Péniszkisebbítővel is király vagyok

Használt: Yamaha Trailway TW125, 2001

2011.12.30. 08:03
Kellett valami kicsi, fürge városi jármű. Amióta telibe vertek, az ezres motoromat nem szívesen indítom be rövid távra. Hiába könnyen kezelhető, a várostáblán innen nem való. Arra meg főleg nem, hogy kiugorjak vele a közértig.

Robogó kilőve, nekem az praktikus, de nem motor. Ráadásul volt éppen kettő is akkor, közülük az egyik majdnem új. Nemcsak kevéske, de néha utast is vinnék, amihez alapfeltétel az is, hogy ne lopják el, ez pedig szintén nem a rendszám nélküli robogók erőssége: rohadt nehéz utast szállítani egy ellopott motorral.

A piac persze tele rendszám nélküli hulladékokkal, hobbi célú kvázi-ötvenessel, meg nem bohóckodok, ki tudja, mikor izgulnak rá a rendőrök a témára. Gondoltam, egy kiló körül nézek valamit, de ez hamar az esélytelenség ködébe veszett: amit ennyiért találtam – például egy Suzuki GN 125-ös softchoppert –, az úgy se ment, mint az ötvenes Motowell robogóm. De megállni sem bírt úgy, mert fék se volt rajta: adrenalinfröccsként azon gondolkodhatsz, hogy előbb esik-e szét, mint ahogy felkenődsz valamire.

Szigorú feltétel volt, hogy hozzá se kelljen nyúlni. Mivel az SR Yamahák ára is az égben (hol van már az 1200-as Lada hátsó ülésén hazahozott svájci példány 100 ezerért?), ráadásul terepalkalmasságban gondolkodtam, elkezdtem endurókat nézegetni.

Na, ott borul az ember agya, amikor '86-os, szénrozsdás, soha le nem mosott, ganéban tartott, ütött-kopott szarokért kérnek 300 ezreket, miközben rendszámnak se híre, se hamva. Mit csináljak vele anélkül, nézegessem?

Aztán egyszer csak a homlokomra csaptam: Yamaha Trailway 125! Hogy nem jutott eddig eszembe? Optikailag szimpatikus, durung hátsó gumi, SR 125 blokk, örök élet: nem véletlenül kedvelt céges futármotor. Hátránya, hogy a nagy hátsó gumi állítólag drága, de megnéztem: a legdrágább 30 rugó, kibírható, és ez nem eszi a gumit az őrült nyomatékával. Az SR-em sem volt bivaly, nekem városban rohangálni és terepen poroszkálni biztosan elég. Az alkatrészár egész nevetséges dimenzióban mozog: tízezer egy komplett láncszett. A kuplungszett sem vészes, igaz, ezt szerettem volna nem megtudni.

Az elsőt 120 rugóért néztem meg, hogy aztán egy nap gondolkodás után lemondjak róla. Egyrészt olyat nem veszünk, amihez nagyon hozzá kell nyúlni. Ez pedig élből motorhibás volt, ami ugyan nem jelenti azt, hogy őrült összegbe kerül felújítani, de ezt összevetve az esztétikai állapottal, hagytam a francba. Nem volt kedvem egy komplett restauráláshoz a váz homokfújásától az újrakábelezésig.

A másodikat egy márkakereskedésben találtam középretek állapotban. A márkakereskedés ténye biztató, az már kevésbé, hogy le se mossák a használt motorokat: retkesen állnak bent a szalonban. Ha én kereskedő lennék, csillivillire vakarnám, az biztos – itt még a metálbordó tank alján kezdődő ragya is szembetűnő volt. Az ár jó volt, de mivel kétszer annyit kértek érte, mint az eredeti elképzelésem, vakaróztam kicsit. A számláló 50 ezer kilométert mutatott és erősen futármotornak nézett ki, pláne ahhoz képest, hogy 2004-es évjárat, bár inkább csak annak hirdették, mert valójában, roppant meglepő módon csak 2001-es.

De akkor már tudtam, hogy örülhetek, ha 2 kiló környékén találok valamit, aminek kereke és rendszáma is van, sőt, be is indul. Beugrott még egy TW200 is, ami igazi ritkaság, itthon nem forgalmazták, Európában sem nagyon. Ebben tök más blokk van, az SR 250-é, ami berúgós. Mivel 1989-es évjáratú, elöl is dobfékes. Az ára nem volt jobb, nekem kissé túl erősek voltak a szelephangok, akksi nem volt, ráadásul a gumik biztosan öregebbek egy 22 éves motoron – és annak is néztek ki. Bemondtam egy olyan árat, amivel a sorsra bíztam a kérdést.

Sosem szabad felizgulni: a sorsod eldönti, melyik lesz a tiéd. Nem adták, leesett a vállamról a döntés súlya: eldőlt, hogy a bordóra kell megalkudnom. Élő akksi ebben sem volt, a kuplung csúszott, a műszaki lejárt, de kiegyeztem egy összegben, amiben benne volt az új akku, friss műszaki és az átnézés. Ki is cserélték a tanksapkát, mert elromlott a zárja. Ez így nem sokkal 200 ezer forint felett volt.

Aztán várhattam napokat, ráadásul ragaszkodtak hozzá, hogy csakis a szalonban vehetem át a motort, de még a papírokkal is csúsztak két napot. Ehhez képest azt hittem, legalább lesz masni meg konfettieső, de le se (szarták) mosták.

Boldogan mászkáltam a kis motorommal, ami tényleg lassú – de ezzel jó lassan menni. A vége 90-nél van, az ötvenes robogók simán odaverik gyorsulásban, de élvezetes vele minden méter: ez egy funbike, erre lett kitalálva. Mindenen átmegy és meglepő módon igen jól lehet ide-oda dobálni a kanyarokba a 180/70x15-ös dömperabroncson.

Terepen már erősen kiütköznek a korlátai, főleg az éppen csak terep, de inkább utcai profilú gumikkal. Sárban könnyű taknyolni vele. Bár sokan homokfutónak nevezik, ebben a formában ez nem fut sehova a homokon, inkább besüllyed, te meg mellé fekszel.

A hétköznapi használatban stresszmentesítő eszköz, elképedve nézem róla az idióta robogósokat: hova a francba száguldoznak? Lámpánál nyélgáz, majd végsebesség közelében cikáznak az autósok között, mint aki éppen vért szállít a haldokló anyjának. Hova ez a nagy sietség, alkalmatlan járművel és alkalmatlan közlekedési viszonyok között, holtterekben hülyén ralizva? Aztán ha be kell feküdni a kórházba, jön a „köcsög autósok” duma?

Komolyan mondom, azt éreztem: hiába vagyok literes, nyomatékos motorhoz szokva, a tetűlassú, kis 12 lóerős egyhengeressel én vagyok az utak királya. Mert nekem nem kell sietnem sehova. Sőt: olyan frusztrációm sincs, hogy mindenkit megelőzzek. Élvezem ezt a tempót, a kis egyhengeres vidám pöfögését. Igaz, forgatni kell, hogy haladjon, de legalább kimotorozható kezdőknek is, nem kell azon aggódni, hogy mikor ölöd meg magad.

Azt tudtam, hogy az SR blokk legendásan tartós, hiszen nekem is volt még a régi, dobfékesem. De azt nem gondoltam, hogy ennyire. Alig mentem pár száz kilométert még a TW-vel, amikor kitaláltuk egy haverral, hogy elmegyünk terepezni. Ő robogóval volt és a variátoros hajtás előnyeit élvezte: nem kellett váltogatnia.

Nekem azonban a kevésbé pörgős négyüteművel nehezebb volt a dolgom, amikor meredek, sziklás részre tévedtünk. A végén már egyesben sem bírt felmenni, ami azért volt gáz, mert itt aztán eléggé érzékeltem, hogy csúszik a kuplung: érzetre, szagra, mindenhogy. Annyira, hogy egyszer csak elégett: hiába raktam sebességbe, nem hajtott, csak üresen pörgött a motor.

Kalandos vontatással jutottam haza, majd másnap dobtam is be a szervizbe, némileg szomorkodva, mert azt hittem, legalább az első hónapot kihúzom kuplungcsere nélkül. Ott jött a meglepetés: egy csepp olaj sem volt a blokkban. Így adták át a szalonban.

Ráadásul nem is látszott, mert teljesen fekete volt az ablak, olajat cserélni meg a következő hónap elején akartam. Persze, le kellett volna cserélni azonnal, csak valahogy nem éreztem késztetést, hogy márkaszervizből elhozott, átvizsgált motorral azonnal egy másik szervizbe rohanjak.

A gond itt az volt, hogy ha nincs olaj, az végzetes: nem csak a tulaj, hanem a motor egészségügyi állapotát tekintve. Többször is gyanútlanul elindítottam, miután a kuplung leégett: pöccre indult és semmi zajt nem adott, de akkor még lövésem sem volt, hogy belül a blokk porszáraz.

Később attól féltem, hogy ha beletöltjük az olajat, akkor kezd majd el szólni a főtengelycsapágy. Motordoki közben már megnyugtatott, hogy semmi baja nem lesz, mert nagyon masszív golyós csapágyazása van, ami még ezt is kibírja. Ezt képtelen voltam elhinni, pedig igaza lett.

Mint kiderült, a kuplungom egyáltalán nem volt kopott előtte: csak azért csúszott, mert olajban kellett volna futnia, az pedig nem volt a blokkban. Nem tudom, hova tűnt az olaj: az is biztos, hogy nem ehette meg a teljes felöltési mennyiséget pár száz km alatt. Különösen azért nem, mert amióta a kuplunggal együtt olajat cseréltünk, pontosabban újat töltöttünk bele, egy milliméter olajat nem fogyasztott. Erősen X-akta, de azért a márkaszervizről sokat elárul.

A TW 125-tel azóta is jó barátságban vagyunk: imádni való. 3,5 körül eszik, könnyű terepen boldogul, könnyen kezelhető, élvezetes, a fékek jók, rövid távon kényelmes. Hosszabb távon már bántja a golyszit, 50 kilométer országút már nem komfort-katarzis. De erre van ugye a másik motorom.

Sok mindent kibír. A váza kissé rozsdás volt, de csiszoltam, lefújtam, majd később szeretném szétszedni és lefényezni, hogy a műanyagok se legyenek feketék.

Egy szezonon túl vagyok, napi használatban volt az emberi időjárásig – bár a cikk írásának a napján, december 28-án is mentem vele – és jelét sem látom, hogy bármi problémám lesz vele. Esetleg a kormánycsapágyat megnézem még tavasz előtt, de kopó alkatrészeket számításba venni sem érdemes. Néha elkap a lámpánál egy-egy futár egy kis nosztalgiázásra: hibáról egyiküktől sem hallottam.

Ennyiért, amennyiért kifogtam, biztosan nincs ilyen, de 3 kiló körül akadnak már korrekt példányok. Létezik kereklámpás verzió is annak, akinek a kevésbé endurós orr tetszik. Most, hogy küszöbön a B125, bátran ajánlom: igazi élményt adó jármű, mindent tud, amit egy motornak tudnia kell. Vicces, de a hozzáértők szinte irigykedve nézik. És az sem utolsó, hogy hiába csak 125-ös: a nyergében az utak királya vagyok. Legalábbis annak érzem magam.