Teszt: Ducati Monster - 2021.

Soichiro Honda 1987-ben Milánóban nyitott tervezői stúdiót, hogy természetes élőhelyükön vehessék szemügyre az olasz dizájnereket, és a saját malmukra hajthassák a vizet. Miguel Galluzzi ekkoriban a CBR600 F2-n dolgozott, de a japán filozófia pajzsán nem egyszerű lyukat ütni, két év sem telt el, elege lett belőlük és a rengeteg műanyagból. 

1990-ben már a Castiglioni fivérekkel kokettált, akik a Cagiva, a Ducati és a Husqvarna tulajdonosai is voltak, kezdésként az új generációs 900 SS fejlesztését bízták rá. Itt is tudtukra adta, hogy sok lesz az idomból és már beérni látszott a terve, mikor is a Cagiva PR vezetősége egyértelműen kijelentette, hogy teljes, mindent fedő idomzatot akarnak. Galluzzi nem tágított, a saját '87-es 750 SS-ét csonkította meg egy fűrésszel, hogy megmutassa, így is lehet - a következő 750 SS már pucérabb lett, büszkén villantotta ki a térhálós vázát. És ez nem csak szimplán változást hozott, hanem elindított valamit, hiszen nézzünk csak rá a korabeli felhozatalra: minden undorító műanyagba volt csomagolva tetőtől-talpig. Miguel Galluzzi forradalmat robbantott ki a Ducati Monsterrel.

2021 tavaszán viszont arról vitatkoztunk, hogy a forradalom leverése történt, vagy éppen egy újabb radikális változás jött el. Mire az olasz acél térhálós csőváz megkapta volna a Világörökségi védelmet, a Ducati elkaszálta a meztelen Ducatik jelvényét. Azután, hogy először a száraz kuplunggal számoltak le, aztán elkészítettek egy blokkot desmodromikus vezérlés nélkül. Egy perc néma csönd.

Ha nem is sok pénzben, de fogadtam volna, hogy ha már a nagy Monsteren maradt a váznyak mászókából, akkor előbb járja majd ki a gyermekem az iskolát és kolonizáljuk a Marsot, mintsem a belépő szintű modell kapja a Panigale/MotoGP stílusú frissítést hamarabb. De milyen jó, hogy nem tettem rá pénzt. Amikor aztán a motor mellett álltam, nem is a vázon gondolkoztam, hanem azon, hogy mennyire apró lett az új Monster. Talán köze lehet hozzá az egyértelmű ténynek, hogy ez még V2, a motor meg csupa V4 között parkolt, melyek blokkja lényegesen szélesebb. Ez megmaradt a régen minden jobb vót' 28 évéből. Enyhítésképpen próbálták kiemelni, hogy az eredeti formaterv elemeiből építkeztek, így újra megkapjuk a bivalyhátat formáló tankot és a „kör” alakú első lámpát. Kör, igaz? Hagyjuk is, mert csak olaj a tűzre a Monster egyház ortodox tagjainál.

De nem ezek határozzák meg az első találkozást, hanem hogy ez a motor polgárpukkasztóan keskeny és rövid. A tank lágyan simul a nyereg kezdetébe, nem támasztja már a zacsit, mint azelőtt. Összesen három ülésmagasság áll rendelkezésre: két normál és egy ültetett változatból lehet választani 820-800 és 775 mm léptékben. Mindenki lerakott talppal tud a lámpánál várakozni, amíg a tűzijátékot aktiválja. Ami meg már a pofátlanság határa, hogy egy átlagos ötéves gyereknek megfelelő tömeget spóroltak. Vagy ha úgy tetszik, az elődmodell teljes tankját csurig töltve. Így a végeredmény 188 kiló menetkészen. De honnan lehet ennyit lefaragni? Régen a kipufogó volt a nagy sláger, aztán az egyre szigorúbb EU normákkal keményen híztak a gyári rendszerek is. 

Jelen esetben a vázon önmagában 4,5 kilót fogtak,  a segédváz immár üvegszál erősítésű kompozit, ez is mínusz 2 kiló. A felnik diétája örök, mint a nyomorúság, ráadásul minden onnan lefaragott gramm csodát tesz a motor viselkedésével - a bölcsek régóta mondják, hogy a népeknek igazából nem hangos kipufogó kéne, hanem egy szett pillekönnyű felni. Amit viszont abszolút nem értek, hogyan csináltak 1,5 kilóval könnyebb kuplungszerkezetet, és fél kilóval soványkább borítást az olajfürdős egységnek? Mekkora volt az a borítás az előző Testastretta blokkon? Találtak még felesleget a mozgó alkatrészeken, mint a dugattyú és a hajtórudak, generátor, meg a váltóban is vagy 10 dekát. A szelepfedelek magnézium ötvözetből vannak. Sok apróság, de a végeredmény leírhatatlan.

A 11 fokos szelepösszenyitású Testastretta már a 821-ben, a Multistrada 950-ben, vagy épp a Hypermotard 950-ben is hibátlan volt. De végre eljött az ideje, hogy itt is kapjon egy kis hergelést, és a Hyperhez hasonló karakterisztikát, ha úgy tetszik. Úgy tudnám a legjobban leírni, hogy ha a Monster 1200 egy tömegpusztító fegyver, ami nem hagy mást maga után, csak hamvakat, ez egy utcai zavargásokban nevelődött rendes futballhuligán. Melegítőnaci nélkül. Mindig van nála kés, az első szóra benne van a balhéban, és nem riad vissza egy kis vértől. De mindezt parancsszóra teszi, hallgat a vezérszurkolóra. Imádom. A teljes használati tartományban megcombosították. A számok sem rosszak, 111 Le és 93 Nm, de az előadásmód a lényeg. Alulról végre úgy indul meg, mint a régi csühögők, nem rángat, de az áttervezet airboxból olyan mély levegőt vesz, hogy először azt hittem, valaki mellettem egy nagyobb vasnak csapott oda. Ez sem kicsi, csak a társaság miatt hívjuk annak, egy majd kilós blokkról beszélünk.

Szemtelenül gyorsan veszi a fordulatot, veszettül támadja a limitert, ha nem pattintod tovább egy pillanat alatt. A húsz százalékkal könnyebb nyomáspontú kuplung már csak az elindulást szolgálja. Gyorsváltó dolgozik fel-le egyaránt. A szeletelt kenyér is átütő siker volt, de követendő direktívaként adnám ki minden gyártónak, hogy ez legyen mindenhol alapfelszereltség. Ahogy az elődben a csoffadt gázreakcióval megölték a lefelé gázfröccsölés lehetőségét, ebben sokszorosan kárpótolják felhasználót az elektronikával. Sehol nem találtam rá utalást a gyár részéről, de biztosra venném, hogy a fokozatokhoz van igazítva a teljesítménygörbe is, tehát, ahogy durrantod rá a fokozatokat, úgy kapsz még nagyobb tolóerőt. Nem ördögtől való zsönglőrködés lenne ez a bitekkel. Ha megszokod, nagyon könnyen elcsábul a csuklód, és nyitogatod a torkát helyzettől függetlenül.

Az üléshelyzet úgy lett kényelmesebbre szabva, hogy közben több magabiztosságot is ad. Közelebb került a kormány 65 mm-rel, nem kell nyújtózni érte. A magassága pont úgy lett belőve, hogy nem is akarod lógatni a könyököd, így mindig full attack-ban érzed magad. A lábtartó kicsit hátrébb és lentebb került. Egyszerűbb betámasztani magad, és szükség is van rá. Öröm az ürömben, hogy ha nem jól terhelsz, és utazós ücsörgésből csavarod el, már csúszol is hátra az ülésben. Mert csúszós az anyaga farmerban, és amit a nyereg szélességében lecsíptek, az hozzá került a hosszához, lumbáris támasztás nélkül. Azt csak egy jó néhány centivel hátrébb kapod meg.

A kezelőszervek már gyárilag személyre szabhatók, a világítás már mindenhol ledes, a menetfénytől az indexig. Nagy pacsi az utóbbiért felelős mérnöknek, mert automatikusan veszi vissza 4-5 villanás után, így kisebb az esélye, hogy egy kint felejtett villogó miatt eléd kanyarodnak. A manapság jellemző túltolt kijelzők mellett ez a szolid kis 4,3 colos felüdülésnek számít. A grafika egyszerű és átlátható. Balra találod a hozzáadott értékeket, mint a külső hőmérséklet vagy a board computer adatai, jobbra pedig minden, ami a motorozáshoz kell. Automatikusan vált nappali és éjszakai mód között.

Az alap elektronikai csomag kategórián felüli: konfigurálhatod a teljesítményleadást három állásban, a kanyar ABS-t szintén háromban, a dőlésszögérzékeny kipörgésgátlót nyolc, az egykerekezés kontrollt négy fokozatban. Az igazi hülyegyerekeknek ráadásul ott van a rajtautomatika is. Gyors egymásutánban csak háromszor enged elrajtolni vele, feltételezem ezt a 1,5 kilóval könnyebb tengelykapcsoló védelmében teszi. De a finom elpattintástól a limiteren dadogásig három állásban szabhatod meg, mennyire sietsz. Elsőre szürreális, aztán adja alád a lovat, és azon kapod magad, hogy Tihanynál a kompra felhajtáshoz is jól jöhet, hogy tuti helyed legyen. 

A futóműnél egyértelműen figyelembe vették a költséghatékonyságot. A szó minden negatív tartalma nélkül. 43 mm-es Kayaba villa dolgozik elöl, és az egyensúlyt egy előfeszítésben állítható progresszív bekötésű hátsó rugóstag biztosítja. Az állíthatóság ebben ki is merül, de most mindenki vessen számot magával: milyen gyakran csavargatod a futóművet? Az izgalmat amúgy sem az adná. A majd 10 mm-rel rövidebb tengelytáv és a fél fok extra meredekség a villaszögben annyira virgonccá tette, hogy míg a harmadikat rá nem váltjuk, vidáman könnyíti el az első kereket és szitálja be a kormányt a kezedben. És minden alkalmat megragad erre.

A frászt nem hozza rád, az IMU őrangyalként figyel, de egy kormány-lengéscsillapító nem lehet rossz ötlet. Ez a kezdeményező, közösülésre csábító attitűd hiányzott nekem az előzőekből. Eddig sem kellett vele birkózni, de ez búgva borul magától vízszintesbe, hanyatt, mindenhova, és közben az övedbe kapaszkodva ránt magával. Nem lehet neki nemet mondani. A fékekhez nem nyúltak, a Brembo M4.32-es, négydugattyús radiális nyergek az elődmodell mozgási energiájához is elegek voltak. Itt meg 18 kilóval kevesebb izzasztja őket, mi baj történhet?

A Monster alapja a stílus volt, és ezt peckesen hordta 28 évig, de nem volt kőtáblába vésve. Akaszthattak bele Desmodue, Desmoquattro vagy épp aktuálisan Testastretta blokkot, lehetett sima vagy félkarú a lengővillája, de eldobni a vázat, amit Galluzzi egy fűrésszel hozott a világra, az sokak szemében halálos bűn. A fanyalgókat egy vakteszttel azonnal le lehetne törni, mert a térhálós vázat elvették, de az élményhez csak hozzátettek.

Nem is tehettek volna mást, hiszen a konkurencia is iszonyatosan erős. A Triumph Street Triple RS hardverben többet ad, felső polcos a futómű és a fékek, de az IMU-n spóroltak, így maradtak pariban az árak. Az Kawasaki Z900 RS jobban hozza a letisztult retro profilt, néha már kicsit olcsónak is látszik. Az MT-09 nehezebb, esetlenebb, de tudsz vele fogni a költségeken is. A KTM Duke 890 R viszont egyértelműen borsot tud törni bárminek az orra alá. A Monster a szezonvégi áron 4 290 000 Ft-ról indul - abszolútértékben sok pénz, de egy Ducatiért baráti összeg.