A Harley-Davidson FXSTB Night Train az első a Harley-k között, amit kifejezetten az európai piacra építettek. Az 1999-ben bemutatott motorhoz - az amerikai bájkerek nagy bánatára - egy éven át csak az európai HD kereskedésekben lehetett hozzájutni. Az alapjául a Softail Customot választották, nevét maga Willie G. Davidson adta az első gyári átépítésű Showel Head beceneve után, amit valamikor a 70-es évek elején a Hot Rod magazin "Night Train to Frisco"-nak nevezett el. A Night Train más színekben is kapható, de ha valaki ezt a motort választja, miért rendelne mást, mint a feketét?
Fekete Harley-k
A Night Train hátsó kereke a Fat Boy-ról, első villái a Dyna Wild Glide-ról származnak a króm első lámpával egyetemben, ami a fűzött első keréken és a kipufogón kívül az egyedüli nem fekete alkatrésze a motornak. Ja, és majd kifelejtettem a szinte egyenes kormányt, a hat colos (15 centis) kiemelőivel. A kormány két végén a kapcsolók már feketék, és szép fekete házat kaptak a visszapillantó tükrök is. A kormány mögötti klasszikus Harley tank természetesen fekete (a lakkozás minősége külön dicséretet érdemel), ahogy fekete a közepén húzódó tankpánt. Középen a sebességmérő óra, jobb oldalon az üzemanyag betöltő króm sapkája. Na tessék, itt is egy nem fekete alkatrész. Más hibája is van a kupaknak: sajnos ez még mindig nem zárható. Az amerikaiak nem is gondolnák, hogy Európában milyen drága kincs a benzin.
A tank alatt a legfőbb érték, az 1450 cm 3-es Harley-Davidson V-twin motor. Az alumínium blokköntvény fekete bevonatot kapott, ahogy az ovális légszűrőház is. Hátrafelé haladva szép vonalú ülést találunk a fekete hátsó sárvédő fölött, hátul telikerék (akár a Fat Boy-é), melynek csavarozott középső része fekete. A váz vagy a lengővilla színét ezek után nem nehéz kitalálni. Az 1693 mm-es tengelytávnak, a 34 fokos villaszögnek és a mindössze 64 mm-es ülésmagasságnak köszönhetően a motor szép hosszú, és jó lapos.
A Harley prospektusa szerint "Ready to be ridden hard", vagyis kész a kemény motorozásra. Ezt kissé kétségbe vonnám, hiszen az előretolt lábtartónak és a csopperes üléspozíciónak köszönhetően minden úthiba azonnal jelentkezik a gerinc 9. és 10. csigolyáján, amennyiben nem tökéletes simaságú úton haladunk. A Night Train sokkal inkább való a nyugodt cirkálásra. Azaz kényelemesen hátradőlve, a kormányba kapaszkodva olyan sebességt választani, ami mellett marad elég időnk kikerülni a kellemetlenebb kátyúkat, illetve amilyen tempónál még megbirkózik a motor alatt vízszintesén beépített softtail rugózás két rugóstagja a kisebb úthibákkal.
Lemondva a sportos vezetésről inkább felrántottam egy Lewis gatyát, belebújtam egy fekete Harley-s trikóba, és mindjárt jobban éreztem magam.
A motor a szokásos Twin Cam blokk. Nyomatékos, már ami az alacsony fordulatszám-tartományokat érinti. Igaz nem is forogja magát halálra, fordulatszámmérő óra hiányában pontos értékeket sajnos nem tudok. Érzésre négyezerrel már kínozzuk a motort, kedvence az alig kétezer ötödikben.
Az 1450 cm 3-es V-kettes hagyományos, 45-fokot bezáró hengereiben a kompresszió-viszony mindössze 8,9:1. A motor szilárdan rögzített, gumiágy nem csillapítja a rezgéseket, viszont a beépített kiegyenlítő tengely maga a mérnöki csoda. 110 km/h-ig teljességgel kiküszöböli a kellemetlen vibrációkat, mialatt megmaradt a kellemes rezgés, ami nélkül azt hiszem, senki sem venné meg az amerikai legendát. A hengerek, a forgattyús ház és a deklik is fekete bevonatot kaptak, ez a sötét blokk alapvető ismertetőjegye a motornak.
Az EVO blokkhoz képest az ötsebességes váltó a gyakran hallatott csattanások ellenére sokkal pontosabban működik, az üres probléma nélkül megvan (ezt az 1340 cm 3-es blokkról koránt sem volt elmondható), és ahhoz sem kell marokerősítő karikán edzeni, hogy huzamosabb ideig behúzva tartsuk a kuplungkart. Az üzemanyag injektoron át érkezik. Az indításhoz ugyan beépítettek egy szivatókart is, de erre a tesztelés kellemesen meleg napjai alatt nem volt szükség. A fogyasztás a Harley-kon sosem volt nagy, az injektor sem okoz csalódást. 100 kilométerenként alig kell több a Night Trainnek 5 liternél.
Az ülés mély, a lábtartók magasan előre toltak, az egyenes kormány kissé összement. Az igazán kényelmes üléspozíciót egyenletes, 80-as tempóval gurulva találtam meg. Ekkor pont akkora ellenállással tolt elölről a szél, amit karral kényelmesen lehetett tartani. Gyorsabb tempó sem kizárt, de 110-fölött már nem árt a zárt bukósisak, 140-től pedig illik keményen kapaszkodni. A nyakizmokat befeszítve akár 170 km/h-ig is elhajszolhatjuk a fekete vonatot, de ebben az üléspozícióban csak nagyon sürgős dolog miatt lennék hajlandó huzamosabb ideig tartani ezt a tempót.
Visszatérve a 80-110 közötti utazóhoz, a motor könnyedén irányítható, szépen tartja az irányt, nem szitál. Lassú manőverezések során, vagy a visszafordulásokkor el tudtam volna képzelni egy szélesebb kormányt is.
A fékek a Harley-kon szokványos berendezések. Szokták őket nem szeretni, meg lecserélni, hát az biztos, hogy az első fék önmagában nem elég. Lehet bármilyen erővel húzni a fékkart, az első keréknek esze ágában sincs blokkolni (kivéve, ha olyan szerencsétlen vagy, hogy egy olajfolton teszel fékpróbát). Nagy sebességről fékezve, mintha egy nedves szivacsot szorongatna az ember. Másrészről a hátsó fék egészen jónak tekinthető, így a legtöbb motorral ellentétben célszerű gyakrabban használni a fékpedált. A kapcsolók a Harley-kon szokásos egységek, automata irányjelzővel, amit Egoaxa kolléga annyira kedvel . A fék és kuplungkar - bár nem állítható - vaskos formájával évek óta bizonyítja mennyire kényelmes, ráadásul az egyik legszebb gyári fékkar.
Az első néhány puhatolódzó kanyarodás után gyorsan kiderült, hogy a Nigh Train meglepően fürge. A hasonló felépítésű motorokhoz képest a Night Train sokkal mélyebben dönthető drasztikus súlycsökkentés nélkül. Ha nem is veszi olyan gyorsan a kanyarokat, mint teszem azt a rövid tengelytávú Buell, mindenesetre szépen, lendületesen lehet vele közlekedni, csak érezzen rá az ember a ritmusára. A ritmus pedig kíméletlenül szól a márkaképviselet által felszerelt két üres kipufogócsőből.
A Night Train az egyik legpofásabb nagyharley azok közül a csont gyári gépek közül, amik manapság kigördülnek a milwaukee-i gyárból. Főleg annak, aki jobban szereti a feketére kent alkatrészeket, mint a króm csillogást. Van stílusa és a vártnak megfelelő teljesítménye. Az egy hét alatt, míg nálunk volt, minden nap öröm volt ráülni, függetlenül attól, hogy észak-dunántúli kalandozás volt aznapra a terv, vagy a legkomolyabb budapesti csúcson kellett átvágnom magam.
|