Hülye fuvarok robogóval

2012.01.01. 07:44

A múltkori posztomban a hülye megrendelőkről beszéltem, és a kommentekből láttam, nem nagyon szolgált újdonsággal, sokakkal megtörténtek hasonló dolgok, még ha nem is pont futárként.

Tény, hogy ezerszámra lehetne sorolni a példákat és pufogtatni az általánosításokat. Elmesélhetném, hogy ha megrendelői vagy címzett oldalon dr. titulusú emberrel találkoztam, biztosan zsírhülye, beképzelt gyökér volt: az ilyenek nem hajlandóak olvashatóan odaírni a nevüket, és még meg is magyarázzák, hogy ők nyomtatott betűkkel nem tudják a nevüket leírni. Ilyenkor szoktam megkérdezni, hogy akkor mit írnak a keresztrejtvénybe, krixkraxszot?

Érdekesebb azonban a motoros aspektus, ahol nyilván a megrendelőnek kellene azzal képben lennie, hogy kit hívott. Ha pizzát rendelsz ugyanis, ne lepődj meg, ha nem palacsintát hoznak, vagy autóalkatrészt. Ha annyiszor kaptam volna jattot, ahányszor megkérdezték, hogy „Te motorral jöttél?”, akkor nem a Yamaha SR 125 lett volna vágyálmaim netovábbja.


Az akkori futárok álma: Yamaha SR 125. Nekem ilyen dobfékes volt.

Csak hogy érthetően vázoljam a szituációt: tél van, rajtad termoruha, nyakig sáros és havas vagy. Lerakod a sisakod a recepciós pultra, az orruk elé. És akkor megkérdezik: Te motorral jöttél?

Nem, bazeg – szoktam mondani, miközben a nyomaték kedvéért felmutatom a sisakot – Forma 1-es versenyautóval!

Nyilván az ártatlan kérdés cseppet sem véletlen: ilyenkor tudom, hogy valami hülye motoros futárt rendelt a háromajtós szekrényhez, amit el szeretne vitetni. És persze alkalomadtán nagy könyörgésre el is vittem, mert a rábeszélésnek megvan a módja: ha hülyék voltak, fizessenek.

Egyrészt autós fuvarban számoltam az ilyesmi, ha jól emlékszem, dupla áron. Másrészt ha kötözgetni és szarakodni kellett, simán felszámoltan a várakozás minden percét. Nem mondom, hogy így megérte, de legalább kárpótoltam magam az időkiesésért, és a balfaszkodásért, amit művelni kellett a motorral és a ráaggatott hűtőszekrénnyel.

Egyszer el is kapott a rendőr. Valami marha nagy kartondobozt egyensúlyoztam az SR tankján: ahogy meglátott, sziréna és jött utánam. Amikor megálltam, már nem tudtam rendesen egyensúlyozni az addig a combjaimmal tartott dobozt, megbillent a tankon, és éppen telibe nyomta a dudát, csakhogy kevésbé legyen feltűnő. Rögtön ment az okoskodás, hogy ilyet nem lehet, plusz miért nincs hivatásos jogosítványom, amely a mai napig rejtély. Mármint a hivatásos motorjogosítvány. Fel is jelentettek talán, de abban az időben az ilyesmit teljes mértékben leszartam.

Hogy ne csaljunk, legyen egy echte robogós sztori is: mégpedig a jó öreg Suzuki Gemma 125-össel történt, meg a kedvenc papírtermékgyártó cégemmel, akik az idióta küldeményekből sosem fogytak ki, de az ötletekből sem. Amikor például kis kartonszatyrokat akartak egy csomó címzettnek küldeni, és jól láthatóan nem fért a cucc a táskába, sőt össze is nyomódott volna, azt javasolták: akasszam őket a kormányra. Gondoltam, hogy a füleimre is teszek párat, de nem tudtam felvenni tőle a sisakot.

Jelen esetben azonban még jobb volt a helyzet: a „Motorral jöttél?” duma és 40 perc várakozás után előkerültek egy kisebb asztallapnyi lapos valamivel. Én csak pislogtam, talán még azt is kérdeztem, hogy „Ezt így hogy?”, pedig akkor ez a szóösszetétel még korántsem volt mém.


Ezt javasolták

Azt javasolták, hogy kötözzem a robogó végébe, függőlegesen. Álljon felfele, hoznak madzagot. Bármilyen hihetetlenül hangzik, ahogy elképzeled a látványt, és bármilyen erősen gondolkozol, hogy mégis mihez lehetett volna kötni, ez halál komolyan elhangzott. Mondjuk hozzám lehetett volna kötni, csak akkor hogyan szállok fel. Meg le. Vagy anyámhoz. Én sem értettem. Persze rinyálás is volt, hogy ez mennyire marha fontos és sürgős.

Annyi szerencsém volt, hogy a Gemma relatív nagy, kétszemélyes, és az utasnak van lábtartója. Így ferdén becsúsztattam a lenyitott hátsó lábtartóról a trepnire, odakötöztem, ahogy tudtam és bár marhára ki- és lelógott, el tudtam vele indulni. Igaz, csak úgy, hogy a jobb hónom alatt volt a cucc, a lábaim pedig balra mutattak, azaz féloldalasan ültem a robogón, mint a dámák a lovon. (Ne próbáld ki, marha nagyot lehet esni.)


Így sikerült

A tollam persze nem volt szégyenlős, amikor írta a cechet. Főleg, hogy rossz címet adtak meg: így lett dupla-dupla, mert végül megtaláltam ez eredeti címzettet nem messze onnan, ahonnan elköltöztek. (Ami egyébként egy ingyenes műsorújság volt.) Még fel kellett cipelnem a nem tudom hányadik emeletre, de előtte, amikor leszedtem végre, szomorúan konstatáltam: a legalul (hátul) levő sarka 30-40 fokban lekopott, elég nagy darabot levágva a tárgyból. Amikor jobbra kanyarodtam, leért, és nem is vettem észre. Nyilván ehhez nem kellet és nem is lehetett mélyre dönteni, én pedig főleg nem robogós akrobatizmussal szórakoztam ebben a helyzetben, hanem azzal, hogy az úton tartsam a gépet, be tudjam venni a jobb kanyart is, és élve teljesítsem a fuvart.

Nem volt mit tenni: felvittem, megmutattam a srácoknak hogy itt van, gyorsan aláírattam, aztán marha gyorsan leléptem, mielőtt észreveszik a nem túl enyhe sérülést. Röhögni ráértem akkor, amikor pár nap múlva sem szólt érte senki.