Így lettem Pataki Attila klubtársa

Tartósteszt: Harley-Davidson Fat Bob 2018.

2018.09.10. 06:28

Mentem vele egy kört, beleszerettem, és pár hét tökörészés után meg is vettem. Az első 8 ezer kilométer, és a kapcsolódó lelki folyamatok története.

Hát Robikám - mondta Attila, az importőr, aki a tesztmotorok átadásakor figyelmeztetni szokott, hogy mókás lesz, és általában az is –, tessék, most már te is HOG-os vagy, parancsolj, itt a felvarró.

Ilyen gyorsan még soha nem pörgött le az életem filmje. Attila hangjában nyoma sem volt iróniának, de ezt nyilván csak a rutin teszi; ő sem gondolhatja komolyan, hogy bárki örül, ha hivatalosan is Pataki Attila, Delhusa Gjon, az Alsóőrsi Motorosfesztiválra Tréleren Érkezők és a többi jellegzetes figura klubtársává avatták.

A felvarró amúgy megvan, betűztem a kaputelefon fölé, el ne felejtsem, szerintem majd a kislányom valamelyik rockosabb ruhájára fogom rálobbizni. Visszatérve a HOG-ra, ami a Harley Owners Group nevű globális, nem tudom, mennyire hivatalos motorosklub rövidítése, kaptam egy jó kis könyvet is, amit a magyar márkakereskedés szervizvezetője, Rapkay Zoltán írt, és olyan szinten olvastam oda-vissza, hogy még a külön köszönet rovat is megvolt. Abban pedig a K betűnél na, kire bukkantam? Hát Kozsóra! És ugye, már én is tag vagyok. Remélem, már mindenkinek elvettem a kedvét a Harleyvásárlástól. Újév napján magam sem sejtettem, milyen klubba lépek be 2018-ban.

Májusban csináltunk egy összehasonlító tesztet az új Harley Fat Bob és a Triumph Tökömtudjami között. Először csak nagyon bejött, mármint természetesen a Harley. Aztán minél többet aludtam rá, annál jobban. Egy hét után már ott tartottam, hogy oké, megnézem a használtakat. A használt Harley a legnagyobb okosság. Ha ácsorogsz egy-két órát a szalonban, rögtön megérted, miért van annyi karcmentes, öt éves, kevés kilométeres használt eladó Harley, igen jó áron. Sokan 60 éves koruk körül jönnek rá, hogy most vagy soha, meg kéne valósítani végre az ízirájder életérzést, amire immáron pénzük is van. Vagy már évtizedek óta volna rá pénzük, de így adta ki.

Az 50+-os cégvezető megveszi a szép nagy Harleyt, de mivel utoljára kamaszkorában motorozott Simsonnal, vagy csúzli-MZ-vel, rájön, hogy ez 350-400 kiló, és kéne némi rutin, hogy ne essen-keljen vele. Alig motorozik, eztán áll a motor pár évet egy fűtött garázsban, mire megszületik a megalapozott ítélet, hogy oké, ne játsszuk már itt vénségünkre a pokol angyalát. Na ilyen Fat Bobokat nézegettem, volt is néhány 3 millió magasságában. Csak az előző Fat Bob nem egy elődmodell – semmi köze ehhez, tényleg csak a neve azonos.

A Harleynál ugye több kategória van. A Sportster a belépő, kicsi 1200-as, amiből persze szintén vannak dögös, bobber-szerű megoldások, mint a Forty-Eight – jól néznek ki, de a többiek mellett azért nagyon kicsik. (Illetve már a szpori alá is raktak egy 750-es belépő-belépő családot Street néven, csak azt még nem veszem klasszikusnak.) Van a Touring, vagyis a nagy csatahajók, mint az Electra Glide, saját, elég brutális vázzal, a világ összes fényével-dobozával, vagy a Road King oldaldobozokkal, és ezek variálása, olyan 400 kilós saját tömeg körül.

Az elérhető árú nagy Harley volt tavalyig a Dyna, amit a Sons of Anarchy nevű sorozat karakterei használnak. Hátul rugóstagos, csicsamentes, normális motor, ezt most beszántották, méltán (szerintem vállalhatatlanul nézett ki, a súlypontja is kellemetlenül magas). Mert ellenben a Softail osztályt kibővítették, ide került a Fat Bob is. A Softail lényege 1984 óta, hogy úgy néz ki, mintha merev vázas lenne – hátul nem látni rugóstagokat, hiszen egyetlen központi van, a nyereg alatt. A leghíresebb Softail talán a Fat Boy, amin a Terminátor ugratott le a hídról a 2. részben. Ez nem nagyon érdekelt, amikor Fat Bobokat néztem, csak hogy béna az a dupla lámpa, sima első teleszkópja van, és hát... és hát kurvára nem úgy néz ki, mint ez. Nézegettem, aludtam még rá párat, aztán megállapítottam, hogy nem fog sehonnan hiányozni az ára, főleg, ha eladom az XJR-t, egyébként is évek óta szorgalmasan dolgozok, megérdemlem és kész.

A mi kultúrkörünkben nem illik besétálni egy szalonba, és hatmillió forint körüli összegért venni egy motort, vagy autót. Ennyit költeni járműre persze ér, de csak részletekben. Először négyszázezerért rengeteg kaland után venni kell egy technikatörténetileg releváns szexi romhalmazt, és az 5-6 milliót 5-6 év alatt kell rákölteni, kétszámjegyű trélerezéssel, rengeteg pompás Ebay-vásárlással, hozzáértő, profi módon, a szerelési folyamatba bevonódva, bőséges dokumentációval. Tudtam, mi a kötelességem, volt már Cougarom is, de végül megbeszéltem Diána asszonnyal, hogy hát melyik születésnapomra vegyek egy jó Harleyt? Majd a hetvenedikre? Na ugye. Nem is volt hosszú beszélgetés. Szinte ő erőszakolta rám. :DD

Na: és megvettem. A vétel előtt persze még eladtam az XJR-t, ez a saját feltételem, volt, mert nem akarok sem macskás nénivé változni, sem motormenhelyet üzemeltetni. Motorozni akarok. Az első érdeklődő el is vitte az XJR-t. Érdekesség, hogy tíz éve vettem, azt is újonnan, 2,2 millióért. És 2,1-ért adtam el. Illetve leengedtem 2,05-re, mert az utolsó pillanatban vettem észre, hogy hiába cseréltettem ki az első gumit, a hátsót is ki kellett volna, csak a Conti Road Attack 2 már csak ilyen, hogy akkor veszed észre, hogy elkopott, ha kiáll a drót. Volt benne 51 ezer kilométer, de az mind túra, ráadásul lehet, hogy ez az egyetlen 2008-as XJR, amelyben ha nem is könnyen, de gariban kicserélték a gyári hibás szívócső-elektronika egységet. Volt egy rá tervezett és gyártott Bódis dob. Tehát eladtam, megvettem, bár az új tulaj még egy darabig nem vitte el, úgyhogy egymás mellett állt a garázsban a két motor. Nem fájt elengedni, elég jól bántam vele, remélem a további élete is szép lesz.

A Harley – fennállásom eddigi legdrágább járműve – eleinte elég félelmetes volt. Úgy értem, milyen ciki, hogy a 100 métert futott motorral elzakózok az első (második, tizedik) kereszteződésnél, a századik, kétszázadik, ezredik kilométernél, de megúsztam. És bár a motorforgalmazók azt a szörnyű szokást követik, hogy három napra adják ki a tesztmotort, ami elhozással-visszavitellel gyakorlatilag csak egy, de nyilván így is jobb, mint vakon megvenni valamit. (Titkos tipp a profiknak: a magyar Harleynál van rendes kölcsönző, új típusokkal is.)

Kicsit féltem, hogy majd a hosszabb üzemben felfigyelek valami hibára, de tényleg csak egy kicsit, mert 18 év tesztelés kifejleszti az emberben a rutint. Nem is bukkantam rejtett hibára. A hátrányok látszottak, például hogy pakolni sehová nem lehet. Csomagtartót vehetsz, ha megveszed az extra, hosszú rögzítőcsavarokat. Végül csak a rögzítőcsavarokat kértem, mondván, nekem a gumipók is megfelel. Ezen többen megdöbbentek, hogy akkor mi lesz a hátsó sárhányó fényezésével. Hahaha, így én, nem egy Picasso, srácok, csak sima akril fekete. Jobban is tetszik kopottan – megrázó élményem volt, amikor az ezer mérföldes(!) kötelező szerviz után lemosva kaptam vissza. Kérdezte is utána a szerelő, Bence, mit morgolódok, mondom, a piszkos Harley szerintem legalább 60%-kal kevésbé buzis. Úgy tűnt, Bence érti, mire gondolok, mert ő is egy rat-es stílusú Szporit építget otthon.

A 8 ezres szervizre már gyanakodva érkeztem, hogy ugye nem mossátok le, de szerencsére a mosós srác szabin volt. Egy olajcsere, egy csomó csavar utánhúzása, a légszűrő kifújása, egy diagnosztikai program - nagyjából ennyi. És már mehettem is isten hírével a retkes motorommal.

A fékek tényleg erősek, de akkora gumin keresztül – főleg a nagy saját tömeg miatt – nem mindig lehet átvinni a fékerőt az útra. Azt hittem például, hogy most majd kárba megy a sok tréning, ahol olyan szépen megtanultam a fékerő építgetését, de sajnos nem: ABS-es motoron is rosszul járunk, ha hirtelen rántjuk tökig a kart. Rossz aszfalton meg tényleg simán elpattog a gumi fékezéskor, szóval a szép világháborús bobber-sztájl azért igényel kompromisszumokat. A hátsó ABS-t persze imádom, azzal tényleg kéjmámor befékezni a kanyarokba, vagy kereszteződések előtt lassítani, és a fordított első teleszkóppal is szépen lehet irányt váltani, meg nem nagy dráma, ha kanyarodás közben találunk egy kisebb úthibát.

A nyeregre a tesztben azt írtam, kényelmes. Az is, de két óra után már elkezdek fészkelődni. Két óra autóban se kevés, ott is fészkelődök. A Fat Bobon – a magamét Malacnak hívom – két és fél, három óra után jön az, hogy sarokkal lehajtogatom a hátsó lábtartókat, és felállok egy kicsit. Az a baj, hogy a dizájn érdekében nem olyan puffancs, retró lónyereg-szerűség van rajta, mint az előző Fat Bobon, meg rengeteg motoron, még a régi Vmaxon is, így aztán a combunkon már nincs súly, 100%-ban a seggünkön ülünk. Kényelmetlennek mégse nevezném, mert amin simán elül az ember napi 8-9 órát, az nálam még kényelmes.

Az ergonómia vegyes. Az üléshelyzet bevált, a kormány kényelmes, minden fasza, tényleg szívem szerint éjszakára se szállnék le. A kapcsolók viszont szerintem szarul vannak elrendezve. Ezt onnan tudom, hogy amúgy nagy indexelő vagyok, autóval is, robogóval is, motorral is, akkor is, ha nem látok a környéken senkit, mert ugye egy vödörrel a fején az ember sosem tudhatja. Na, a Harley indexei olyan hülyén vannak, hogy eleinte csak a jobbot hanyagoltam el, mert ugye minden gázmarkolat-állásnál máshol lesz, aztán lassan a balt is. Tróger módra indexelni nem jó, valahogy majd megpróbálok visszaszokni. A dudagombot is nehezen érem el, mondjuk a dudának a hangja is olyan nyomorult, hogy cserére szorul. A váltó jó, a hátsó fék pedálját állíttattam kicsit magasabbra. A hátsó futómű előfeszítését óvatosan vettem egyre puhábbra és puhábbra, most jó.

A leggyorsabban persze a kipufogó szorult cserére. A tesztmotoréra azt hittem, az a gyári, de persze nem, az már a Screamin' Eagle változat, abból is rájöhettem volna, hogy fekete. Már a vásárláskor mondtam, hogy kérni fogom rá a Screamin' Eagle-t, de egy jóakaróm megsúgta, hogy igazából nem akarom. A SE ugyanis mióta gyári, hivatalos Harley-cucc lett, ugyanazokat a hangnormákat kell hogy teljesítse. A tesztmotoron pedig azért volt egy kis hangja, mert elhelyeztek benne egy furatot, valahol.

Azt valahogy mindenki ellenezte, hogy magam heréljem a gyári dobot, a Harley pedig csak Vance&Hines-t forgalmaz, amely viszont még nem készült el a 2018-as Fat Bobra való dobokkal, és majd szólnak, ha lesz, de még a számítógépes rendszerben se látszik. Az van, hogy nem szeretem az ordító motort, az XJR-ben sem kedveltem, hogy a Bódis-dob olyan 40 ezer kilométer után meghangosodott. De a néma motor, higgyétek el, kínszenvedés. Nem halk: néma. Érzem, mit akarna mondani, de nem jön ki hang a torkán. Végül eszembe jutott Gigamachine Csabi, ki is gurultam hozzá Solymárra. Nála már többféle kipufogó is rendelhető az új Fat Bobra, bár eleinte azt hittem, rávehető majd egy szakszerű belezésre, de kategorikusan elzárkózott.

Nézegettük a lehetőségeket, és mindkettőnknek a Rinehart tetszett: fekete, szép, ráadásul a végét ugyanolyanra marták, amilyen az első villák vége. Apróság, de bírom az ilyesmit. A gond, hogy bár ígérgették, hogy jön, csak nem jött az istennek sem. Szégyenszemre Erdingbe, Bajorországba is így kellett elmotoroznom, mint egy tolvaj, lábujjhegyen. Múlt héten jött meg a Rinehart, fel is rakták rá. Egy megváltás. Csabi szerint kicsit halk, szerintem inkább kicsit hangos, úgyhogy nem kértem hozzá a tuning szívócsövet és a plusz 10 lovat. Ez van, kicsit hangos, a Harley nem tudja, vagy nem akarja megcsinálni, amit az olaszok, vagy a BMW simán, hogy gyorsításra ordít, fix gázra kussol.

Van még egy lezáratlan ügy: a rendszámtartó. Tomi barátom egyből levonóhorgozta, és erős felindultságban követelte az eltüntetését. Giga Csabi is húzza rá a száját: náluk majdnem minden motoron oldalra, állítva kerül a rendszám. Azt mondja, eddig senkinek semmi gondja nem származott belőle, de én nagyon nem szeretek muszájból rendőrökkel beszélgetni az út szélén. Ráadásul nézegettem a képeket az amerikai motorokról, ahol nincs ilyen rátét, de nem tudom, nem lesz-e nélküle túl rövid a Malac. Ráadásul ez egy olyan rendszámtartó, amire rá lehet állni. Akár ketten is. Max a felső, műanyag részt cserélném valami nem tudom mire, horpadt bádogra, vagy ördög tudja.

Plusz kell egy markolatfűtés – az XJR-en az volt a kedvenc extrám. Az ember felér a hegyre, hideg lesz, de nem kell kesztyűt cserélgetni, vagy ha megázok, és nincs esőruhám, vagy úgy általában elkalibráltam az öltözködést, az az egyetlen, ami olyankor tartja az emberben a lelket. Igen ám, csak a jó kis ötezer forintos ebay-es markolatfűtések 7/8 colos kormányra valók (micsoda sittes mértékegység már!), a Fat Bob kormánya pedig egycolos. Vannak 7/8 colos kormányú kis Harleyk, mint az Iron, de az enyém hál isten nem az. A Harley-Davidson offisöl markolatfűtésének árát nem is kérdeztem, annak fényében, hogy a Harleynál egy sima markolat, amin van HD embléma, 30 ezer forint. Tényleg, a Fat Bobhoz zárható tanksapka se jár, vettem is rögtön 20 ezerért. :DD

Megyek még tehát Gigamachine Csabihoz markolatfűtéseket nézegetni, mert bár ő 50 ezret mondott, de az Ebay-en alig van egycolos markolatfűtés, és a képek alapján lehetetlen eldönteni, jól néz-e ki. Főleg, hogy a legtöbbön nagyon béna USB-nyílás is van, az meg nekem nem kell – a Harleyn van gyári. Ahogy van egyébként akksitöltő csöcs is, amit a bal oldali dekli alól lehet kihajtani, és nagy könnyebbség, ha valakinek van a garázsában áram. Mert ebből a motorból nagyon nem szívesen operálnám ki az akkumulátort, annyira durván be van építve.

Bevált. Kurva jó vele menni. Hogy mi a Harley-Davidson titka, fogalmam sincs. Régen egyszerűnek tűnt a válasz: hogy a Harley képes hagyománytiszteletből szar blokkot csinálni, és ez az esetlenség adja a varázsát. Lehet benne valami, mert például az új motor, a Milwaukee Eight már száz százalákosan rezgésmentesnek készült, de aztán az egymillió mérföldnyi teszt után visszavették a tökéletességet 75%-ra. Most már az sem áll, ami miatt régen úgy tetszettek a Harleyk, hogy a blokk nincs körbeépítve: a Milwaukee 8-ben akkora olajhűtő került a vázcsövek közé, mint egy bármelyik japán cruiser vízhűtője.

Azt sem zárom ki, hogy egyszerűen orbitális sznob vagyok. Meg így is maradt két Yamahám.



Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.