A Terminátor csak egy absztrakt festő
Harley-Davidson Fat Boy – 2019.
Melyik a legjobb Harley? Kinek melyik. Hosszú utakra értelemszerűen a Touring. Ismerek olyat, aki a kisboltba is képes elszaladni egy Electra Glide Ultra Classic-kal, de nem véletlenül nem Kisbolt Klasszik lett a 400 kilós Harley-kategória neve. Általános szaladgálósnak, agglomerációs vagánykodónak, csajoknak, és 70 kiló alattiaknak túrázni ott a Sportster. A klasszikus Harley pedig a Softail, abból is a Fat Boy.
A Softail, vagyis központi rugóstagos, kívülről merev vázasnak tűnő hátsó futóművet az 1980-as években fejlesztette készre a Harley-Davidson. Hogy miért jó, ha egy motor merev vázasnak néz ki? Egyrészt mert a klasszikus Harleyk már az 1920-as években is így néztek ki, márpedig a tradíció minden gyártónál fontos. Építi a márkaértéket, és hosszú távon is hozza a profitot, ha jól használják, nem rövidtávú kufárkodással váltják aprópénzre. Másrészt kevesebb és tisztább vonallal lehet lerajzolni a motort. Plusz nyilván a sportmotorok sem véletlenül lettek hátul központi rugóstagosak, de azokat azért durva lenne idekeverni, szóval beszéljünk inkább a chopperekről. Főleg, hogy itt ez a tökéletes Fat Boy.
A hátsó tengelytől ferdén, kb. 45 fokos szögben felfelé indul a villa, ami merev, vagy rugózik, de az optikailag el van dugva. A vonal egyenesen folytatódik egészen a váznyakig - rá van ugyan ültetve rá a nyereg és a tank, de magát a vonalat tudat alatt érzékeljük. A váznyaktól pedig, nagyjából a villa vonalával derékszögben fut lefelé az első villa. Van tehát egy derékszögű háromszögünk az átfogójára fektetve. Benne pedig, nagyjából aranymetszésben egy egyenlő szárú háromszög, a 45 fokos csúcsán.
Absztrakt festmény. Ha megnézel egy Kandinszkijt, mintha ő tervezte volna. Két határozott, fényes kör, köztük a fejre állított egyenlő szárú, V2-es háromszög, az első villa és a két kipufogó vaskos, egyenes krómcsíkjai is nyugalmat, afféle vihar előtti csendet sugallnak. A Fatb Bob is ilyesmi, de ott bekanyarítják a hátsó henger leömlőjét a nyomórúd elé, amitől amolyan élőlényes lesz az összhatás, itt viszont a cső egyszer fordul lefelé, aztán egyenesen hátra, végig majdnem a motor teljes hosszán.
A Harley hajlamos a legózásra, vagyis meglévő fődarabokból mindenféle érdekes konfigurációt állítanak össze, de a Fat Boy teli kereke történetesen más, mint a V-Rod teli kereke. Ha már az absztraktoknál tartunk - nem mellékesen Kandinszkij nem szerette az “absztrakt” kifejezést, inkább azt mondta, ő konkrét - a Fat Boy vonalat a legjobban fekete fényezéssel emelkednek ki. Ugyanakkor azonban véletlenül vagy sem, de a tesztmotor vörös. És mi volt Kandinszkij kedvenc színe? Ugyanez a vörös. Lehet ez véletlen? Ez felháborító! És ha azt mondod, hülye vagyok, simán lehet, hogy igazad van, de a formatervezők azért többnyire képzőművész irányból jönnek, szóval hiszed-e vagy sem, de a Harley-Davidson dizájnosztályán olyanok dolgoznak, akik tisztában vannak az absztrakt festészettel. Konkrétan. Plusz a Lego is ilyen vörösben adta ki a gyűjtői Fat Boy-szériát. Nem azt mondom, hogy a Harley-Davidson minden motorját ilyen elvek mentén dizájnolja, de ennyi véletlen egyszerre már gyanús.
A részletekben is könnyű elveszni. Az első villa egy az egyben az 1954-es Hydra Glide-é, legalábbis kívül, mert belül a Showától származó rugóstagok vannak, akárcsak a hátsó futóműben. A chopper, mint műfaj már sok csillogó krómmal jár, a Harley pedig elég ügyesen variálja a fényes és a matt krómfelületeket. A rendszerre még nem jöttem rá, ahhoz minimum pár hónapig nézegetnem kéne, de valami szisztéma biztos van benne. A fényszóró - szándékosan vagy sem - a Terminator 1-2 fénykorára utalva képcsöves tévét formáz. És persze ledes, bár nem a nagy Touringok Daymaker nevezetű fotonágyúja. Egyik sárhányó sincs túl rövidre vágva, mindkettő lehetne rövidebb, de ez egyrészt tökéletesen illik a motor húsos karakteréhez, másrészt így sem az arcunkba nem fröcsög a víz, ha elered az eső, sem a tarkónkba nem lövi a hátsó kerék.
A drive by wire miatt kevés a látható kábel, azok is jórészt a fejidomban mennek. A műszeren itt a Fat Bobbal ellentétben a kilométeróra az analóg, rendes mutatóval, és a fordulatszámot kell digitálisan előhívnunk. Az egytárcsás fék itt alapvető dizájnelem - az az egy tárcsa a motor rosszabbik, vagy mondjuk úgy, nem a szép oldalán van, így tud a szebbik, a kipufogóoldal tökéletes lenni. Amúgy a bal se rossz, és persze azért is tud ilyen tiszta lenni optikailag, mert a Harley a Fat Boy blokkolásgátlóját is a kerékagyba épített jeladókkal oldja meg, nincs látható bádogtárcsa.
Ki merem jelenteni, hogy kevesebb barkácsolni való van rajta, mint az én Fat Bobomon, ahol ugye kellett egy normális rendszámtartó a gyári európai vonóhorog helyett, és lesz még egy eloxáló kör a feleslegesen krómozott kuplungfedéllel, váltórudazattal és a kuplung- és fékkarból, ami csak pillanatnyi elmezavarból kifolyólag lehetett világos színű - azon a motoron. A Fat Boy eléggé be van fejezve, főleg hogy a tankról leesett a bal oldali kamu tanksapka, és ahogy lekapartam a ragasztómaradványokat, az a kis kerek mélyedés szerintem meg is felel egy könnyed utalásnak. Amúgy a tank 19,2 literes, ami a 107-es Milwaukee Eight 4,5 literes fogyasztásával (saját tapasztalat, 22 ezer kilométer után) bő 400 kilométeres hatótávot ad. Szóval több pisiszünet, mint tankolás.
Nem a Fat Boy volt az első Softail, de ez is már 1990-ben kijött. Rögtön megkapta a filmtörténet egyik legjobb motoros termékelhelyezését az 1991-es Terminator 2 – Az ítélet napjában. (A film összes motoros jelenete itt.) Tökéletes párosítás, hiszen a halálosztó sem villámgyors sprintjeiről, vagy Cristiano Ronaldo cikázását megszégyenítő irányváltásairól vált legendássá, hanem brutális külsejéről és mindenen átgázoló fizikumáról. A Fat Boy egy chopper. Nem olyan, amilyeneket az Orange County-nál építenek, hanem egyrészt ízléses, másrészt lehet rajta motorozni. De még hogy! Az ember hirtelenjében nem is tudja eldönteni, hogy terminátor, vagy pokolangyala, akitől a terminátor elszedte a mocit meg a rucit.
1990 óta nem volt nagy variálás. 1999-ben az eredeti Evo helyett megkapta az új Twin Cam blokkot, 2006-ban a hatos váltót, 2010-ben kijött a Fat Boy Lo, minden idők legalacsonyabb ülésű Harleyja... és ennyi. Meglepően kényelmes, szöges ellentétben az FXDR-rel. Azért lepett meg, mert hasonló a hátsó gumiméret és profil, az FXDR tesztmotoron gyorsan ki is tekerte a hátsó állítót a legpuhább állásba, de még úgyis a porckorongjaim életére tört. A Fat Boy meg ugyanazzal a Softail futóművel, széles peres gumival olyan kényelmes, hogy a Szentendrei út gyilkos keresztbordáin szinte átszökdécselt.
A chopperség annyiban tapasztalható, hogy bár szépen lehet vele kanyarodni, nincs akkora szabad dőlése, mint az FXFB Fat Bobnak - a saját motoromon egyszer bírtam megkarcolni a lábtartót, ezt a trepnit már könnyű lerakni. Nem mondom, van is abban menőség, nagy nyilvánosság előtt fémes krákogással kanyarodni, minősített esetben napszállta után, szikraesővel. Jellemző, hogy míg a Fat Bob dönthetőségét megadja a gyár (33 fok), a Fat Boyé nincs a katalógusban. Plusz ott a keményebb első fék hiánya – nekem nem hiányzott a plusz egy tárcsa és két dugattyú, de kétnapos teszt alatt nem feltétlenül történik az emberrel olyan, hogy vészfékezni kéne.
Nem tudom, na. Lehet, hogy ilyen villaszöggel nem is tudunk annyi súlyt rakni az első kerékre, hogy olyan fékerő épüljön fel, amihez már kell a két tárcsa. De persze az is lehet, hogy a Fat Boy is csak egy Harley a sok gyenge első fékű közül. Kipufogóhang bezzeg van. Hangosabb, mint a Fat Bob a gyári dobokkal, és bár halkabb, mint az FXDR, sokkal szebb a tónusa. Úgy képzelem, a vásárlók sokkal kevésbé kapkodnak pánikszerűen a tuningkatalógus után – nekem tulajdonképpen megfelel ez a fajta diszkrét rotyogás. Na mindegy, a Fat Boy úgy király, ahogy van. Nem egy szerpentin-orientált cucc, de a 24-es út szégyene se mi leszünk vele.