Teszt: Aprilia Tuono 660 - 2021.

Motoroknál valahol száz lóerő környékén van az a teljesítmény, ami egy sportos utcai gép esetében a kevésbé tapasztaltakat még nem sodorja bajba, de már a rutinrókák számára is élvezhető. A probléma az, hogy elmúlt néhány évben pont ezt a teljesítményszintet kezelték mostohán a gyártók. Hiszen, ha belepakolnák a rendes technikát (értsd: váz, futómű, elektronika), akkor az előállításuk sem lenne érezhetően kevesebb a nagy köbcentis csúcsmodelleknél. Mert mégis, ki venne száz lovas csupaszt közel öt milláért, ha ötért már ezrest adnak minimum másfélszer ekkora teljesítménnyel?

Például azok, akik tényleg csak jól akarják érezni magukat, és számukra általában a "handling" a legfontosabb. Ezt az angol szót nehéz jól fordítani, leginkább a kezelhetőséget takarja. Ebben első és legfontosabb tényező a súly. Egy átlagos csupasznak is illik már manapság kétszáz kiló alatt mérlegelnie, az igazán könnyű utcai motorok azonban 190 kiló alatt vannak telitankolva. Azonban az egész csomag nem sokat ér, ha a váz, a futómű és a fékek elsősorban az olcsó gyárthatóság alapján lettek összeválogatva. Ezért volt a Triumph sokáig egyeduralkodó a szegmensben: csak a Street Triple tudta egy csomagban a nagy motorok igényes műszaki tartalmát a kisebbek könnyedségével kombinálni. Pedig nem találták fel a meleg vizet: egyszerűen az egyébként is rendelkezésre álló sportmotorjuk (Daytona 675) vázát és blokkját használták fel a Street Triple R-hez. Az Apriliának is volt gyenge probálkozása, a Shiver 750 papíron szintén igényesebb felépítésű gép volt a japán tucatmotoroknál. Mégsem sikerült az olaszoknak labdába rúgni vele a konkurensekkel szemben: az aluváz ellenére sárnehéz volt, és nem is nézett ki különösebben jól.

2018 novemberének első keddjén épp a becsekkolást intéztem a milánói kiállításra, amikor sóbálvánnyá meredve megpillantottam az RS 660 Conceptet. Egyrészt észvesztően jól nézett ki, másrészt úgy tűnt, ez a száz lóerő körüli, könnyű, soros kéthengeres motor fogja visszahozni a sportmotorok aranykorát. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy lesz belőle egyenes kormányos verzió - egy évvel később természetesen már a Tuono 660-nal együtt szerepeltek az EICMA pódiumán. Mire volt részemről ez nagy lelkesedés? Arra, hogy egy aprócska gyártó végre rájött: nem feltétlenül csak megfizethetetlen ballisztikus rakétákra és olcsó boltba járós szutykokra van igény, hanem használható és kihasználható sportmotorokra is. Az RS 660 számomra a legendás Honda CBR600F sorozatot idézi, amivel munkába járni is lehetett, de a hétvégi pályanapon is rendes köridőt lehetett hajlítani vele.

A Tuono első ránézésre egy olyan RS 660, ami éppen vetkőzik. Erős is lenne csupasznak hívni, mert szinte mindenhol van rajta idom. És ez egyáltalán nem baj, mert így némi szélvédelem is társul a nagyobb növésűek számára is megfelelő ergonómiához. De a formákból és a színválasztékból is sejthető, hogy ez a motor nem a klasszikus naked bike-ok közönségét próbálja megnyerni. Végre egy harsány és ízig vérig modern cucc, ami a huszonéveseknek szól – és nem csak a negyvenesek tudják kifizetni. Pedig drágának tűnik a puccos menetfénnyel az elején, ami egyúttal indexként is funkcionál. Végre nem kell kiálló és sérülékeny bizbaszokat nézegetni a motor oldalán, hát nem csodálatos? Az RSV-t idéző tömzsi kis farokidom a hegyes hátsó lámpával pedig szintén dizájn-műremek. Optikai szempontból a gyári üléstakaró kötelező extra, a hátsó lábtartókonzol eltávolítása pedig erősen ajánlott. De még a hasidomból sem spórolták el a munkaórát, ami kerek egészet alkot az igencsak kellemes hangot produkáló kipufogó dobbal.

A formatervezőkhöz hasonlóan a mérnök srácok szintén a maguk útját járták Noaléban. Nagyon leegyszerűsítve megcsonkolták az RSV4 ezerszázasát, így relatíve költséghatékonyan nyertek egy új blokkot, ami teherviselő elemként funkcionál a nagyon kompakt alu hídvázban. A szintén alu lengővilla közvetlenül a blokkhoz kapcsolódik, amiből a csúszó-kuplungot sem spórolták ki. Az öntvények minőségéből és néhány kevésbé szem előtt lévő részletből azért sejthető, hogy valahol meg kellett fogni a pénzt. És a Tuonóból sajnos egyéb fontos dolgokat is kispóroltak, amik az RS-hez alapból járnak. Bár az első villa húzófokozatának állítási lehetősége kevés utcai motorost fog zavarni, mégis hülyén néz ki, hogy csak a bal oldali villaszár tetején van állítócsavar. Azonban az IMU-t és a gyorsváltót is extralistára tették, pedig pont ezektől a modern kiegészítőktől lesz kerek a csomag. Ezt csak azért állítom szilárdan, mert egyszerre próbáltuk mindkettőt. Az öt lőerős decifit itt nyilván nem érezhető – erre minden bizonnyal az A2-es jogosítványhoz igazodó fojtási lehetőség miatt volt szükség.

Ahogy már említettem, gyári kivitelben is férfiasan dübörög a kis kéthengeres, és mohón veszi a fordulatot. A kilencvenöt lóerőt kicsivel tízezres fordulat felett adja le, ehhez egészséges 67 newtonméter társul nyolcezerötszázon. Viszont már egészen lentről is meglepően tol, hiszen a nyomatékának nyolcvan százalékát leadja négyezren! Egészen ideális karakterisztika ez nemcsak utcán, de az ilyen szűk versenypályán is, mint a frissen nyílt Palócring. Sőt, ebben a csikicsukiban még az egyenes kormány is előnyösebb, mint az alacsonyabb kormánycsutkák. De a nyílt országúton sem tűnik gyengének, és nincs ellenére, ha forgatják. A gyári adat szerint közel kettőhúsz a vége, szóval nem kell gyakran a külső sávba húzódni vele.

De körzete nem az autópálya, és a tempója sem halálos. Főleg, hogy a butább elektronikai csomag is mindent tartalmaz, ami megvédi az átlagjúzert saját magától. Az ABS és a kipörgésgátló magától értetődő, és egészen jól is működnek. Külön piros pont, hogy Time Attack módban hátul kikapcsolja a blokkolásgátlót, így lehetővé teszi a kiváló Pirelli Diablo Rosso Corsa II abroncs gyorsított kopását. Ekkora teljesítménnyel csak készakarva lehetne hanyatt esni, ennek ellenére kikapcsolható egykerék-kontroll is van a menüben. Ha megvesszük az IMU-t, az ABS már dőlésszög-érzékennyé válik, és gyaníthatóan a kipörgésgátló is szofisztikáltabban fog működni. A tesztmotoron gyorsváltó sem volt, az RS-en viszont igen. A váltó átlagos kapcsolási érzetén sokat dob, hogy mindkét irányba könnyedén lehet kuplung nélkül dobálni a fokozatokat.

Bár anno az RS koncepció változatán a felső polcos Brembo M50 nyergek voltak, a fekete M32-esekkel is meg lehet állni. Természetesen a felső munkahenger is radiális, a fékérzetre és a fékhatásra sem lehet panasz. Egyedül a futómű nem üti meg azt a szintet, amit a vételár tekintetében elvárható lenne. Az első teleszkóp egyszerűsítését már említettem, de a rövid országúti és kispályás menet alatt nem tűnt különösebben alul csillapítottnak, erős fékezésnél sem esett össze az eleje. A hátsó gátló szintén elég egyszerű darab, és némileg sprőden is működik. Tudhatták ezt a gyárban is nagyon jól, ezért a 2022-es modellévre bedobták a Factory változatot, ami az összes említett hiányosságot pótolja: alapból benne van az IMU és a gyorsváltó, kapott egy szemre igen komoly Sachs rugóstagot, és az elején is minden paraméter állítható. Ráadásul rádobták még a plusz öt lóerőt, rövidebb lett a végáttétel és az üléstakaróért sem kell külön fizetni.

Mivel az alapmodell is mesésen könnyed, már előre folyik a nyálam a csak feketében rendelhető Factory után. Itt azonban újra képbe kerül a sokat emlegetett referencia modell, a Triumph Street Triple. Az angol háromhengeres nagyobb teljesítményt és igényesebb kidolgozást kínál az Apriliával gyakorlatilag megegyező áron, egyedül az elektronikája nem túl friss már. Ha ragaszkodunk a két hengerhez, a KTM Duke 890 is több erőt kínál szinte ugyanannyiért. Ettől függetlenül az elképesztően mókás és jóképű Tuono 660 éri a pénzt, mert az RS 660 után a csupasz motorok között is megmutatja, hogy nem a nyers teljesítménytől lesz egy motor igazán élvezetes, és a középkategóriában is van létjogosultsága az igényes technikának.