A Yamaha elnézést kér, de nem gyárthat kizárólag olyan izgalmas motorokat mint az MT-09 és nem lehet minden terméke olyan minőségi, mint egy Midnight Star. Amikor a motorpiacon ekkora a córesz, kellenek ilyen kis izék is, mert ezekből lehet gyorsan pénzt csinálni. A Delight ára egy normális fizetésből megspórolható, és utána sokat lehet spórolni a fogyasztásán.
Ösztönösen görcsbe rándul a gyomrom, amikor egy újabb japán gyártó adja elő, hogy nem csak a kínai hamiskártyások, de ő is képes olcsón dolgoztatni. Minimális pénzből motort gyártani Japánban nem lehet, ezért a Yamaha legalább négy országban készít robogókat. Ahogy tudom, a Majesty-ket a francia MBK-nál készítik, a belpiacosként beszivárgó, nem európai Jogokat egy ideje Tajvanon, a Tmax 500-at viszont Japánban.
Nagyjából ki lehet találni, melyiket hol akarják nagy számban eladni, illetve mely modell árában érvényesíthető, hogy kínosan ügyelnek a minőségére. Érdemes összenézni a négy felsorolt típust, lesz meglepetés. És akkor most itt van egy újabb modell, a Delight. Ennek a 114 köbcentis kisrobogónak a sisaktartójában azt olvasom, hogy indonéz, tehát már ott is van Yamaha-üzem.
Mindezt talán szóba sem hoztam volna, ha nem érezném, hogy a néhány éve titokban forgalomba hozott olcsó Vity 125 után nyilván ettől a géptől is jelentős sikereket remélnek. Hány Vity-t is látni az utcán?
A cég nem most kezdte a retro robogós műfajt. Sokan szeretik a Vinót, melyet máig gyártanak, de most már nem két- hanem négyütemű blokkal. Valami azt súgja, nálunk sokkal többe kerülne a kétszer akkora hengerűrtartalmú Delightnál, ha egyáltalán szerepelne az európai kínálatban. A Vino 4t ugyanis folyadékhűtésű, a legapróbb részletekig minőségi darab.
A Delighttal kapcsolatban viszont csak annyit mondhatok, hogy nagyon igyekeztek jót csinálni a Yamahánál de ez csak többé-kevésbé sikerült. Stílusa hozza az elvárhatót és tetszik a műszerfala. A gép íves, kecses, a lámpák környékén némi krómhatású műanyaggal, vagyis tulajdonképpen kellemes a szemnek. A tesztrobogó metálbarna fényezése szépen csillog a napon, a szín azonnal elhelyezhető a Dacia Duster, Volkswagen Amarok, BMW X1-tengelyen. Ez napjaink metálszürkéje. A fényezés minősége kifogástalan. Nagyon közelről is megvizsgáltam és mondhatom, tipikus Yamaha. Évek múlva sem lesz matt ott, ahol gyakran érinti a motoros kabát vagy a bevásárló szatyor.
A motorblokk egyszerű, mint a faék. Jobb oldalán méretes ventilátor pörög a műanyag fedél alatt, a szelepek száma kettő, és befecskendezős, hogy teljesítse a motoros Euro 3 környezetvédelmi normát. Ugyanezért lett befecskendezős annak idején a Honda Innova is, tehát ez kényszerfejlesztés. A kis Yamaha működésével nincs gond, szépen beindul, ha megnyomjuk a gombot a kormányon.
A gombbal viszont van gond. Azon, és a környékén látszik, hogy ebbe a robogóba első és második megtekintés alapján érdemes beleszeretni, mert a harmadik alkalmával feltűnnek azok a részletek, amelyek miatt olcsóbb, mint minden más rendszámos Yamaha.
A szerelvényeket, a futóművet, a felniket, a fékeket és egy csomó, nehezen látható alkatrész stílusát nem találták ki annyira, mint az alapformát. Valahol spórolni kellett és nem is hezitáltak spórolni. Ez nem azt jelenti, hogy a felsorolt elemek nem látják el feladatukat, a tartósságukról viszont csak önök tudnak majd írni, ha évek múlva már tulajdonosként írnak népítéletet. A Delight most tényleg szépen működik, észrevétlenül jön-megy. Még csak az sem róható fel, hogy a mindössze háromszáz megtett kilométer után nem harapnak igazán a fékei. Nincs félintegrál-rendszer, mint a hasonló árú Honda Visionön, vagyis mindkét kart érdemes határozottan húzni és akkor a fékút sem lesz rekordhosszúságú.
Városban sokkal jobb a kiskerekű robogó, mint a nagy. A Yamahán nem a régebbi, kistestű modellekre jellemző tízcolos méretet alkalmazták, hanem tizenkettest. Ez nem apró eltérés, szerintünk a tizenkettő-tizennégyes tartomány az, ahol a robogó még nagyon fordulékony, de nem esik ki az ember kezéből a kormány minden úthullámon. A futómű teljesítőképességének határa pontosan érzékelhető egy budapesti átkelés alkalmával. Ebben a városban ugyanis a legnagyobb forgalmú utak a robogósok vesztőhelyei: nem lehet egyenes vonalú egyenletes mozgást végezni rajtuk halálfélelem nélkül. A csatornafedelek nincsenek szintbe hozva, de nincs is mivel szinte hozni őket, mert az aszfalt szintje méterenként változik.
A Delight ezeken a borzalmas utakon ráz, átlagos burkolaton viszont megfelelően mozog. A Yamaha azt mondja, egy százhuszonötös teljesítményét kapjuk egy ötvenes mozgékonyságával párosítva. Ez sajnos csak részben igaz, mert a bejáratós Delight végsebessége pontosan hetvenhét kilométer per óra, gps szerint.
Eddig nem mentem olyan, egészséges százhuszonötössel, ami csak ennyit tudott és ez igaz a gyorsulásra is. Egy igazi százhuszonötössel városban is kényelmesen lehet utast szállítani, ez ahhoz már kevés. Előbbivel egyedül lazán kimerészkednék bármilyen országútra, ezzel a Yamahával nem. A különbség elég egyértelmű, de ennél is nagyobb baj, hogy a Honda Vision 110 nem csak kombinált fékes, de minden pillanatban jobban megy és csak 593 ezer forintba kerül, nem pedig 668 ezerbe, mint a Delight. Utóbbi száz kilométerenként három liter környékén fogyasztott, de ez még lejjebb is mehet a bejáratás után.
Aranyos kis robogó a Yamaha, de csodák nincsenek, aki százhuszonötösözni akar, annak nincs más választása, mint venni egy valódi százhuszonötöst. A márkánál a következő lépcsőt a már említett, jellegtelen Vity 125 jelentené, ám az már nem szerepel a kínálatban.
Másodvélemény: Robertó, aki százhuszonötössel jár
Az én motorom egy tíz éves ütött-kopott Kymco People S 125. A két motor hangjában már a beinduláskor érezhető volt különbség. Kicsit hangosabb, kicsit erőtlenebb volt a Yamaha hangja. Elinduláskor nem éreztem nagy különbséget, a Yamaha egyenletesen gyorsult, kicsit talán vérszegényebben, mint a People, de nem vészesen. Nagyjából ezt is vártam tőle, hiszen tíz köbcentivel kisebb. A meglepetés akkor ért, amikor hatvanról kellett volna gyorsulni, sávot váltani, előzni. A People ekkor minimális gondolkodás után nekilódul, és egyeletesen húz.
Hát a Yamaha nem. Csak húztam a gázt, és nem történt semmi. Kicsit visszaengedtem, és újra meghúztam, mostmár tövig. Most sem történt semmi. Illetve annyi, hogy felpörgött a motor, mintha ki akarna szakdni, de gyorsabban nem mentem. Végül 4-5 másodperc elteltével nagynehezen elkezdtem gyorsulni. Ezt többször megismételtem, és mindig ez volt az eredmény. Az egyetlen jó hír, hogy ha már elindul, akkor utána tartja is a gyorsulást a Delight. Nem hiszem, hogy örülnék, ha egy gyors menőver előtt a motorom elkezdene gondolkodni, hogy most akkor menjünk-e vagy nem.
Aki a nyolcadliteres határon belül maradna, de teljes értékű gépre vágyik, annak Xentert kell vennie, ami viszont súrolja az egymilliót. Illetve csak súrolta, mert már ezt sem forgalmazzák. Marad az X-City ami még nagyobb testű és többe is kerül. Ezek az árarányok nagyjából jellemzőek a magyar piac egyéb modelljeire is. Mostanra a legtöbb olasz, japán és egyéb távol-keleti gyártó rájött, hogy olyan időket élünk, amikor a legolcsóbb modellnél is kell egy mégolcsóbb. Vagy kettő.