A Totalbike24 az élet, minden más várakozás

Ott voltam a fogantatásnál, amikor szétszóródott a mag, amiből a TB24 kinőtt. Le Cacouche volt az első csíra, de végül Le Visonta szökött szárba, a verseny, ami azóta 2T olajjal szított tábortüzek rezós dobon játszott dalaiban, tetoválásokban, legendákban és örök barátságokban él tovább. Végignyomtam becsülettel a nyársapáti ezer hajtűkanyar versenyét, amit nem mertünk Le Csemőnek keresztelni. Tavaly aztán azt mondtam, nem vállalok még egyszer versenyzést és szerelést együtt, és valahogy mindig többen vannak, akik a hőssé válásért cserébe inkább bőrt öltenek és vásárra viszik, mint akik a hegesztőpajzs árnyékában töltenének 24 órás szolgálatot, egyedül.

Ott voltam Kecskeméten, hegesztettem, csavaroztam, köridőket mutogattam, kannázgattam. Örömmel, mert nincs még egy ilyen verseny, ahol a szomszéd csapat hozza be hozzád ölben a bukott, befogott fékű robogót, ahol nincs olyan alkatrész, amit ne adna bárki első kérésre oda, ha van neki és a másiknak kell. Majd a végén, kifacsarva, sóvirágokkal a tarkón, telezümmögött füllel együtt úszunk a mámor végtelen vizein, hogy másnap megkezdődjön az első a 364 napból, amikor várjuk a következőt.

Ott voltam tavaly a paddockban, a boxutcában, a pálya szélén, de a pályán csak lélekben. Azt hittem, jó lesz, de rohadtul mehetnékem volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fog a véget nem érő körözés egy nyomorúságos 50 köbcentis bringán, huszonvalahány idióta között. Ott belül, ahol a volt csajok emlékeit tartod, ahonnan váratlanul előtör néha a régi nyarak illata, ahol már a vadkörte íze is édes, felhasadt a nosztalgiazsák, és folyton csak arra tudtam gondolni, mennyire piszkosul szeretném én is húzni a gázt.

Azóta nem hagytam békén Ivánt, aki a tavalyi kihagyás után szintén kijelentette, hogy idén menni fog. Szerintem ugyanazt élte át, mint én. Pocsék vérszívó vagyok, de a felelőtlen ígérgetéstől a teljes méltóságvesztéssel járó kunyerálásig mindent megtettem, hogy bekerüljek a csapatba. Nem tudom, mi hatotta meg.

Mondta, hogy írjak valamit a felkészülésről. Az nekem az úgynevezett élet. Úgy alakítottam, hogy bárhol, bármikor lehengerlő teljesítményt tudjak nyújtani egy Totalbike24-en. Robogóval járok nap mint nap, nyélen, a rendszámtalanság minden előnyét kihasználva. Két gyermeket nevelek, azért, hogy ébresztés után két tizedmásodperccel bármilyen kialvatlan állapotban ott tudjak lenni fejben. Hat roncsot próbálok szimultán életben tartani vagy életre kelteni, hogy ha szerelni kell, jó végén fogjam meg a csavarhúzót.

Egyáltalán nem érdekel, hogy hányadikként végzünk. Oda fogom tenni magam, nem arról van szó, csak ebben a korban, ahol már a bemutatkozó rám osztott karaktermennyiségének két harmada a múltba révedésről szól, nem a kompetitív hajlam dominál. Már arra sem emlékszem, hány éve volt, amikor a később Csikósnak eladott Hondámmal ugyanitt, Kecskeméten életem első versenyén bohóckodtam. De ott kell lennem a pályán, még ha a járókeret mellől kell majd felsegíteni a robogóra, akkor is.