Teszt: Torrot Muvi City - 2016.

Egy spanyol gyártó, a Torrot villanyrobogóját kértem kölcsön, a Muvi Cityt. Az utca túloldaláról nézve teljesen robogószerű, a gyanú árnyéka csak akkor vetődik rá, amikor a hátsó villát kezdjük méregetni. Ez pőre zárt szelvény, nem pedig a jellegzetes motor-CVT kettős. Robogó fronton kevés az átütően jó forma, az viszont mondjuk jópofa geg, ahogy a váz kibújik az idomok alól, de ennyi, a képek nézegetése nélkül nem tudnék felidézni olyan megoldást, amiért lelkesedni lehetne.

Egy dolog volt gyanús még indulás előtt, a karcsú fejidom. Ettől egész jól néz ki szemből a Torrot, viszont nagyjából nem lehet úgy ülni rajta, hogy a térdnek legyen valamiféle szélvédelme. Úgy voltam mint a régi viccben, ahol a fogamzásgátlás leghatékonyabb módja a térdek összeszorítása, de a három fokos éjszakában a menetszél győzött, hamarosan jobb híján a bringás neoprén térdvédőimet kellett rendszeresítenem. És nem csak ez a baj, hanem az is, hogy a trepni nem teljesen sík, hanem középen van benne egy borda, ami domború, ezért rálépni nem tudok, viszont legalább előrefelé összeszűkül, így nem lehet mellé lépni párhuzamos lábfejekkel, csak úgy, ha a összetartanak, ez pedig hosszú távon kényelmetlen.

A domború középrészre gondolom azért van szükség, hogy a váz még merevebb legyen, és ez meg is valósul, egyáltalán nem érezni nyakladozást. Pedig a futómű kemény, de nem bántóan, hamarabb mondanám rá, hogy sportos. Érdekes a hátsó rugóstag, ezt fektetve építették be a jobb oldalra, úgy, mint a Kawasaki ER-6-oson. Állítható a rugó előfeszítése, de találtam egy autószelepet is, ha a bringám rugóstagjából indulok ki, ezzel a kamranyomást lehet belőni - ilyet máshol eddig nem láttam. Az első villánál nincs ilyen, hidraulikusan csillapított, de egyik paraméter sem állítható.

Az ígéret 110 kilométernyi néma suhanás egy feltöltéssel és nem kétlem, hogy van az a kizsírozott, enyhén lejtő vákuumcső, amiben egy pigmeusnak sikerülhet a bravúr, nekem 45-50 kilométer után kezdett hisztizni a rendszer, hogy most már keressek egy konnektort. Persze legyünk igazságosak, a hidegben csökken a lítium-nikkel-kobalt-mangán akkuk terhelhetősége, én pedig ritkán hajtottam 5 foknál melegebb időben. A másik probléma a városi használat, vagyis a folyamatos, erős kigyorsítások a lámpáknál. Ez szépen szívja a delejt és itt ütközik ki a Torrot egyik legfájóbb hiánya, nincs visszatermelés lassítása közben. Városi járműnél ez drámaian növeli a hatótávot, hiszen lassításnál nem a féktárcsák melengetésére megy el a mozgási energia, hanem egy része visszajut az akkumulátorokba.

Amikor kiszabadultam vele országútra és konstans ötvennel – ez a végsebesség - lementem Esztergomba, az aksi még félig sem merült le, pedig 40 kilométerről beszélünk. Ezek után sem merném kijelenteni, hogy országúton összejönne a 100 kilométer, hiszen az akku nem egyenletesen merül, a diagram alsó pálcikái hamarabb tűnnek el, mint a felsők. Mindenesetre egy alapvetően városba szánt gépnél probléma, hogy rendeltetésszerű használatnál így rövidül a hatótáv.

Szerencsére a töltés átgondolt, az akkumulátorok kiemelhetőek a nyereg alatti helyükről, ilyenkor az ember úgy érzi magát, mint amikor a Bond-gonosz kiemel a nukleáris töltetet a hordozórakéta orrából. Így tölthetjük az irodában is, hiszen messze nem magától értetődő az aljzat minden parkolóban, a baj csak az, hogy az egyszerre két akkut töltő adapter ventilátorai olyan hangosak, mintha egy MIG 29-es hajtóművét melegítenénk az íróasztal alatt. De legalább 2,5 óra alatt feltölti az akkukat. Jó ötlet, hogy két akku van,akár arra is játszhatunk, hogy amíg az egyikkel motorozunk, addig a másik töltőn van, és csak cserélgetjük őket.

Messze nem tökéletes gép tehát a Torrot, viszont egy hét és cirka 220 megtett kilométer után simán megtartottam volna. Egyszer fordult csak elő, hogy nem volt elég a hatótáv, és akkor sem kellett tologatni, csak 50 helyett 45-re korlátozta a végsebességet, és szelídebben gyorsult. A 2,7 kilowattos motor szíjhajtással hajtja a kereket, ezért nagyon csendes, menet közben csak egy halk nyünnyögést hallani.

Elégedett voltam a dinamikájával, de mindenképp össze akartam hasonlítani egy átlagos, ötvenes robogóval, szerencsére a szerkesztőség rendelkezik egy dicső versenygéppel, a hosszútávú versenyek poklát megjárt Honda Dio ZX-szel. El is kértem egy referencia kanyarra, és a teljesen gyári specifikációjú, de alaposan behangolt ötvenes a hűvös porig alázta a Torrotot, a különbség drámai volt. Azt gondoltam, hogy közel az 50-hez majd a kétütemű elkókad, és a nyomatékos villanymotor behozza a lemaradást, de nem, a Berzi könyörtelenül távolodott (még szép, a magas oldalfalú versenygumikkal most majdnem 70-et megy - Zombi). Nem sokkal később Zách kolléga 50-es négyütemű Honda Little Cubjával is összepróbáltuk, azzal nagyjából együtt gyorsult a Torrot.

Emiatt viszont kár lenne azt gondolni, hogy nem lenne elég, amit a Muvi tud, egyedül az Árpád hídon éreztem azt, hogy kevés lenne az 50-es végsebesség. Ezt mellesleg olyan szigorúan tartja, hogy lejtőn sem enged gyorsabban menni, megfog a motorfék. És még egy dologban volt lényegesen jobb a Berzerker: el lehet vele indulni finoman. A Muviban egy kefe nélküli villanymotor dolgozik, vagyis nagyjából úgy programozzák fel a vezérlését, ahogy akarják, éppen ezért érthetetlen, hogy gázra miért ugrik meg állóhelyzetből. Nem csak, hogy ugrik, de otrombán, darabosan teszi ezt, miközben egy ideges macska dorombolásához hasonló hangot ad. Szőrszálhasogatásnak tűnhet ezen rugózni, de amikor az ember finoman próbál előrecsurogni sorok között és emiatt a megugrás miatt vinné le valaki tükrét, az elég frusztráló.

Kétféle menetmód közül választhatunk, az Ecoban kevésbé érezni a darabosságot, ilyenkor gyengébben gyorsul a Muvi és azt is csak 45-ig, Fullban viszont tisztességesen lép 50-ig, ahogy a kategória engedi. A fék kellően túlméretezett, ráadásul kombinált, így amikor az elsőt húzzuk, hátra is jut a fékerőből. A kijelző jól olvasható és informatív, minden lényeges infót megmutat, ráadásul Bluetoothon csatlakoztathatjuk a motort a telefonunkra, így kezünkben a komplett telemetria, sőt, a kulcs nélküli indítás is, vagy akár a hibakódokat el is küldhetjük a spanyol anyacégnek.

A Torrot legfájóbb hibája mégis az ára: 1,3 millió forint. Ez már erősen prémium ár, viszont a termék nem hat prémiumnak. Találni rajta elálló műanyagokat és kellemetlen részleteket, valamint időről-időre produkált parajelenséget: egyszer például stabil 45-tel haladtam úgy 20 percen át a rakparton, majd kigyulladt a check engine lámpa. Leálltam, nehogy kárt tegyek benne, de az újraindítás és az akku ki-becsatlakoztatás után sem aludt ki, majd pár órával később eltűnt. Aztán egyik reggel a frissen feltöltött akkumulátorok berakása után a kijelző azt írta ki, hogy a telepek nincsenek kiegyensúlyozva és kizárólag Eco módban volt hajlandó gurulni, amíg újra nem csatlakoztattam az akksikat.

Mindezek ellenére az elgondolás nagyon jó, viszont a technika még nem tart ott, hogy tömegesen terjedhessen. Nem az akku élettartam az elsődleges probléma, hanem az ár. Egy robogó eleve olcsóbban fenntartható jármű, hiszen lényegesen kevesebb a közterhe és nem is fogyaszt sokat, ezek mellett nagyon sokáig tartana a lényegesen drágább villanyrobogó megtérülése. Azt se felejtsük el, hogy az akku sem örök életű, idővel tönkre megy, cserélni kell, és ez a motor legdrágább alkatrésze. Sok tehát a kérdőjel.

Viszont ezek ellenére is állítom, hogy a Torrot Muvi City egy nagyon jól használható eszköz. Az 50 kilométer még így télen is bőven lefedte az ingázást és az ügyintézést, felszabadított a BKK és a szétvert Budapest minden szenvedése alól, nagyjából nulla forintért. Remélem pár éven belül eltűnnek a kérdőjelek, és ami még fontosabb: az ára közelebb kerül a mi dimenziónkhoz.