Egy seggel mennék Hamburgig

BMW K 1200 LT (1999)

2015.04.01. 06:27

Már a motor körbesétálásához is érdemes becsúsztatni egy müzliszeletet a zsebbe, mert ekkora távon kimerülhetnek a szénhidráttartalékok. Ha pedig megbillen, esélytelen combból megtartani, menekülni kell, mintha a darukötél szakadna a Bösendorfer súlya alatt.

Tüzesnek semmiképpen nem nevezném, a gázt rácsavarva vesz egy nagy levegőt, aztán shhhhhhh és elindul. Rosszul nem megy, de ebben a kontextusban ez teljesen lényegtelen. Valószínűleg még egy kettőötvenes robogó is könnyedén lelépi százig, és bármilyen hatszázas naked odaver neki kétszázig. Azonban egy hadihajónak sem a 400 méteres gyorsuláson kell villantani, a BMW K 1200 LT is egészen másról szól. Kényelemről, nyugalomról és a még volt benne anyag-érzésről.

Eleve az LT, azaz Luxus Tourer elnevezés nagyon pontosan lefedi a lényeget: hatalmas távokat lehet megtenni a legnagyobb kényelemben. Az ülés zseniálisan kényelmes, finoman megtámasztja a derekat, a kormány kényelmesen hátranyúlik, a most divatosnál alacsonyabban fut, olyan az egész, mint amikor a fotel karfáján nyugtatjuk a karunkat. A térdszög is laza, a láb elöl van, de nincs semmi chopperes fetrengés, ezt inkább ergonomikusnak szokás nevezni, nagyon közel van a nyugalmi helyzethez. Persze ha fújna a szél, akkor ez már nem lenne ideális, de a K 1200 LT-n nincs szél. Az idomok szélesek, mint egy kigyúrt narvál háta, nem kap bele a szél a nadrágba, a felső testet és karokat pedig a vitorlányi szélvédő, az integrált tükrök és a kiegészítő légterelők választják el az időjárás viszontagságaitól.

Ehhez jön még a fűthető markolat és ülés (még az utas háttámlája is fűtött!), és ezeket kipróbálva egyáltalán nem tűnik nagyzoló hülyeségnek, hogy a szervizkönyv külön kitér a nulla fok alatti közlekedésnél szükséges sűrűbb olajcserére. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, akkor elmondom: az LT vezetője soha nem fázik. És ez nagyon fontos extra, például nagyon utálom, hogy túrán pihenőnként mennyit kell öltözni, pláne ha elmennék nap közben várost nézni – aki viszont egy ilyen behemóton érkezik, az magasról tehet a réteges öltözködésre.

Persze a jó szélvédelem az LT 1998-as bemutatásakor már megoldott probléma volt, hogy mást ne mondjak, a Honda Gold Wing is tudta ugyanezt. Amiben viszont súlyos lemaradása volt a japánoknak, hogy még tíz évvel később sem volt náluk alap az elektromos szélvédő-állítás, a BMW-nél viszont igen. Ez azért fontos, mert már az első három kilométer után elkezdi az ember finomhangolni – minden tempóhoz más-más állás az ideális, ráadásul ha fészkelődünk, előfordulhat, hogy egyszer csak kettévágja a látómezőt a plexi széle. De ennél sokkal fontosabb a behemótság, mint jelenség, a K 1200 LT irgalmatlanul nagy motor. Rövid nem lehet, a hosszában elhelyezett, oldalra döntött soros négyhengeres motor önmagában garantálja a tisztes tengelytávot, de a többi dimenzióban is akkorára terjed, hogy simán elfoglal egy kisautónyi parkolóhelyet.

A nagy kiterjedés az űrméretek indokolták, a tank 24 literes, amivel körülbelül 400 kilométer a motor hatótávolsága, de ennél is döbbenetesebb a 120 liternyi tároló. Az integrált oldaldobozok mellett hatalmas, kárpitozott topcase nyeli el a csomagokat, amiknek kidolgozottsága már-már mániás: az kinyíló fedelet egy kis gurtni és automata visszacsévélő tartja pozícióban, de mégsem ez a legbetegebb extra, hanem a hátsó dobozba beépített, megvilágított sminktükör.

A méretek előtti hódolat ezzel nem ér véget, mert meg kell emlékezni a tömegről is, 380 kiló ugyanis egyáltalán nem gyerekjáték. Indulás előtt érdemes fejben tisztázni, hogy itt nincs baromkodás, figyelmetlenség, ha ez megbillen, azt Fekete Laci sem húzza vissza. A nagyvonalúság ugyanis nem csak a felszereltségben igaz, hanem az alkatrészek méretezésében is. Az alumínium hídváz brutális mennyiségű anyagot tartalmaz, a váznyakat két kézzel sem érem át, de még a lábtartó is akkora, hogy abból egy japán sportmotorra egy fél lengővilla kijönne.

Ehhez képest a 222 kilós terhelhetőség már ügyetlenül kevés, egy megtermett bajor paraszt és feleség egy heti csomaggal megfejelve már simán átlépi ezt a határt, ugyanakkor ennél nagyobb terheléshez már nem igazán találni abroncsot. Ha van kompromisszum, azt itt, és a fékrendszernél hozták meg. Azok ugyanis virslin nevelkedett németek nélkül is defenzív stílusra késztettek, kombinált rendszer ide vagy oda, száraz úton sem nagyon akaródzott az ABS-t működésre bírni – ahhoz már akkora majré kell, amit én idegen motorral nem szívesen kísértek.

Mire megy a pénz?

A K 1200 LT szervizintervalluma a márkánál szokásos 10 ezer kilométer, ami után szükséges cserélni az olajat és szűrőt, illetve húszezrenként a váltó- és hajtásolajat, a légszűrőt, a gyújtógyertyákat, valamint ellenőrizni és szükség esetén beállítani a szelephézagot. Nagyobb tétel még a vezérműlánc és a hozzátartozó sín és feszítő cseréje, amire hatvanezer kilométerenként kerül sor. Ezek folyamatos karbantartása nem is anyagárban húzósak, hanem munkadíjban – a sok műanyag lebontása önmagában kitölt egy fél munkanapot, ráadásul a komolyabb műveletek már speciális célszerszámokat igényelnek.

Bár tüzesnek semmiképpen nem nevezném, tempót azért lehet vele menni. Olyan mint az Indiana Jones-t üldöző kőgolyó, ha mozgásba lendül, akkor lehengerlő. Érdemes is elindulni vele, mert az eredetileg a K 100 RT-ből származó, 1171 köbcentire hizlalt blokk hangja alapjáraton elég hervasztó. Elindulva viszont kisimul a járása, és jön a lénye, a selymesen érkező nyomaték. 2800-as fordulattól már körülbelül 80 Nm áll rendelkezésre, a csúcsot 4750-nél jelentkező 115 Nm jelenti, a legnagyobb teljesítmény 98 LE, ami 6800-nál érkezik. Ezért már új korában sem járt tapsvihar, már akkor is kritizálták szerény literteljesítménye miatt, és most nem is a Black Birddel vagy a Hayabusával kell párhuzamot vonni, hanem olyan közvetlen konkurensekkel, mint a Mediciek udvarára kevésbé emlékeztető Yamaha FJR1300-zal vagy a tengerentúlra méretezett batár Honda Gold Winggel.

A katalógusokon kívül viszont úgy érezni, hogy mindenhol ugyanúgy megy: rezzenéstelenül. száznál 2800-at forog, tehát már elég jól ki lehet gyorsítani, 130-nál 3800-at, tehát a 170-180-as utazósebességet is nyugodtan viszi, a vége körülbelül 200-nál van. Manőverezni meglehetősen finoman lehet vele, lassú tempóval egyensúlyozni sem kínszenvedés, de azért ugye nem kell magyaráznom, hogy némi tempóval minden sokkal jobb. Egyenesben megbillegtetve először olyan érzés, mintha a horizont imbolyogna – eleinte gondoltam is, hogy előbb fog a Föld kitérni síkjából mint ez a hatalmas dög, aztán villámgyorsan minden a helyére kerül, sőt, azt is megkockáztatom, hogy az LT kimondottan kezes, legnagyobb dőlésszögnek egyébként negyven fokot ad meg a gyár.

A gangok rendkívül hosszúak, városból kiérve simán belökhetjük a legmagasabb fokozatba, ami egyébként az ötödik, de ennek utána kellett néznem, annyira nem kellett számolgatni. Jól is van ez így, hiszen sem a hidraulikus kuplung sem a váltó nem az darab, amiről bárki ódákat zengene, mentségére legyen mondva, hogy az azonos korú bokszer BMW-ken lényegesen rosszabb a kapcsolási érzet. Nem mintha a tesztmotornak bármi mentségre lenne szüksége, a végére hagytam a legdurvábbat. 110 ezer kilométer van benne, aminek a kétharmadát érzetre simán letagadhatná. Az idomok nem zörögnek, holtjáték-mentes minden kapcsoló, az illesztések passzentosak – erre mondják, hogy patika állapot. Ráadásul a tulajdonos 1,6 millióra tartja, ami ahhoz képest drága, hogy egy ilyen motort jellemzően évente háromszor vesznek elő. Ahhoz képest meg ajándék, hogy újonan egy hasonló tudású motorért hatmilliót kérnek.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.