Golyószóró reggeltől estig

Yamaha MT-09 – 2014.

2014.08.30. 06:41
Elég egy hajszál, hogy a három Michelin-csillagos étteremben szakácsvirtuózok falkája által több évtizednyi kísérletezés árán tökéletesre beállított ízvilágú levest fájdalmas arckifejezéssel eltoljuk magunktól. Pedig milyen csodálatos kényeztetést kaptak volna ízlelőbimbóink a 93,5 fokon másfél percig blansírozott zöldségtől. Jobban jár, aki pragmatikusan, két ujjal belenyúl, kiveszi a hajszálat, és nem vesz tudomást róla. Vagy eleve távollátó, és észre sem veszi.

Fantasztikus paraméterei vannak az MT-09-esnek. 115 lóerőt tud a 850-es blokkja, ráadásul három hengeres, igazi csemege. Teletankolva nincs 190 kiló, alig két méter hosszú, és elég ránézni, látszik, hogy minden nehéz dolgot mélyen a közepére lógattak. A hengerfej felső csücske a sípcsont magasságában van, igazából olyan, mintha egy rettenetes, kétkerekű erőgép fölé tornyot építettek volna a tankból, és amolyan nyúlványként került volna véletlenül oda a nyereg.

Túlzás lenne szépnek mondani, de erős karaktere van. Ami csökevény megmaradt a vázból, azt a blokk fölé fonták, hangsúlyos optikai elem lett belőle. Hol van már a bölcsőváz? Hosszúnak látszik a fejre állított első teleszkóp, mert magasan van a lámpa, meg a csőkormány is. Már-már túraendurói magasságokban. Az egész motor nagyon techno, a vízhűtéses csupaszok között az őszintébb vonalat képviseli, a modern gépészetet nem akarja klasszikusnak láttatni. A blokk és az öntött alu lengővilla egy kortárs szobor, egyedül a csutkakipufogó mögötti krumpli formájú vájling, a kipufogódob nem túl esztétikus.

Minden csavarfej, minden bilincs mély bizalmat ébreszt a technikában, annyira szépen kidolgozottak a részletek. A minőségérzetet furcsamód pont a bal oldali markolat melletti gombok, az index meg a kürt rontja le, ezek nem a Yamahától megszokott minőségűek. A műszereket helyettesítő kijelző sem a mértéktelen pénzszórás szimbóluma, a folyadékkristályos egységről napsütésben szinte lehetetlen leolvasni a fordulatszámot. A két gomb, amivel a műszert kezelni lehet, a nyolcvanas évek kvarcóráira emlékeztet.

De kit érdekelnek ezek az apróságok, amikor a Yamaha legújabb háromhengeresét kaphatjuk a lábunk közé? Fel voltam spannolva, mivel a nemrég kipróbált MT-07-es élménye még intenzíven élt bennem. Úgy képzeltem, ez ugyanaz, másfélszer annyi hengerrel és erővel. Már a felülésnél kiderült, hogy nagyon nem.

A kéthengeres MT-re egészen apró motorként emlékszem, szinte nem is felülünk rá, hanem magunk alá rántjuk. Érdekes, hogy a műszaki adatok szerint alig pár centi különbség van köztük, mégis jóval felnőttesebb a 09-es, komoly, nagy motor benyomását kelti - ez már nem játék. A háromhengeres is nyersen, durván jár alapjáraton, az első pillanattól érezteti, itt nincs finomkodás, mindjárt csattan a pofon.

Határozottan kell hozzá nyúlni, azt szereti. A váltót is erőből kell rugdosni, vastag kattanásokkal reagál, ami megint csak nem jellemző a Yamahákra. Ha elindulunk, baljós morgások jönnek belőle, a darálást, zakatolást néha a lábtartón is érezni. Nem kicsit agresszív ez a motor, gondoltam már az első métereken, és ez a benyomás később csak erősödött.

Elég csak arra gondolni, hogy talán majd gázt adnánk, és máris ugrik a 09-es. Igaz, 5-6 ezer környékén kifejlődik benne egy elég határozott rezgés, ami végigkísér a tízezer környéki tiltásig, de bődületes erő van benne, gyakorlatilag minden fordulaton. Nem olyan, mint egy pörgős négyhengeres, hogy alul semmi, nyuszik a réten, aztán nyolcezer fölött golyószóróval megy az öldöklés. Nem is klasszikus kéthengeres, ami alapjárattól ratatázik, majd fent egyszer csak kifogy a szusz. Amióta van Triumph Speed Triple, tudjuk, hogy három henger fantasztikus dolgokra képes, és a Yamaha tud motort építeni. Bármikor, bármelyik sebességben előránthatjuk az uzit, és gyilkolászunk egy sort. Nem is tudom, miért tettek rá sebességváltót.

Utoljára a 390-es Duke-nál éreztem azt, hogy ez az erő talán már kicsit sok ide. Ha jól belegondolok, előtte soha. A GSX-R-nél sem, ami azért kicsit jobban húz. Nem tudtam kimotorozni, ami benne van, de ez nem zavart, mert civil tempónál is rendesen viselkedett, és mindig, amikor egy kicsit messzebb tapogatóztam a majrécsíktalanság irányába, vállon veregetett, hogy nyugi, ez még simán belefér.

A Yamaha sajnos a gázreakciójával rontja el az élményt. A tapogatózás eszembe se jutott, mert a kitartott gáz fogalmát nem ismeri az MT-09. Vagy motorféken hörög, vagy rántásszerűen megindul. Néha kevésbé rántásszerűen, de a finom gázadás szívsebészi csuklómozdulatot igényel. Persze, létezik az a fokperc, az a tizedmilliméter a markolaton, ahol éppen tartja mondjuk a 70-es tempót, de egy göröngyös úton bukdácsoló, vagy éppen kanyarra ráforduló motoron művészi képességek kellenek, hogy megtaláljuk.

Mivel az MT-09-esnek elektronikus gázmarkolata van, három karakter közül választhatunk, jelentős különbséget azonban nem éreztem köztük. Elvileg a B a legszelídebb, de itt is olyan élesen reagál minden csuklómozdulatra, hogy nehéz kiszámítani, mi fog történni, amikor kicsit odahúzzuk neki. Ha éppen eltaláltam, normális átmenettel indult meg, de ha a kelleténél egy hajszállal többet nyitottam, úgy nekiiramodott, mintha az életéért menekülne.

Nyilván van az a motoros, aki jól érzi magát rajta, de átlagos tudással elég önbizalomromboló az agresszív reakció. Jó nagy rátartással mentem neki minden kanyarnak, annak ellenére, hogy a futómű nagyon pontos, és a fékek is egész jók. A közepesen elkopott hátsó gumik se segítettek a barátkozásban, egyszóval nem hozta meg a kedvem egy jó döntögetéshez. Egyenesben rettenetes erővel húzott, de minden kanyar előtt belekapaszkodtam a fékbe, mert nem bíztam a rántásmentes kigyorsításban.

Furcsa, hogy milyen apróságokon múlik, hogy egy motoron jól érezzük-e magunkat. A csupasz Triumph-ok, amik már csak a hengerszám miatt is adják magukat az összehasonlításra, az első perctől kezdve annyira magától értetődően viselkednek, hogy néha olyan dolgokat művelünk velük, amit később már-már szégyellünk. Ehhez képest a Yamaha inkább távolságtartásra nevel. Hiába van tisztességesen megépítve, hiába van elvileg rendben minden paramétere, az az érzésem, kevesen tudják megülni.

Amíg ott van még mellette a kínálatban ugyanannyi pénzért az FZ-8-as, hiába könnyebb és erősebb valamivel az MT-09, nekem a négyhengeres felé húzna a szívem. Még erősebb a csábítás a kéthengeres MT-07 felől, ami az ABS-es 09-esnél közel egymillióval olcsóbb, és meztelen szaladgálós, örömködős motornak gyakorlatilag ugyanolyan jó. És sokkal barátságosabb.

A 09-es erőtúltengését ritkán lehet kihasználni, hiszen ahogy kifeszített vitorlaként feszítünk rajta, nagy tempóhoz nem ideális. Bármilyen könnyű, hangulatra mégis van benne valami túraendúrós, és szubjektíve kétszer akkora motornak érezni a 07-eshez képest. Jól kanyarodik, de azért érezni a súlyát, és bevallom, nálam az idegbajos gázreakció hajszál volt a levesben.

A már emlegetett, nagyobb Triumph Speed Triple és a 675-ös Street Triple közé belőtt három milliós árat (ABS-szel) bátornak érzem, bármilyen tisztességesen megépített motor is az MT-09. Gőzt leereszteni, vadulni persze tökéletesen alkalmas, és tény, hogy pont ugyanilyen motort, ennyi köbcentivel, ilyen brutális erővel más nemigen gyárt. A csupasz motorok jellemzően vagy kisebbek, kezdőknek valók, vagy nagyobbak, ezer köbcenti környékén vagy fölötte. Persze drágábbak is, viszont elég komoly plusz, hogy hétköznapi használatban sem kellemetlenkednek, és sok szempontból érdekesebbek, kifinomultabbak. A tuti tipp nálam az MT-07 marad, a háromhengeres nagytesóhoz az átlagtól kissé eltérő ízlés kell.