no

350 kiló szteroid

2007.09.20. 12:47

A Harley-Davidson olyan motorban, mint autóban a Rolls-Royce volt régen. Mindenki vágyott rá, a kívülállók csak tátották a szájukat, ha láttak egyet. Aztán kipróbáltad, és hát izé... Szóval különleges, annyi szent. A H-D Road King aztán meg tényleg.

Műanyag tányérokat kellett vinnem a klubba. Ciki, tudom, de a Lidl előtt letámasztottam a Road Kinget, azaz az Utak Királyát, futottam egy kört, nem volt tányér. Mire visszaültem rá a parkolóban, körülbelül tízen figyelték tisztes távolságból, ahogy beindítom, majd kibékázok hátrafelé a helyről. Nem csoda, a motor annyit ért, mint mellette hosszában az egész sor leállított autó.

Aztán átügettem a közeli Auchanba, nagy parkoló, semmi hely. Hál’ Istennek vannak kis, csövekkel lekerített részek a sorok végénél, ahol a motorokat szokták leállítani. Most is volt ott két szpídgép. Meglepetésemre a H-D is motorkerékpárnak bizonyult, mert átfért a korlát hézagán. Letettem (az oldalsztender jó hosszú, hátulról előre kaszálsz a bal csizmáddal, nincs igazi végállása, de ha nagyjából eltalálod a helyét, utána egy ügyes reteszelő mechanizmus megakadályozza, hogy visszahajoljon), a tank tetején lévő bazi krómkapcsolóval levettem a gyújtást, és besétáltam a boltba.

Minden Road King alapfelszereléséhez tartozik a rádiósan, ugrókóddal működő, kulcs nélküli gyújtás. Ha közel vagy, elég elfordítanod a kapcsolót, és indítózhatsz. Ha leszállsz és pár métert odébblépsz, beélesít a riasztó, kikapcsol az elektromosság. Ennél egyszerűbben nem is működhetne. Zseniális. Hogy hiányzik ez azóta a saját motoromról...

Szóval megvettem a tányérokat, poharakat, némi egyéb eztazt, és ahogy elhagytam az épületet, jó tíz parkolósornyi távolságra kellett odacaplatnom a Harleyig (amit csak a magyar ejt „herlinek”, az amerikai, az angol, az ausztrál és a dél-afrikai mind „harlinak” mondja. Persze ők valszeg nem tudnak angolul). Hárman bámulták. De míg más motoroknál az alkalmi szakértők belehajolnak a blokkba, megtapogatják a karbit, kopogtatják az oldaldeknit, ezek az emberek vagy kétméteres messzeségből szemlélték.

Odaértem, hangtalan vezényszóra egy további métert hátrébb léptek. „Elnézést, csak néztük, nem nyúltunk hozzá, nagyon szép motor, jó lehet vele menni” – mondta vacogó foggal a legbátrabbik, szemlátomást arra készülve, hogy lefejelem. Ide tartozik, hogy utoljára a gimiben emeltem súlyt, akkor is talán összesen háromszor, mostanában a pocakom is elindult kifelé, nem hordok fullbőr szerkót, a fejem pedig genetikailag kopasz, nem borotvált, a vak is látja. Normál helyzetben egyáltalán nem gondolom magam veszélyes kinézetűnek. Erre itt állok egy rákoskeresztúri bevásárlóközpont előtt, és mint kis herceg a rókát, szelídíthetem ezeket a kedves, érdeklődő embereket.

„Nem az enyém, de higgye el, közel sem annyira jó vele menni, mint egy Kawával, vagy egy Ducatival” – próbálom oldani a feszültséget, egyben átugrani a közöttünk hirtelen keletkezett szociális távolságot. Ám emberem nem találja az MZ/X fordítókészülékét, ezért a mondanivalómból csak valami félelmetes, darth vaderi hörgés jut el hozzá. „Igen, igen, egészen fantasztikus, gyönyörű a színe is, mennyire csodálatos lehet vele motorozni” – válaszolja. A kommunikáció reménytelen, feladom, bukó fel, Harley hörrent, elhúzok.

Egyébként egy Yamaha TDM, vagy egy Ducati Monster tényleg a mennyország ehhez a HD-hez képest, de a Road Kinget még a saját, harmincegy éves Z750 Twin Kawám is megfogja a legtöbb motorozós alapvetésben. Mégis, van néhány üzemmódja ennek a behemót dögnek, amiben utánozhatatlan, sőt, felülmúlhatatlan.

Ráállsz kb. 80-120 közötti tempóra egy közepes kanyarokkal tűzdelt másodrendű úton, és az Útkirály csodás dolgokra képes. Tíz (húsz, harminc, kinek, mi esik jobban) évet fiatalodsz, izmaid korábban nem ismert vastagságúra dagadnak, húsz centit nősz, vérnyomásod alászáll, ereidben vér helyett illatos balzsamolaj kering, mögötted ülő csajod Natalie Portmanné válik. Megfelelően sima úton, megfelelő tempóban, megfelelő ívű kanyarokban a Road King maga a két keréken tovasuhanó Nirvána. Az új kivitelnek hatgangos a váltója, ezért legfölsőben utazva, amint a nagy vékettes blokk éppen elkezdi leadni igazi nyomatékát, a tartalékai olyan messze tűnnek, hogy nem is látszanak a horizonton.

A régi Road Kinghez képest már nem 1450, hanem 1584 köbcentis, alacsonyabb fordulatról kezd tolni, és kiforgatva 13 százalékkal nagyobb az ereje. A kiegyensúlyozótengely közepes fordulaton annyira elsimítja a működését, mint menedzser idegeit két nap wellness-szálló. Nagyothalló motorosnak simán be lehetne adni, hogy négyhengeres, vagy hogy egyáltalán nincs benne motor. A már említett, közepesen erős kanyarokat némi előkalkulációval álomfinoman be lehet venni, az előtted terpeszkedő, hatalmas tank, az óriási krómok, az irodaház-ablaknyi plexiszélvédő olyan naggyá tesz, hogy azt hiszed magadról, te vagy Mickey Rourke. Nem véletlen az a King a névben.

A Road Kingnek egyébként van egy rakás hibája, de ezek inkább szeretni való, karakteres vonásnak tűnnek. Például a váltó, amit a telitalpas lábdeszkáról nem billent, hanem inkább rúg az ember. A következő fokozat kapcsolását akkora kattanással jelzi, hogy a parkoló autókban megszólal a riasztó. Vagy a rettentő széles kormány, aminek a markolata rossz szögben is áll – így kezet fogni szokás, motorozni soká’ nem lehet. Aztán a plexi sem az a csúcs, a szél iszonyatosan dobálja a zárt bukót 110 fölött. Ám erre való a nyitott sisak, a harleysok is olyat használnak mind, kipróbáltam, azzal sokkal jobb, bár megettem néhány bogarat. És jól néz ki az a szélvédő, akár az ötvenes évek drive-in mozijában a Burger King-stand.