Harley-Davidson Road King Classic 103

Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a modellel. Retrónak ott volt a Crossbones, baggernek bármelyik nagytáskás-nagyidomos, motorozni meg úgyis Sportster való. Évekig elkerült még a teszt lehetősége is, igaz, nem is nagyon lihegtem az importőr nyakába, hogy toljon már ide egy ilyen plexis dögöt.

Az eleve elrendelés ellen azonban nem lehet mit tenni: a Road King jött, és ha tehetném, most már maradna is – 2011 egyik legnagyobb meglepetését jelentette számomra ez a gép. Szerencsém volt: nem a budapesti dugóban kezdtük az ismerkedést, hanem jóval odébb, nem is Magyarországon: úgy jött ki, hogy nekem kellett hazahozni a tengertől. A part mellett felültem rá, és azt leszámítva, hogy iszonyat nehéz lábbal böködve tolatni, rögtön otthon éreztem magam a nyeregben.

A lábtartólemezek és a kormány pozíciója az én 176 centimhez ideális. Útközben rémlett, hogy Csikós egy korábbi cikkében nem kedvelte a markolatok pozícióját, de úgy tűnik, az én rövidebb karomnak pont megfelel, ugyanúgy, ahogy a bőségesen mért ülőlap. Nem túl puha, nem túl kemény – egyik sem jó hosszú távon. Nem volt utasom, aki panaszkodhatott volna a puritánabb hátsóra; kényelme meg sem közelíti a vezető kagylóülését.

Mögöttem a narancssárga, vízhatlan hullazsákom utazott, igaz, a gumipókok rögzítésén sokat agyaltam, nem akartam megsérteni a festést, akasztó pedig nem nagyon van – aki ilyennel túrázna, készítsen be hosszabb szorítót vagy gurtnit, akkor az oldaltáska konzoljához tud kötözni. Csak egy dologra kell figyelni: a rugóstag tetejénél van a levegős csillapítás szelepe, azt kár lenne letépni a helyéről.

A Harley hátsó futóműve pumpával állítható. Ugyan nem kaptam hozzá, de a gyári – vagy a legutóbbi – hangolás az egyszemélyes, egytáskás üzemmódomnak megfelelt. Persze csodát és endurós rugóutakat ne várjunk egy cruisertől – az amerikai motorok alapból a jobb utakra készülnek. Kisebb kátyúk és úthullámok nem is zavarják meg, a nagyobbakra meg érdemes felkészülni és kicsit felemelni a feneket; pattogjon csak alattunk a 365 kiló vas.

Nos, nem könnyű; hiába pakolnánk meg héliumos lufikkal a két gyári oldaltáskát, a Road King akkor is iszonyatos nyomással préselődne az aszfaltra. A tömeg kihat a viselkedésre is, és ez nem csak negatív értelemben igaz. A túracirkáló rendkívül nyugodt, viselkedése kiszámítható.

Ügyesen irányítva még lomhának sem mondható – ahogy a tengerszintről másfél óra alatt felértem a hegyi szerpentinekre, magam is meglepődtem, hogy milyen jóízűeket lehet dönteni. A felmart út sem hozta zavarba: annak ellenére, hogy előre 130, hátra meg 180-as gumit tettek, célpontosan fordulhatunk.

Érdemes is jó előre becélozni az ívet, hisz egy ekkora motoron fokozottan igaz az alapszabály, hogy oda megyünk, ahova nézünk. Ha okosan választjuk meg az irányt és a kanyarok érintőit, nem lesz zavaró a test. A szűk visszafordítókban elég finoman rásegíteni a hátsó fékkel, máris eltűnik a kilók adta makrancosság.

Szeretném kihangsúlyozni: ez a Harley sokkal jobban vezethető, mint ahogy kinéz. Az, hogy gyakran látni burzsoá nyugdíjasokat félmilliós bőrruhában támolyogni rajta, nem a gép hibája. Tartok tőle, hogy derogál nekik amerikai motorral elnézni a japános Safety Hungary tréningre, pedig maguk is meglepődnének, mennyire agilis tud lenni egy Road King.

Az első villa meg a kötelező, sokat takaró táskák miatt sokan nem tudják, miért lehet vezethetőbb ez, mint egy Heritage vagy egy Fat Boy. Valóban nincs nagy különbség, de én a hagyományos lengővillás hátsó futóműre gyanakszom, bár empirikus bizonyítékaim nincsenek.

Korábban már leírtuk, de ideje most is oszlatni a tévhiteket: a HD fékei jók. A blokkolásgátlós rendszer teszi a dolgát, jobban megfogja a gépet, mint sok, ára miatt népszerűbb japán cruiseré. Az, hogy a hangolása régies, ne tévesszen meg senkit: nem harap, nem egyujjas, de szerintem ez szándékos, bele kell nyúlni, akkor megáll.

Már borzasztó elégedett voltam a Road Kinggel, amikor a hegyekben utolértem a zsíros esőfelhőket. Pillanatokon belül hatalmas cseppekben zuhogni kezdett, én pedig bizonytalankodni. A velem és a csomagommal együtt közel féltonnás test miként viselkedik majd a helyenként felmart szerpentinen?

Már az első pár kilométeren szívembe zártam az addig rühellt szélvédőt. Alapból nem szeretem, ha van előttem valami, de a vizet szépen eldobta. Elég volt kicsit behúzni a nyakam, rögtön nem csapott arcomba a víz. Amúgy a plexi elég könnyen eltávolítható; aki utálja a hótolót maga előtt, könnyen a garázsban hagyhatja – nélküle érvényesül igazán a bálnafejnyi lámpatest és a két kiegészítő fényszóró.

A részleteken amúgy is érdemes elbogarászni: a nagy, csavarós gyújtáskapcsoló úgy hozza az ötvenes éveket, hogy nem zavaró, sőt, igazán szerethető, mert a retró külső alatt modern a technika. Ha az ugrókódos kulcs a zsebben van, elég elcsavarni a fényes téglatestet, máris lehet indítani: kellemes böffenéssel startol az 1690 köbcentis V2-es. Tesztgépünkbe a 103 köbhüvelykes PowerPaket szerelték – a 2011-es modellévben alapból a Road King Classic 96 köbhüvelykes motorral, vagyis 1584 köbcentivel került a boltokba. A tavalyi ár 17 930 euró (plusz áfa és regadó) volt, míg az idén megdrágult: ára 24 490 euró (már áfával és regadóval) az importőri oldal alapján.

A léghűtéses blokk olyan, amilyen. Van nála erősebb és nyomatékosabb is, de ennél több kraft egyszerűen nem szükséges. A hatfokozatú váltó pontos, de csattog. Biztos vagyok benne, hogy a marketingesek kötelezték a mérnököket arra, hogy ez ilyen legyen, mert a hang és a húsz-kiló-vasat-mozgatok-bokával érzés része a szörnyen hülyén hangzó, de valahol mégis létező Harley-mítosznak.

Túlzásnak tartom a hat fokozatot, untig elég lenne négy normál meg egy overdrive ötödik, de azt hiszem, ez csak az én régi mániám – mintha mostanában az emberek azt szeretnék, ha sokat kell kapcsolgatni, még az ilyen 139 Nm-es dögökön is. Pedig a kéthengeres vidáman elcsattogna kevesebből is – a közhiedelemmel ellentétben alacsony fogyasztás nem az ezernyi gangtól lesz, hanem a jól megválasztott áttételtől. A Road Kingen kivételes módon sikerült kevesebbet fogyasztanom a gyári értéknél; ők 6,7-et adnak meg, nekem megállt hatból száz kilométerenként.

A kanyarokból leérve várt a lankás országút – ez a Harley igazi otthona. Nem túl hosszú egyenesek, nem túl durva kanyarok: ez még esőben is élvezetes volt. Az autópálya viszont sehogy sem. Behúztam fülem-farkam, de a folyamatos permet, amit a többi közlekedő szórt fel, mindenhogy megtalált. Beakasztottam a tempomatot, aztán összekucorodva gurultam vagy 350 kilométert. Ezen a szakaszon már csak a kényelmes ülés volt az egyetlen, ami az ámerikai legendából maradt – ez sem rossz, normális körülmények között ilyenkor a motorozást szoktam hetekre megutálni.

A Road King ergonómiájának köszönhetően emberként értem haza, sőt, másnap is úgy keltem. A reggeli napsütés teljesen elfeledtette velem az előző napi vizes, autópályás szenvedést. Békésen becsattogtam Budapestre, hogy leteszteljem, a széles kormány és a kofferek vajon mennyire férnek el a sorok között?

A jó súlyelosztásnak hála, lassú sebességnél sem válik irányíthatatlanná. Ilyenkor persze érdemes újfent be-besegíteni a hátsó fékkel, de kellő határozottsággal nem feneklik meg a dugóban.

Városban egyedül a hátsó henger hője zavaró, amely egyből a combtövet és az ágyékot kezdi el fűteni. Mondhatnánk, hogy ilyen a léghűtéses, de a modern vizesek is képesek iszonyatos szaunát rendezni a melegedő airbox miatt. Ismerek olyat, aki kizárólag városi motorozásra használja amerikai cirkálóját, de ennek ellenére nem oda való.

Tíz éve még nem hittem volna, hogy valaha is leírom, de ez a Harley nem azért kéne, hogy átépítsem, hanem azért, hogy nagyokat túrázzak vele. Ugyan a krómok zömét szívem szerint eltüntetném róla, de minden más amellett szól, hogy élvezzem rajta a hosszú utakat. Kényelmes, stílusos, megbízható és értékálló – egyre kevesebb motorról mondhatjuk el egyszerre ezeket.