Japán-olasz vadházasság

2009.05.14. 23:55
41 hozzászólás


Az idei divatminta a kockás

Az olasz-japán ellentét régi, tudja minden kiskölyök, hogy a szájkaraténak fájdalmas a vége. Jobb is, ha nem háborgatjuk a látszólag nyugodt viszonyokat – senki sem akar önként kapni a szájára.

A kocsim olasz, igazi kis vacak, ha fennhéjazni szeretnék, azt mondanám rá: Fiat Panda Ultima Edizione. Az utolsók egyike, 2002-ben gyártották, gyomrában már az 1.1-es injektoros blokkal. Megy, gurul, szépen teljesít – igazából annyira jó autó, hogy nem nagyon tudok mit írni róla.

Egy van csak - akinek már csapódott fel menet közben motorháztető, az tegye fel a kezét, majd révedjen el velem a pillanatban. Sokkoló látni megremegni a nagy pléhet, majd figyeli, ahogy lassúnak tűnve, ám mégis kegyetlen gyorsasággal az ablakba nyílik a lemez. Rossz, ugye? A panda síküvegének hála, nem törött be a szélvédő, sikerült befejezni az előzést és leállni az út szélén – a szellőzőrácsokon pont átláttam, így tudtam letenni biztonságban a gépet.

Az apró olasz kocsi előnye a pofátlanul olcsó alkatrészek, hatezerből megvolt az új motorháztető. A festés még tizenöt, a matrica ajándék – már csak a csatokért adtam valami aprót, hogy nyugodt lehessek abban, hogy soha többet nem csapódik fel, ha nem akarom.


Vasrudakkal merevítette Pali

Kedves szakemberem, Gyuribaá udvarán állt sokáig, sarokba támasztották a régi, összehorpadt lemezt. A kutya megellett mögötte vagy kétszer, valahogy elkerülte a szorgalmas vasgyűjtők kézikocsiját. Az olaszom rendben volt, és a japánomnak sem volt semmi baja - mégis hozzá kellett nyúlni.

Dórimórival meg a Suzukival indultam volna túrázni, minden rendben is volt. Motoszkált ugyan a fejemben valami kis hiány, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mi a pokol az. Egy nappal az indulás előtt a kedvesem megjegyezte, ugye nem kell hátizsákban motoroznia?

Azt a földig lógó lópikulóját – hisz a GS 1200 SS-en nincs is csomagtartó. Pillanatnyi pánik, majd egy ideges telefon Pali barátomnak. Vállalta, nem volt ügyelete, nem volt családi teendője, sőt, a háztáji kókányolás gondolatától még lázba is jött. Egy kérése volt, hogy egyezzek le Gyuribaával, hogy az ő műhelyében pöcsöljünk – vasdarab, szerszám és kávé is van.

Laposvas került hamar, kis fúrás után a faridom kapaszkodójának a helyére simán fel lehetett a gyári csavarral kapatni. Oké, gondoltuk, a tartó megvan, de miből legyen a csomagtartó lapja? A szépség nem volt szempont, csak a kirándulásra kell, a hétköznapokban úgyis a sarokban a helye.


Csiszolás előtti pillanatok

Feltúrtuk a kutyaólakat, benéztünk a kazán mögé, odább toltuk a műhelyudvaron elmálló roncsokat, de ideális tartólapot nem leltünk. Kezembe fogva a jó zaccos kávét ért a felismerés – hisz itt a Panda motorházteteje.



Lefestve és felszerelve - nem szép, de jó erős lett

A szellőző nyílása, ami olyan jó szolgálatot tett a baleset elkerülésekor, nem várt reménnyel kecsegtetett – mi lenne, ha kivágnánk? Így is lett, került hamar flex, és nyolc millis acélrudak - Pali már hegesztett is. Én csiszoltam, ő mért, én kalapáltam, ő meg összerakta a rendszert.

Másfél óra alatt elkészült a világ legcsúnyább csomagtartója. Miközben száradt rajta az otthon talált, ecsettel rákent fekete hőálló festék, elégedetten fújtuk a füstöt. A kidobott Fiat alkatrész egy belpiacos japán motoron kezd új életbe – mögöttünk a naplementében halványan fénylett fel az olasz-japán tengely.