Kardán és benzincsap

Ez volt az utolsó lehetőség egy új, 650-es Deauville tesztjére. (Dóvill-nak ejtendő, én is kaptam az arcomba, mikor ledövijjeztem. Az a Cadillac.) Jövőre érkezik a nagyobb, erősebb, színesebb, szagosabb, csaknem 0,7 literes, nyolcszelepes változat, ebből a kardános, benzincsapos, de benzinórátlan és kézi szivatós kis egyszerűből pedig történelem lesz.

Márpedig engem nagyon érdekelt ez a gép. Barcelonában a sok robogó között tűnt fel, hogy nahát, mi lehet ez a fura külsejű motor a Hondától, integrált dobozokkal, némi idommal, némi plexivel. Szép V2-es hangot ad ki magából, és nem automata benzintemető, mint mondjuk régi szerelmem, a nagy Burgonya. Húha, mondok, lehet, hogy nekem ilyen kell majd a 400-as Burgman után?

Minél tovább nézi az ember, annál kevésbé csúnya. Egy vízszintes vonal kettéosztja a motort, alul vas és króm, fölül fényezett műanyag. Alul filigrán és célszerű, fölül gömbölyded és terjengős. De aztán a szem megakad a kis vízszintes vezérsíkokon, ha tetszik szárnyakon, és felfedezi a harmóniát a fejidom és a dobozos far között, végigsimítja a hűtőlevegő útját kétoldalt a fényszóró alatt, és elkezd tetszeni az egész.

A teszt során hasonlóan viselkedett, először idegesített, aztán lassan megtetszett a motor. A csúnya, divatjamúlt kormánygumikról kiderült, hogy jó fogás esik rajtuk, a nappal semmilyen műszerek éjjel kifejezetten szépen derengtek. A vékony, semmi kis kormány, az egyszerű mechanikus órák, a nem állítható fék- és kuplungkar a múlt századból vigyorognak vissza a Deauville pilótájára. Viszont a 19,5 literes bal és 24 literes jobb doboz mindent elnyel, nincs többé hátizsák, tankháló meg ilyen kényelmetlen hülyeségek. A tárolókapacitás némi felárért nagyobb fedelekkel további 22 literrel növelhető meg - és még ilyenkor sem imbolygunk a stabilitást rontó túradoboz hatására! Remek.

Ha menet közben a benzin fogytán, és eljő a rángatás, az autópályán a bal térd mögött kotorászva át kell kapcsolni tartalékra, hát nem gondolunk épp szépeket a Hondáról. Viszont, amikor a parkolóban spréző, maszatoló lúzer láncosok mellett hűséges és kardános Deauville-unkra támaszkodva hörpölgetjük a benzinkúti automata kiváló kapuccsínóját egy kárörvendő félmosollyal a szánkon, hát az se semmi érzés.

Aztán mikor a tíz perce elhagyott lúzer láncosok a szintén 650-es, de 15-20 lóerővel erősebb motorokkal 200 felett húznak el mellettünk, miközben mi a plexi mögé hasalva is alig érjük el a 180-at, valahogy megint kellemetlen érzés gerjed bensőnkben, és feltesszük magunknak a kérdést: biztos a legjobbat választottuk?

És mikor másnap hajnalban, a deres hidegben is pöccre indul a gép, a szivatókart pedig szinte másodpercek után visszatolhatjuk alaphelyzetbe, a motor hangtalanul tartja az 1000 alatti alapjáratot, újra megkönnyebbül a szívünk. Műszer ez, nem gép, finom kis szerkezet.

A Pan European a kistestvére egyszerű, kezes, jól motorozható jószág, de nincs meg benne a nagytesók kényelme. 182 centimnek a plexi túl rövid, ha egyenes háttal ülök, a menetszél pont a sisak alá, a nyakamra érkezik. Az ülés kissé csúszós, tömése hosszú távon túl kemény. Semmi sem állítható, a karok sem, a csillapítás sem, a motor túragéphez képest kissé túl erőteljesen pattog át az úthibákon. A Deauville kardánhajtása viszont jól sikerült, kiegyensúlyozott, semleges; gázadásra-gázelvételre nem ránt a motoron.

Az 56 lóerős teljesítményről mindenkinek magának kell eldöntenie, elég-e; én a csaknem 230 kilós önsúlyhoz kicsit kevésnek éreztem. Városban még csak-csak, a Deauville érzékeny gázkarja és könnyű kuplungja segít a problémamentes indulásoknál, és ha van szívünk, akár 2000-es fordulaton is haladhatunk tartósan ötödikben. A motor V2-es lévén kifejezetten nyomatékosan viselkedik alul. Ellenben a kényelmes országúti utazótempó, ahonnan még gyorsítani is lehet alkalmasint, nem több 120-130 km/h-nál. 170-nél jön az agónia és 180-nál többet nekem nem sikerült futnom. Ez egy átlagos 500-as, sor kettes motor teljesítménye.

Aztán van pár apróság, amiket észrevesz az ember, és máris kicsit beljebb bújik szívébe a Deauville. A V2-es már kifejezetten alacsony, 8000-es fordulatszámon leszabályoz, de nem gonoszul, lefejelem-a-kormányt módra: egyszerűen csak nem pörög tovább. A fékhatás az első fék karjával nagyon finoman adagolható, a lábfék viszont elég érzéketlen ahhoz, hogy ne blokkoljon azonnal a motor, ha ráugrunk. Az első gumi ellenben lehetne egy szemernyit szélesebb, újra csak a nagy tömeg miatt.

Első a biztonság. E szellemben készült a kombinált fékrendszer is, amit sokan gyűlölnek, sokan szeretnek. Én alapvetően nem kedvelem, de mivel amúgy sem ezen a nehéz, elég jól burkolt gépen akartam megtanulni sztrítfájterkedni, nem volt vele bajom. Sőt, egyszer egy idióta elsőbbség-megnemadóval szemben vívott élethalálharcban talán épp az elcsúszástól mentett meg a kiegyenlített lassulás.

És van még egy dolog, amiben a Deauville olyat nyújt, amire csak kevés motor képes: hihetetlen üzembiztonságot sugall. Pöccre indul hidegen, melegen. Ott a kardán: nincs láncszakadás, amíg a motor indul, a hátsó kerék is forog. Érezni a váltó kattanásait, kattannak a kapcsolók is, lötyög a benzin, nincs semmi elektronika: ezzel a géppel el mernék indulni a világ végére is. Gyakorlatilag ezt is tettem.

A Deauville immobilizeres kulcsának öt helyre van bejárása. A rendszám mellé dugva és elfordítva oldja a hátsó dobozok reteszeit: amíg ezeket be nem csapkodjuk jó erősen, a kulcsot nem lehet kihúzni a zárból. Ez nagyon helyénvaló, hiszen így a kulcsot sem zárhatjuk be, és nyitott oldaltatyókkal sem tudunk elindulni. Az ülés alatt is van egy zár, ezt felpattintva az ülőlapot épp annyira tudjuk felhajlítani, hogy be lehessen akasztani a sisakot a kis kampóba. Aztán ott van még a tanksapka, ebből szintén csak visszazárás után jön ki a kulcs - és persze a gyújtáskapcsoló.

Akinek nem elég a két irdatlan doboz, amikbe előrelátóan csomagrögzítő gumiszalagokat is feszített a Honda, még berakhat ezt-azt a fejidom jobb oldalán lévő kis, akarom mondani nagy, szintén zárható kesztyűtartóba. Bár a bal oldalon is van egy ugyanilyen üreg, ez nem (könnyen) nyitható, vélhetőleg a rádiónak van fenntartva. Bizony, a Deauville rádió-előkészítést is kapott, a műszerfalat körülvevő műanyagburkolaton még ki is van gyengítve a hangszórók helye.

A Deauville 1 898 000 forintért vihető el a Hondától. Ez nem kevés pénz, ha az 56 lóerőt és a többi számot nézzük: a hasonló mennyiségű burkolattal ellátott Suzuki SV 650 S például 72 lóerős blokkal, 59 kilóval kisebb tömeggel, hat sebességgel nincs 1,7 millió forint. Ha viszont arra gondolunk, ki ad gondozásmentes kardánhajtást és 43,5 liter ellophatatlan, a stabilitást sem rontó oldaltáskát ebben a kategóriában, rá kell jönnünk, hogy a Deauville unikum. A Honda annyit kér érte, amennyit nem szégyell, mert ilyen motor nemigen van másik a piacon. Ha alacsonyabb lennék pár centivel, valószínűleg tényleg Ő lenne nekem a következő - így maradnak az óriásrobogók. Azokon sincs lánc.