Adatlap Triumph Thruxton 900 (865 cm3)
- Hengerűrtartalom: 865 cm3
- Hengerszám: 2 hengeres, soros
- Teljesítmény: 70 LE @ 7200 rpm
- Nyomaték: 72 Nm @ 6400 rpm
- Váltó: 5 seb. váltó
- Tengelytáv: 1490 mm
- Ülésmagasság: 790 mm
- Tömeg: 204 kg
- Tank: 17 l
Csodálatos koreográfia. Mozdul a bal kéz, szorítanak az ujjak, tökéletes ütemben bólint a bal lábfej. A neuronok hullámzanak, egymásba kapaszkodva adják tovább a parancsot. Kiegyenesedik a nyak, messze előre néz a szem, a kéz szorítása enyhül – szinte izzik az idegrendszer –, a jobb csukló hátrafelé csavar: gáz. Kezdődik.
Minden egyes elinduláskor, az összes váltáskor újra és újra eljátszható ez. Végtagbalett férfiaknak, egyszerű, ám bámulatosan megrendezett előadás. Az ismétlést nem a nézők, hanem a gép és az irányító agy követeli. A Triumph Thruxton nem hagy nyugodni, a fiatalt csatába küldi, az öreg ereibe életet fecskendez.
Café racer – ezt igazán csak az angolok érzik. Hiszek benne, hogy John Bloor, a derbyshire-i szénbányász fia már akkor erről a gépről álmodott, amikor egy telephely miatt megvásárolt pár csarnokot és a vele együtt adott Triumph márkanevet. Mi másért tervezték meg a léghűtéses sorkettest, ha nem azért, hogy az összes rocker és a vénülő ton up boy-ok még egyszer utoljára felvegyék a kopott, karcos, szakadt bőrruhát, és le se vegyék, amíg a Thruxton gurul?
Mert gurul, megy, hörög, visszadurrog – egyáltalán nem olyan makrancos, mint egy régi Triumph, de az öregfiúk sem olyan fickósak már, a mai srácok meg ugye hozzászoktak a komforthoz. Szépre tervezték, olyanra, mint a régi, de kezelhetőre és megbízhatóra, mint egy mai motort.
A Bonneville 2001-es sikere és a növekvő eladások bizonyították, hogy a szelíd utcai gép mellé kell valami virgoncabb is. Naná, hogy a hatvanas évek utcai stílusát kapták elő – jókor döntöttek a retró retrója mellett: a gépet az egész világon ünnepelve fogadták.
Idehaza persze ritka madár, ahogy a Triumph sem túl gyakori – akik a kiváló folyadékhűtéses három- és négyhengeresek mellett a látványos, hűtőbordákkal bolondított kéthengerest választották, valami mást akartak: igazit, klasszikust, motorszerűt.
Elég ránézni a kulcsára, vagy közeledni felé a garázsban. Az idegpályáinkon azonnal meglengetik a zöld zászlót, a bukósisak magától ugrik a fejünkre. Mégsincs stressz, a hetven lóerő engedelmesen várja a gázmarkolat parancsát – nincs jelen a múlt századi angol gépek működési lutrija, itt az ember irányít, a motor meg engedelmeskedik.
Az üléspozíció szemre rosszabb, mint a valóságban. Hasonlóan ülünk, mint a sporttúra gépeken, csak itt nincs idom, jobban megtart a szél. A nyereg sincs túl hátul, nekem egyedül a formája okozott kellemetlen perceket. Túl puha és széles volt, nyeste combtövemet – ezt leszámítva egész normálisan közlekedhetünk a Thruxtonnal, bár túramotornak csak fenntartásokkal alkalmas, habár lehet, hogy más hátsójának nem okoz majd gondot.
A 2007-es tesztmotorunk 865 köbcenti. A 70 lóerő bőven elég egy meztelen motorba, remek sprintje van, de alacsony tempónál sem érezni nyomatékszegénynek. Ez még karburátoros kivitel – jól veszi a gázt, nincs késlekedés, bár lehet, hogy így a fogyasztás kicsivel magasabb. Vegyes használatban, sportosan használva hat litert benzint égetett el száz kilométerenként; visszaemlékezve a csuklóm táncikálására, sikerülne ennél kevesebb is.
A váltó ötfokozatú, akárcsak a korábban megénekelt Bonneville-nél, pontosan, ügyesen kapcsolható. Nem kell túl gyakran balettozni a lábfejjel – a mai gépekhez képest aránylag hosszúak a fokozatok, nyugodtan lehet húzatni a café racerek mágikus Ton-jáig; ez a kifejezés a 100 mérföld per órát jelenti. A hatvanas években ezt a sebességet üldözték a srácok. Akkor még nehezebb volt, de ma már pikk-pakk elérhető, sőt, jóval több is ennél.
A hagyományos bölcsőváz passzol a külsőhöz, a merevséggel sincs baj – tegyük hozzá, azon túl, hogy a nevét is egy pályáról kapta, a Thruxton versenyaszfalton is bizonyított, hisz több országban márkakupát írtak ki a racernek. Meglepő módon nem Angliában lett a legnépszerűbb: a stílusra fogékony olaszok buktak rá leginkább, eredeti és átépített formában is rendkívül szeretett a mai napig.
A go fast csíkkal díszitett gép valóban jó választás. Ugyan nincs túl sok belőle, de használtan rendszeresen elcsíphető egy-egy darab. Kiváló alternatíva lehet számos, közepesen unalmas japán vagy európai gép helyett. Technikája semmivel sem elavultabb – erre nagyon ügyelt a Triumph –, de külső pont annyival kellemesebb, hogy ünnep legyen már az is, hogy kinyitjuk a garázsajtót.
Aki amerikai módon alacsony fordulatot vár, csalódni fog – csúcsteljesítményét 7250-as fordulaton adja le. A középtartományt kedveli, de fölötte sincsenek káros rezgések, hisz kifejezetten jól kiegyensúlyozott konstrukció a kéthengeres. Tervezésénél még az olyan apróságokra is ügyeltek, mint az oldaldeklik csalafinta kialakítása: távolról úgy néz ki, mintha ez is archaikus, különálló váltóval szerelt gép lenne.
A futómű nagyjából párban van a motor teljesítményével. Nem túl puha, nem túl kemény és variálni sem nagyon lehet rajta – ha rajtam múlna, én valami okosabb rugóstagot keresnék hátra, bőven kínál megoldásokat a neten fellelhető számtalan tulajdonosi vélemény és csereötlet. Összességében azonban megfelel az utcai követelményeknek, élvezetesen dönthető a kanyarokban. A tengelytáv nem pitbike-nyi, 1490 milliméter, ami a 18-as első kerékkel kitűnő egyenesfutást ad, de a szűk kanyarokban kicsit meccselni kell.
A fékkel sincs baj, az öregecske Nissin hibátlanul megfogja. A küllős kerékhez nem is passzolna sokkal izmosabb rendszer, így tud igazán érvényesülni a fémpálcikák megcsillanó varázsa.
Komoly típushibája a sorkettes Triumph-oknak nincs, vásárláskor leginkább az általános állapotra kell figyelni. Egyenesfutás, egészséges motorhang, nem szétesett váltó – ezeket minden használt motoron át kell nézni. Motordoktorunk erről korábban publikált egy rendkívül alapos, pszichológiától sem mentes írást – szavai egy Thruxton vásárlásakor is hasznosak lehetnek.
Tudják mi a jó a retróban? Megszépíti a múltat. Balgaság lenne azt hazudni, hogy a hatvanas évek angol gépei jók voltak és megbízhatók. A hibákat viszont feledtette a szépségük – ezt őrizte meg a John Bloor. A stílus maradt, de a minőség és a használhatóság hatványozódott.
A varázst nem tudom, hogy tették bele. Talán valami öreg angol boszorkány, vagy ősi gaél manó bűbája kellett hozzá, de a lényeg, hogy sikerült. A morcos férfilélek is könnyed balerinává változik, táncolnak a végtagok, hajlik a nyak, és mintha a periférikus látótérben elkenődött tömeg is lelkesen tapsolna. Jó ez a gép, van miért.