Még egy bő hete van mindenkinek elzarándokolni a Közlekedési Múzeumba, ami mellesleg január 1-e óta már Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum néven fut, mert igazgatásilag összevonták a Lágymányosi-híd tövében levő Műszaki Múzeummal, így a városligeti belépő a XI. kerületi, eddig elég nehezen látogatható tárlatra is érvényes.
Vissza a lizsébe, ahol lenni mindig jó, mert van vattacukor, állatkert és persze a mi kis Közlekedésink. Most, egészen június 22-ig például tömve kismotorokkal az egyik szinten. Nem túlzok, tényleg sok van, nem ötperces a látnivaló. Azért hidegélelem nem kell, de fél-háromnegyed órát mindenképpen megér a látnivalók elfogyasztása.
Merthogy a kismotor a férfiember belépője volt a benzinszagú berregés világába. Mindenkinek volt osztálytársa, akinek a születi Simsont vettek, aki megkapta a nagypapa Komarját, aki a fejébe vette, hogy a padláson talált Dongó motort ráépíti a saját Velence kerékpárjára, vagy olyan hülye is, mint én, aki a szülei tiltása ellenére, titokban összepakolt a haverjánál két romos Verhovinát eggyé. Aztán fogott is az orosz átok…
És azok a motorok, legalábbis, amik eljutottak bármeddig önerőből, mindig kicsit kölcsönadódtak az iskola előtt, meg a határban, meg a telepen, és olyankor még a mutáló hangú, pelyhedző bajszú, a lányokkal még csak otthon, éjjel az átizzadt lepedők között, képzeletben barátkozó, motortalan férfigyermek is marlonbrandó lehetett egy győzedelmes percig.
Aztán a kismotor ugyanarra a sorsra jutott legtöbbünk életében, mint a tamagocsi, az Abba, meg a medzsógyűjtemény – a kis hülye suttyókor tagadott, vérciki emlékfoszlánya lett. És amikor az ember elmegy egy ilyen kiállításra a Közlekedésibe, mint aminek „Robogók és motortörpék” a címe, ráébred, hogy de jó is volt kis suttyónak lenni, csajkérdés ide vagy oda.
Ugyanolyan ez, mint a könyv és a belőle készült film. Amíg csak olvassuk a sztorit papíron, a képzeletünk kiszínezi, nekünk tetsző részletekkel látja el a betűkkel el nem mondott hátteret. De amikor filmre viszik, és nézzük, ha tetszik, ha nem, az lesz a vásznon, amit Coppola odaképzelt – és az nem mindig olyan szép, mint, ahogy mi gondoltuk. Kamaszkorban az ember még csak elképzeli, hogy de jó lesz saját Ferrarit vezetni, milyen dögös lesz lefeküdni Ursula Andress-szel, és hogy fog ízleni a „whisky on the rocks”, amit majd munka után, természetesen minden délután lehörpint.
Aztán az élet megrendezi azt, amit olyan szépen elképzeltünk, középkorúsodva (vagy már idősödve, esetleg vén fejjel) számot vetünk. Ferrari nem lett, még kölcsönbe’ sem, de ott áll lent a parkolóban az olasz piros kétajtós, nevünkkel a forgalmiban, igaz, Lancia Y-nak hívják, százharmincat megy hátszélben, és csak innen a kilencedikről nem látni, hogy erősen rohad. Persze ha lenne új szemüveg, a magasság sem segítene. Ursula Andress helyett Urszula nővér hasonmása vár otthon, mind a kilencven kilójával és száztíz decibelével – hiába, amikor feleségül vettük, még majdnem Andress volt, csak a harmadik gyerek után kezdett a rajzfilmbelire hasonlítani. Whisky sincs jéggel, megbékéltünk már a Sopronival, bár savanyú tőle a szánk, de a negyedik után már ugyanaz a bódulat, mint a Chivastól lenne. Legalább a Chivast kipróbáltuk már, ez is valami.
Ilyenkor azért jó visszatérni a gyökerekhez, amikor még színes tusrajznak tűnt az élet. Hiszen ott, a Pista kölcsönszinyójának a nyergében, üvegen húzatva a hatvanötöt, motalkófüstben fuldokolva, muslicaétrend-kiegészítővel a szánkban úgy láttuk, hogy csak végig kell majd tépni ezen a piros szőnyegen, és a Keleti Károly utca végén már Brigitte vár bennünket egy szem, foszladozó pántú bikinitopban.
De ma, utcán, Simsont bámulni ciki, majdnem olyan rossz, mint ősz fejjel Boney M-et ordíttatni a lerohadt Lanciából. A Csepel 125-kukkolás felér egy Németh Lehellel, Komarra ráfordulni pedig olyan, mint Erdős Péter nyomdokaiba lépve harminc év távlatából megcsinálni a Csepregit egy peep-showban. Na látják, ezért jó a múzeum, meg hogy van benne ez a tárlat, mert szemérmetlenül lehet bámulni a fél lóerős, harmincat tudó, a szomszéd faluig talán még gyertyacsere nélkül is elevickélő drótszamár+-okat.
Van itt az összes Csepelből, akad Berva, Panni, kis Jawa, nagyobb Jawa, Simson SR2 (amit a gyártás helyéről árulkodó Suhl felirata miatt előszeretettel neveznek Suhinak itthon), egész Riga- és Verhovina-gyűjtemény, a főhelyen pedig egyike a nagyon kevés, megmentett magyar prototípus-robogóknak.
És a magyar körképpel párhuzamosan kirajzolódik, hogy a szintén Ursula Andressre meredező, mutáló hangú osztrák, olasz, japán és német kamaszt milyen gép repítette ugyanazokban az években az árok felé – Victoria, Honda, Puch, Bianchi, Wanderer, Miele kismotorok, meg még olyan különlegességek, mint a magyar BMW (hah, naná, hogy BMG), vagy a kempingbiciklire gyárilag rátákolt Bianchi-blokk. De persze van szuperelegáns Bianchi kismotor is - hát ilyen is lehetett volna a Dongó, aminek az olasz eredetijét, a Mosquitót szintén kiállították.
Külön tárlatot érdemelnének, de az előttük álló motorokkal talán még jobban néznek ki a hatalmas poszterek, amelyeket Marótiék kizárólag a kismotor-kiállításra készítettek el – a hangulatuk valami egészen varázsos. És meg nem mondja senki, melyik készült régen, melyik ma. Oké, biztosan látják majd páran, de hogy erősen nézni kell, az biztos, én, a vak, például nem vettem észre.
Csak egyet kérek, siessenek, máskülönben soha nem láthatják már a robbantott Berva-blokkot, karos behúzós Panni-motor metszetet. Egy hetük van, lehet loholni a Ligetbe.