha ugyanis szétnézünk, kiderül, hogy hasonló funkcionalitású új motor nemigen akad. Ha nagyon megerőszakoljuk, akkor ott van például a CBF600 S, netán a V-Strom, ugyan jobb motorral, kisebb tömeggel, de pakolásban és szélvédelemben közel sem egyenértékűek a Deauville-el. És nem is lesznek soha, pláne azok szemében, akik a kész és komplett dolgokat szeretik.
Vagyis annak ellenére, hogy abszolút értelemben semmi kiugrót nem tud, Deauville tökéletes arra, amire szánták: nyugis túrázásra és ingázásra. Úgy tűnik, főleg azoknak szánták, akik autóból szállnak vissza – erre utal az is, hogy egy az egyben autó-jellegű a műszerezettsége is. Elvégre a négy liternél alig több fogyasztásával négyszáz kilométert lazán elmegy a tankba beférő 19,5 liter benzinnel. Fennállásának évtizedei alatt kicsit elrongyolt mellette a világ, de azoknak megfelelhet, akik szeretnének kicsit többet látni abból, ami mellett elmotoroznak. Biztos vannak ilyenek elegen, különben a Deauville sem létezne.