350 kiló szteroid

Azt, hogy a 350 kilót álltában mozgatni az átlagos erejű motoros csak unelegánsan, jobban mondva bénán tudja, amíg rá nem jön a trükkökre, hogy a városi kanyargás egy kamionnal is könnyebb, mint ezzel, hogy az esetek nagy részében autónyi parkolóhelyre van szükség, nem baj. Azért Harley, hogy nagy, különleges és nehéz legyen. A városi fogyasztás is inkább autónyi, méghozzá nem is kisautónyi, hanem elegáns középkategóriásnyi, olyan tíz liter körül jött ki, de a hatmilliós ár mellé ez is elfér.

Ám vannak objektív problémák is, méghozzá szép számmal. Ezek közül engem a legjobban az zavart, hogy az 1,6-os kéthengeres úgy ugrál alapjáraton, hogy a szemem előtt összefolyt a világ. Közben a rezgésekkel alaposan próbára tett motorosnak más orvosi problémái is támadhatnak, hacsak előrelátóan nem húzott azbesztbéléses bugyit. A zacsitól kábé három centire, légkalapácsnyi amplitúdóval reszkető hátsó hengerből kilencven fok körüli hő száll fel alapjáraton. Ide kívánkozik egy kis biológia: tudják miért hordja kívül a hím homo sapiens a heréit? Mert az ondósejteknek rosszat tesz a meleg, megöli őket. Ezzel cseppet sem akarok arra célozni, hogy aki Road Kinget tartósan használ, az nemzőképtelen lesz, hiszen országúton a hő elszáll hátrafelé. De azért veszélyes lehet.

Mellesleg pedig a Road King nem is olyan borzalmasan kényelmes. Városban akkorákat üt, közben meg zörög, hogy szinte vágyni kezd az ember valami jó kis masszív, filigrán, japán rizsrakétára. Az eleje meglehetősen bizonytalan, hátul viszont reménytelen helyzetben van az utas, mert ott iszonyúan rövid a rugóút. Nem kaptam meg a motorhoz azt a külön pumpát, amivel a rugóstagot állítani lehetne, de legalább utánaolvastam a dolognak. És lám, az derült ki, hogy akárhová pumpálja, ereszti a rugóstagokat a motoros, a hátsó utasa akkor is szenvedni fog minden gödörnél. Ezúton kérnék elnézést a feleségemtől a városi szakaszokért.

Ennek ellenére a nagy HD-nek van egy-két meglepő előnye városban. Például a fékje, ami puha ugyan, de érzéssel adagolható, és egyáltalán nem fárasztó a használata. Vagy az üléspozíció, ami alacsony, ezért akármekkora szörnyeteg is ez, bizalommal lehet araszolgatni vele. És a legmegdöbbentőbb dolog: egészen finom, könnyű kuplungja van. Egész nap rángathatja az ember, akkor sem zsibbad el a bal keze. Az index kezelése pedig végtelenül ötletes, más motorgyártók is átvehetnék. A bal gomb a bal, a jobb a jobb villogóé. Egy nyomás, bekapcsol; még egy nyomás, kikapcsol. A kettő egyszerre – vészvillogó. Nagyszerű, még ha minden Harley-tesztben le is írjuk.

Autópályán azonban megint csak akadnak gondok. A motor hatalmas, nyomatékos, a hatodik fokozat hosszú, tempomat is van, gondolnánk, egy jó 160-as tempó meg se kottyan ennek a masztodonnak. De nem, a Road King az 55 mph korlátozásának a hazájában született, tartósan nem is szeret sokkal többet. A legnagyobb hibája a szél, ami érdekes, de nyitott sisakban elviselhetőbb. A motor is erőlködik, ha elhagyjuk a 130-at, ez valószínűleg azért van, mert a hatodikat nagyon hosszúra méretezték, az ötödik viszont túl rövid a száguldáshoz. És nagy tempónál nagyon kényelmetlen a kormány. Ha az enyém lenne, azonnal lecserélném keskenyebbre, minimum egyenesebbre, annyi szent.

Vegyes érzelmekkel vittem vissza a Road Kinget. Amitől féltem, abban nem is olyan rossz. Az ősi motor döbbenetesen kulturált már valamivel alapjárat fölött, és nem válik csapágygolyókkal teli, gyűlöletes betonkeverővé, ha kihúzatjuk, marad a sima járás. Fura, de tűrhető a fék, és a nagyharleys karakter mélyen belemarkol az ember lelkébe. Aki csak kétszámjegyű utakon használja, nem is érti, mit lehet rajta kritizálni, Solymár és Tatabánya közt ennyire legfeljebb egy jó vényolcas Mustang tudja felidézni Amerika legszebb korszakát.

De a gonosz hátsó rugózás, a kis sebességnél lottyadt első villa, az alhasi régiókat az Etna gázainak forróságával megolvasztó blokk, és a csigolyaszétugrasztó alapjárati remegés rémesen kellemetlenné teszi városban. Autópályán pedig a közepesnél rosszabb szélvédelem, az ötödik és hatodik fokozatok közötti lyukban szomorkodó motor, és a harmincas évek ergonómiai tanain alapuló kormányforma szenvedéssé ront minden, kétszáz kilométernél hosszabb utat.

A Road King klasszis lehetne, mert csodásan néz ki, akadnak helyzetek, amikor képességei egyenesen zseniálisak, és valóban megvan az a hangulata, amire semmilyen, rizskeményítőből gyúrt utánzat nem képes. Egy új hátsó felfüggesztés, egy jobban hangolt váltó, egyenesebb, keskenyebb kormány, no meg mindenek előtt kevesebb hő – egy jó mérnökgárdának nem nagy kihívás. Hé, valaki ott, Milwaukeeban?