Kis dolgokban a legnagyobb, szólhatna a Honda szlogenje egy másik földrészen, ahol nem csak azért árulnak kisköbcentis gépeket, hogy ne legyen olyan szörnyűségesen üres a weboldal meg a márkakereskedés.
Mióta kipukkadt a lufi és válság néven beköszöntött a józanság kora, idehaza is sokan rádöbbentek, hogy hoppá, a motorral nem csak csajozni lehet, hanem okosan közlekedni, időt vagy pénzt spórolni. A sportgépek meg a meg a cruiserek piaca megbukott (mint Rottenbiller, igaz, azt senki nem tudja, min is bukott meg az egykori budapesti polgármester. Az is csak keveseknek van meg, hogy az öreget kártyakeverés közben érte a halál – megállt a szíve, pont úgy, mint több, idehaza kereskedésből élő embernek).
Évek óta egyre kevesebb motor fogy, de az arányok eltolódásával már látszik, hogy van esély az értékesítés fenntartására, de tényleg a kisebb és olcsóbb gépekre kell koncentrálni. Úgy tűnik, a Hondánál van néhány közgazdasági mágus, mert előre látták, hogy milyen idők következnek. Ne higgyük, hogy az azóta ütemesen érkező válságmodelleket 2008 után sebtiben dobták össze: ezek készültek, tudatosan mentek el ebbe az irányba.
A Honda sorkettesekkel és pofás 125-ösökkel reagált. Úgy tűnik, mindkettő bejött, hisz a praktikus CBF és az aránylag fölösleges start-stopos rendszert marketingfegyverként használó PCX is szép karriert futott be. Az NC700 család gyártási spórolása egyszerűen csodálatos: a Honda Jazz alkatrészeit felhasználva dobtak össze egy motorblokkot.
Jaj, de jó, kiáltottak fel a motorosok, ezek olcsók, ezek nekünk jót akarnak. Nos, valóban, de végignézve a gépeken azért nem kételkedünk benne, hogy a cégnek így is van haszna, nem játszanak jótékonysági szervezetre. Hangsúlyozom, ezzel nincs baj, egyszerű gépekre is szükség van, nem kell mindig a csúcstechnika. Ugye vörös diplomával is ki lehet esni az egyetemről, de igazából megfelelő egy egészséges hármas is – amíg ezek a Honda válságmodellek működnek, senki nem fog panaszkodni. Amúgy meg mitől ne működnének?
Az egyre inkább a realitás irányába mutató modellpalettán azonban megjelent egy sárga folt. Oké, én is kicsit becsurrantottam örömömben, amikor megláttam, pont, mint egy lelkes kölyökkutya. Az MSX125 ugyan kicsi, keveset fogyaszt és nagyon vicces, de nehéz racionálisan megindokolni; a majdnem 900 ezres ára viccnek kicsit drága. Nem baj, szeretem, lógjon csak ki a közepesen depresszív tucatgépek közül: minden cirkuszba kell egy vidám törpe.
Thaiföld, ahol készül, más piac. Ott nincs válság, nem azon stresszel a Honda, hogy tud árban alámenni a többieknek. Ott egyszerűen csak minden rendben, az emberek veszik a motorokat. Munkába járnak, családot cipelnek, nem azon agyalnak, hogy az 1800-as vagy a kétezres cruiseren lesz-e nagyobb farkuk. Tudják, hogy kicsi, nem félnek ezzel évezredek óta együtt élni, így az ottani vevők lelkesen fizetnek a szebbnél szebb kisköbcentis gépekért.
A napi igáslovak mellett azonban jelen vannak azok, amit a fiatalok, a trendi vevők keresnek. A Kawasaki évek óta uralta ezt a szegmenst a KSR-rel. A vicc az, hogy annak fekvő egyhengeres motorja is Honda eredetű – úgy tűnik, ebben a műfajban tényleg nem lehet elszakadni Honda Szoicsiró zsenialitásától.
Aki jár már Bangokban, Ázsia éjszaka is 30 fokos metropoliszában, biztos látta, ahogy a fiatalok bandákba verődve gyorsulnak el a lámpáknál, egykeréken szlalomoznak a 12-es kerekű vackokkal a teherautók, taxik és tuk-tukok között: ami nálunk a körutas jaszkari, ott a rommá tuningolt negyedliteresen való száguldozás. A Honda végre lépett, visszatért oda, ahol egykor a kicsike Monkey-val és a Dax-szal sikert aratott. Az MSX125 vibráló sárga színe azonnal szemet szúr, nappal és a nagyvárosi fényekkel zsongító éjszakában is.
Idehaza ez a szubkultúra, ez a célcsoport ismeretlen. A hazai importőr nincs könnyű helyzetben – megpróbálják ugyan rámelegíteni a fiatalokra, de a jogosítvány-korhatárok ugye kizárják a bohém gimnazistákat, 18 fölött meg nagyon kevesen vannak, akik felizgulnak egy combközépig érő törpére (igaz, vannak ilyen filmek a neten, kizárólag nagykorúaknak).
Bevallom, én rákívántam, bár motorossá válásomban nagy szerepet játszottak az ilyen aprólékok. Amikor én azzal foglalatoskodtam, hogyan tudom apám Babettáját kicsempészni a garázsból, Attila barátom egy Stellával járt. Ez a Mini Riga vázának és a Gúta városában gyártott Babetta blokkjának volt a házassága – jó nem volt, de működött és kiválóan szórakoztunk rajta.
A kertvárosi utcákon száguldoztunk, jogsink persze nem volt, mert olyat 11-12 évesen még nem adtak. Imádtam a haver gépét, hisz apám mopedjéhez képest vicces volt, plusz berúgóval indult, mint a nagyok. Ha tehettem, ellejmoltam egy körre, és általában nem is volt baj belőle, bár emlékszem, hogy egyszer kitörtem vele az öregem volt főnökének a kertkapuját: a járdára felhajtva túl nagy gázt adtam, aztán valahogy már nem sikerült időben megállni – a Stellának semmi baja sem lett.
Az igazi királyok persze nem mi voltunk, hanem a Zsolti. Valamelyik családtagja Németországban volt autószerelő, aki hozott haza egy Monkey-t. Na, az maga volt az isteni csoda, megpillantása felért egy orgazmussal, ha pedig az ember ráülhetett, a dimenzió is megszakadt és egy szebb, szerethetőbb, mesevilágba csöppentünk mi, kertvárosi gyerekek. Ez volt egyébként az első váltós motor, amit vezettem – igazából persze ez túlzás, mert azonnal kettesbe rakva kerültem egy vele az iskolaudvaron. Ennyi elég volt a szerelemhez.
Az édes emlékek, a korai motoros gerjedelem kamasz láza azonnal visszatért, amikor télen megláttam a Honda MSX sajtóanyagát. Istenem, jön, lelkendeztem, de senki nem értette, mi ez a nagy öröm. Szemem előtt újra a döbbenetesen gondtalan, példás szülőkkel megtámogatott gyermekkor filmje játszódott le, amikor még nem volt munkahely, munkanélküliség, válság és útkeresés. Persze, hogy újra át akartam élni.
MSX125, vagyis Mini Street X-treme 125 – ezen biztos sokat izzadtak a marketingesek, hisz tényleg, mi lehet extrémebb egy 10 lóerős gépnél? Még a méretre sem gondolhatunk, hisz akkora, mint egy ötvenes robogó, igaz, ennek ellenére egészen jól elfér rajta mindenki.
A négyütemű, 52,4 × 57,9 mm furat löket-arányú egyhengeres zseniális. Itt nem szórakoztak félautomata körváltóval, kuplungolni kell, pont, mint a rendes férfiaknak. Tökéletesen beoszthatjuk a gép erejét, ami a számadat ellenére nem kevés – meg merem kockáztatni, hogy jelenleg ez a Honda legharmonikusabb és legszórakoztatóbb blokkja. Nem hiába csiszolgatták a koncepciót 50 évig.
Aki teheti, menjen el valamelyik kereskedésbe, próbálja ki, mert nehéz szóban leírni azt az élni akarást, azt a vitalitást, amit kapunk. Visszafogott morajlással törtet, pörög, mohón kap minden fokozat után: 100 kilómat ügyesen gyorsította sík úton is százig, miközben meglepően stabil marad annak ellenére, hogy tengelytávja csak 120 centi.
A négyfokozatú váltó tökéletesen precíz és toleráns, barátja a sportos őrültködésnek, miközben a befecskendezőnek hála a fogyasztás alig emelkedik három liter fölé. Azonban ha kitomboltuk magunkat és elkezdünk arra figyelni, hogy nyomatékból, lendületből és ésszel haladjunk, felfedezzük, hogy hoppá, már hatvannál meglódul négyből, nem kell forgatni – a fogyasztás nekem leugrott 2,2 literre.
Naná, hogy ezzel jártam munkába. Egyrészt a majdnem három éves lányom kacagva fogadott, hogy „Apa, ez nagyon vicces motor!”, másrészt kíváncsi voltam, hogy az urbánus istenkísértésen túl alkalmas-e ingázásra a 102 kilós Honda. Ha a fakír énem írná a cikket, az állna csak itt, hogy igen, sőt még takarékos is, de nem ő ül a billentyűzet mögött. Az MSX 125 szórakoztató és takarékos, de olyan kényelmetlen, hogy komolyan meg kell gondolni minden utat, ami hosszabb 10 kilométernél.
Az ember elsőre azt saccolná, hogy összekuporodva kell vezetni, biztos azért nincs meg a komfort, ám ez tévedés. Teljesen egyenes a derék, jó helyen van a láb, megfelelő a kormány beépítése. A testrész, ami először lengeti meg a fehér zászlót, az a fenék. A nyereg feltöri, nem támaszt alá, nem kínál egy jó pozíciót, hiába csúszkálunk előre-hátra. Egyből az jutott eszembe, milyen kár, hogy nincs retró változat, mert arra a transzformeres dizájn helyett feltehették volna a régi Monkey vagy Dax kényelmes üléseit.
A gondokat tetézi a futómű. A szemre is filléres Monoshock hátsó rugóstag csak jó úton használható, amint kátyú jön, vagy bármi hullám, elvesztjük benne bizalmunkat. Gyatra aszfalton ijesztő dolgokra képes kanyarban, de ha megszokjuk, nem lesz baj, mert igazából csak pánikolt kelt, de katasztrófa nincs. Meg kell markolni a kormányt és gáz.
Az első villa 31 milliméter szárvastagságú fejreállított egység, de az alkatrészpárt én inkább a marketingosztály számlájára írnám, mint a mérnökökére – egy hasonló méretű robogóhoz képest persze sokkal jobb és precízebben vezethető a Honda, de az apró, 12-es kerekek és az 50 kilós trendi thai fiúcskákhoz nagyjából behangolt futómű kihívásokkal küzd.
A kényelmetlenséget és a hazai viszonyok szülte viselkedészavarokat leszámítva minden rendben. A kezelés egyszerű, a kormányon található kapcsolók mind ismerősek a többi márkatársról. A fékek nem szakítják föl az aszfaltot, de fognak, igaz, jól meg kell markolni, hogy tényleg lassuljon a 120 és 130-as gumikon gördülő gép.
Amikor két éve a Bangkok Motor Show standjait bújtam feltűnt, hogy mindenhez csodálatos tuningalkatrészek kaphatók. Nem csak a dizájnra mennek rá, hanem a futóműre és az erőre is – biztos vagyok benne, hogy már az MSX-hez is van nyitottabb kipufogó, sőt, a befecskendező helyett szerintem kínálnak rendes karburátort is, nagyot, sportosat. Hiszem, hogy létezik tisztességes hátsó rugóstag is – mivel én elfogult és amolyan szerelmes-féle vagyok most, képes vagyok elábrándozni azon, hogy ha nem kerülne 895 ezer forintba, miket rendelnék meg hozzá, hogy tényleg tökéletes legyen.
A legjobbról még nem beszéltem. Ugye azon már túlestünk, hogy ez végre egy olyan motor, amit a Honda meg sem próbál racionálisnak beállítani – rájuk is szakadna az ég. A vak is látja, hogy ez valami vidám jószág, aki rajta ül, az meg „biztos igen jó fej, konvenciómentes, non-komformista valaki”. Szóval megbámulják. A csajok mosolyognak, ahogy harcra készen beállok a piros lámpához, látják, ez egy kedves őrült, akinek ráadásul divatosan sárga akármilye van. A taxisok mosolyognak, a buszvezetők sem állnak be okvetlen eléd, sőt, még egy Pokol Angyalától is sikerült barátságos köszöntést begyűjtenem.
Azonban ha a lámpa zöldre vált, indul az őrület, hisz a blokk szívből felpörög, az MSX meg mindenhol elfér, így nagyon komoly részidőket lehet vele teljesíteni a városban. Az, hogy akkora, mint egy kisebbfajta robogó, de nem fogy el ötvennél, hatalmas fegyvertény – talán ez az egyetlen reális indok, ami miatt bárki megvehetné. Minden más a világtól elszakadt és a szívből jövő indok csupán: cuki, vicces, szeretnivaló. Ez a 125-ös végre valami, amit nem akarnak spórolós, értelmes, kockafejű motornak eladni.