Karácsonyra motor – jó ajándék, nem?

Viszonylag szabványos karácsonyunk volt, idén először közös fadíszítés, a szokásos bejgli, mézes süti, meghitt csendeséj, élénkebb pásztorokpásztorok, lezárva vidám jinglebellsszel, no meg a feltekert fűtés. Ajándék vonalon sem tudok különlegességekről beszámolni, én kaptam egy még viszonylag rücsis 123-as Merci-kormányt, a gyerekek egy kábé még harminc évvel ezelőtt, szögvasakból hegesztett, Simson Star-motoros, valami ősautó-váltós, Trabant-pedálállványos, Riga-tankos kisautót (együtt fogjuk rendbe tenni), Kati pedig egy motorral lett gazdagabb.

Jó-jó értem, utóbbi talán magyarázatra szorul. Tudják, mi elég harmonikus kapcsolatban vagyunk a feleségemmel immár bő tizenhat éve. Annyira, hogy 1998-ban együtt tettük le az A1-es motorvizsgát (A korlátozottra jelentkeztünk eredetileg, de amikor elértünk a vizsgáig, a biztos kijelentette, hogy arra még nincs hivatalos vizsgagyakorlat, ezért A1-et írt be), aztán rá két évre a nagy A-t is. Mindez azután történt, hogy 1995-ben először nekem lett egy Romet Pony-m munkába járni, majd a Kati is rögtön vett egy másikat. Az enyém tákolt volt, az övé zsír eredeti, azt alig pár évvel ezelőtt adtuk el. Hogy miért pont Pony? Mert az befért a liftbe, a motorkákat ugyanis a kilencediken, egy panelház erkélyén tartottuk. És igen, jártunk velük dolgozni, Budapesten, bámilyen valószínűtlennek hangozzék ez.

De hiába szereztünk együtt jogsit, hiába volt kettőnk közül a Kati az első, akinek saját, vizsgás nagymotorja lett (egy MZ ES125 Trophy, a klasszikus Csúzli), őt valahogy nem kapta el a láz. Persze, az MZ után lett egy nagyobb Vespája Imolából, majd egy másik, csupán ötvenes valamikor 2000-ben, ami egészen három héttel ezelőttig megvolt, de komoly, túrázós gép nem akart belépni a helyükre.

Toltam én a Katira mindenféle nagymotort kipróbálni, ültem is mögötte a régi GSX250-es Suzukinkon, meg nagyrobogón is, tesztelt ő Yamaha XJ6-ost, ő hozta haza megvétel után az SR400-as Yamahámat, vezette a 750-es Kawámat, a CB350 Four Hondámat is, de sajátra nem mozdult. Néha ugyan megjegyezte, hogy jó lenne neki egy nagymotor, de amikor vázoltam a lehetőségeket, mindig valami baj volt. Például, hogy nincs rá pénz.

Igen ám, de nagyobbik fiamat, Bálintot már két éve hurcolom hátul motoron, imádja. A Norbi is most lesz hatéves, jövő nyáron már ő is simán felülhetne, milyen szép is lenne két motorral elkerekezni Szentendrére egy jó fagyira, mászkálni egyet a parton, inni egy forró csokit Esztergomban, majd hazagurulni. Később esetleg messzebb is. Csak, hát, motor nincs ehhez. A Kawasakival a Kati eldőlt, amikor meg akart fordulni egy szűk, meredek utcában, attól fél, a Yamahám pedig pláne akkora egy akkora vastehén, hogy eszembe se jutott , hogy ajánlgassam neki. Valami kisebb kell, ami nem ijesztő, nem ilyen nagy dög, de azért elég nagy, hogy ne legyen veszélyes országúton. A robogón szerzett sokéves rutin a női izomzattal kombinálva nem elég arra, hogy valaki azonnal egy kétszázegynéhány kilós gépre üljön át.

Itt indul a másik szál: tavasszal, titokban, elkezdtem magamnak robogóra gyűjteni. Eladtam egy pár Merci-alkatrészt itt, néhány felnit ott – apránként gyűlt a mani. Nyár végére annyi lett, hogy elkezdtem robogót nézni. Akkor nem bírtam rávenni magam, hogy ilyen izére ráüljek, minduntalan átkattintottam a motorokra. Fájt a szívem, amikor láttam, hogy egy zúgó, berregő, légyfing erejű, műanyag vacak áráért micsoda jó gépeket lehet venni. Találtam RD125-ös Yamahát, meg valami kéthengeres, kétütemű, 125-ös Suzukit, bevillant egy Honda MVX 250 is. Attól konkrétan remegett a lábam, háromhengeres, kétütemű V-motor, aluváz, iszonyatos menés – elkopott a youtube, annyit néztem róla videókat. Telefonáltam, kiderült, hogy ismerős az eladó, lebeszélt róla.

Akkor villant be, hogy éppen olyan motorokat nézegetek, amelyek közül bármelyik pont jó lenne a Katinak. Ő eddig csak két gépet emlegetett, amin úgy érezte, szeretett rajta motorozni, a régi Suzuki GSX250 Limitedemet (ami szerintem pocsék motor volt, ilyen korai japán ál-chopper, pörgős motorral, borzalmas futóművel, de alig volt benne 10 ezer kilométer), meg a tesztre kapott Yamaha XJ6-ost. Nagyjából láttam valami irányt. Mondjuk úgy: sejtettem.

Célirányosan túrni kezdtem a netet. Találtam egy nyolcvanas évek eleji GSX400-as Suzit, idős bácsi kapta a fiától, évek óta nem ment vele, előtte is ismerősé volt, akkor se használták sokat. Kell neki egy alapos átfésülés, takarítás, itt-ott kicsit hiányos, de akkor még csak augusztus vége volt, gondoltam, belefér, majd összeszedem a hiányzó cuccokat. A pénz erősen korlátos volt. Ha a Katinak ez tetszik, kapjon egy ilyet. Majdnem pont akkora, mint az én régi 250-esem, még jobban is megy, már elképzeltem, milyen jól mutat majd rajta a kis feleségem. Imádom, amikor motorozik, szerintem a csajoknak kifejezetten jól áll a nagymotor. Fel is hívtam az eladót, hogy mennék megnézni, amikor Stump Bandi küldött egy mélt – „ne nézegess már ilyen szarokat Csik, nézd, mint találtam neked.”

Egy Honda VFR400-as volt a képen, hóban lefotózva, gyári matricák, gyári kipufogó, minden. Három éve nincs rajta műszaki, töltéshibás. De hol van róla az idom? A VFR-eket egyébként nagyon szeretem, nekem is kis híján egy 750-esem lett a Yamaha XJ helyett, és azt is tudom, hogy a 400-asokra legalább olyan sok jót mondanak, mint a nagyobbakra. Felhívtam a srácot, már a telefonban szimpatikus volt. Mindent elmondott a motorról. Sokat járt vele mindenfelé, rendesen karban tartotta, de persze közel sem szalonállapotú a gép, van benne kilométer. Az olajat épp csak csipegeti, bontott, de újszerű féknyergek vannak rajta, új betétek, új gumik, új lánc, keze-lába jár, töltés is van. Néha. De leginkább nincs. És rajta a rendszám, meg hozzá a törzskönyv, ahogy illik.

Kiderült, hogy ez egy VFR400K, japán belpiacos gép, tizenöt-húsz évvel ezelőtt a legnépszerűbb tanulómotor volt kint, gyárilag kerek lámpás és nincs rajta fejidom. Pont jó lesz az én Katimnak.

Azóta kettős életet élek. Mivel a VFR Feldebrőn lakott, ezért a megvásárlása, tárolása, javítása mind komoly szervezést igényelt. A szeptember közepi Ponton-látogatás például hosszabbra nyúlt a szokásosnál, akkor ugrottunk át Bandival és Sipos úrral Viktorhoz, hogy megnézzük a gépet. Eleve utánfutóval kellett mennem, amit pont a megbeszélt időben fel kellett szednem egy pomázi barátomnál, aki a szomszédjától kérte el.

Először Csabihoz mentünk, végignéztük a Pontont, aztán kaja, onnan át Feldebrőre. Nehezen tudtuk beindítani a motort, rég ment, de amikor elkapta, megszólalt a tipikus VFR-gépzúgás, amelynél a fogaskerekes vezérlés sivítása elegánsan vegyül a V4-es motor furcsa, kicsit szinkópás lüktetésével. Nagyon baba.

Persze a fék szorul, a kormánynyak-csapágy brutálisan akad középen, a kuplung kemény, mint a kő, de alapvetően szépen működik, mentem vele egy kis kört, szépen vette a fordulatot, kattantak a fokozatok, keze-lába járt, nem húzott semerre, Katinak jó lesz, bár nekem picike. Egymás tenyerébe csaptunk Viktorral, nem volt nagy összegről szó, vizsgával, jó töltéssel, kicsit átfésülve bő kétszeresét érte volna a gép.

Hazafelé persze átszúrta a quadszállító padlóját a Honda sztendere, azóta is tartozom egy javítással a tulajnak, de szerintem tavasz előtt már nem fogok hozzá. Hogy a késői hazaérés miatt Katinak valami alibit gyártsak, elmentem Csabihoz a már évek óta nála dekkoló BSA C11-esemért (ez egy régi, a használhatóságtól fényévekre levő angol motor), annak a helyére állt be a VFR a garázsában. Hazaállítottam a BSA-val a futón, így lett magyarázat mindenre. Aztán nem sokkal később eladtam a Pandát, mert rájöttem, mostanában nincs szervizautóra szükség, annak az árából lett egy robogóm is. Ez az igazi win-win szituáció, amikor kecske, káposzta és a vízhordó lány a legnagyobb békességben megvannak.

Az ezt követő hónapokban Csabi nekilátott a villamosságnak. Kitalált, utánaolvasott a neten, visszafejtett, megoldóembert játszott. Az NC21-es kódú VFR-ekről nem sok információ kering a neten, vagyis, ami igen, az japán oldalakon van. Ebbe a nyomozómunkába elég rendesen belesztondult. Végül összerakta a képet: a régi VFR-fesszabályzó – mint szinte minden kilencvenes évek előtt készült japán gépé – elég érzékeny, mert akkor még nem kerámiatranzisztorokat használtak, hanem simákat, és azok kevésbé bírják a tartós melegedést.

 A Kati motorján is valami rettenet buhera fesszabályzó volt, nem is VFR-re való talán. A gyári is, az utángyártott is olyan 10 ezer forint körül fut az ebayen, és jó eséllyel az is bedöglik pár év alatt. De Csabinak volt egy jó ötlete – egy csomó, régi japán motoron Keeway-alkatrészre cserélik ezt, mert a filléres kínai elektronikában (2300 forintba került, lol) már kerámiás tranyók vannak, azok jól bírják, gyakran jobban, mint a régivel megegyező utángyártott. Október végén jártunk ekkor, bőven volt még idő.

Sajnos a fesszabályzó felpróbálása után sem lett jó. Hol volt töltés, hol nem, de inkább nem. Mélyebben bele kellett nyúlni a motorba. Olaj le, dekni le, generátor kézbe. Aha, megvan a baj, amiről írtak is a neten. Ha az olaj fogyni kezd a VFR-ből, az egyik csoport töltőtekercs kiemelkedik a levegőre. Mivel az olaj arra van, hogy hűtse, ilyenkor kiég. Egy tízesbe került a tekercselés, szerintem abszolút baráti ár, dalolva fizettem.

Ekkorra november közepe lett, sorra vettem, mi kell még: a csatlakozók átalakítása az új fesszabályzóhoz, elektromos rendszer összerakása, a törött indexes helyett egy ép hátsólámpa beszerzése, kormánynyak-csapágy csere, a motor összelapátolása, biztosítás, eredetiségvizsga, műszaki vizsga, átírás, hazacsempészés, elrejtés – huh. És ott az a dög törzskönyv… Ha megjön az ajánlott levél, és a Kati veszi át, biztosan kibontja, és akkor lőttek a meglepetésnek. Tehát valamikor nagyon közel karácsonyhoz kell vizsgáztatnom, hogy utána, a két ünnep között essen be a papír. Ez meredek lesz.

Közben eladtuk a Kati Vespáját – a múltkor ketten is megkerestek miatta azután, hogy a yamahás posztban kikandikált az eleje – szegény kicsit sóhajtozott nekem, hogy most azt a pénzt is elnyeli a Ponton, és neki akkor vagy két-három évig nem lesz motorja. Üres csacskaságokat sugdostam a fülébe, megölelgettem, és közben sikoltozva ujjongtam magamban, befelé. De kifelé nem mutathattam semmit, arcizmom se rándulhatott, én voltam Incsu-Csunna a kínzócölöpön, rézbőröm verejtékén megcsillant a takarékos Osram fénye a konyhában.

Csabi lebontotta a motor elejét, hívott kormánynyak-csapágyat szerelni. Megint lódítanom kellett – „Kati, mostanában nehezen indul a Merci, ki kell mennem Soroksárra, hogy rámérjünk Csabival, péntek este úgyis Kokasra mentek a gyerekekkel, akkor elugrom, oké?” Hát persze. Szegény Csabi egy nedves falú, pici, gyilkos hideget árasztó betonfalú garázsban szerelt, neki is lett volna ezer jobb dolga, mint az én szaromat buherálni abban az antarktiszi igluban, péntek este. Kiütöttük gyorsan a csapágyakat, úgy terveztem, hogy száznyolcvan fokkal elforgatjuk őket, és úgy jók lesznek megint egy pár évig. De amikor közelebbről szemügyre vettük az alsót, olyan beverődéseket találtunk rajta több helyen, hogy elvetettem az ötletet. Ide új kell. Ezzel a motorral vagy egykerekeztek, vagy terepeztek, vagy hosszú ideig nem húztak utána a nyaknak. Ennyire szétvert kormánynyak-csapágyat még nem is láttam.

Ránéztem az órára, háromnegyed nyolc volt. A Katiék negyed és fél kilenc között szoktak hazaérni pénteken, amikor Kokas van. Ha tépek, és hazaérek előttük, mondhatom, hogy a Csabi nem tudott fogadni, akkor egy ürüggyel kevesebbet kell kitalálnom legközelebb. Magamhoz vettem a csapágyakat, elhúztam. Kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam az egész üggyel, december 3-a lévén. A motor szemre még roncs, alkatrész sehol, papírok a holdban, átírni vizsga nélkül nem lehet. A családom előtt öt perccel léptem be az ajtón, szerencsére közben leállt a fűtőmotor a Merciben, egy újabb, valós ok, amiért fel kell keresnem majd a Csabát (különben csak a biztosítékot kellett megmocorgatni). Egy csomót áztattam a kezem forró vízben, hogy olyan legyen, mintha már régóta otthon lennék, átvedlettem, faarccal a géphez ültem, mire feljött a Belsőség szerkesztődoboza, csöngettek.

Hét közben találtam egy 400K-ra való hátsó lámpát a neten. Leütöttem, majd könyörgő levelet írtam a németnek, hogy gyorsan küldje, mert ajándék motorra lesz. Persze a PayPal-átutalást látja a Kati, mert az a családi számláról emeli le a pénzt, ezért azt hazudtam, Telós Bandinak kellett lámpa a saját motorjára. Bandinak meg elmondtam, hogy vásárlás-dummynak használtam, megértette. Két és fél hét telt el azóta, lámpa még mindig sehol. Lol.

A lehetetlen méretű csapágyhoz Bakos Ricsi szerzett kúpgörgősre átépítő készletet, az ő neve az OT Expón kiállított, csodás Hondák kapcsán ugorhat be. Elég sokat túrt a csapágykatalógusokban, mire meglett a váltóméret, felhívta a Kondorosi uszival szemben lévő giga-csapágyboltban dolgozó feleségét, berendelték, szerdára meglesz. Csabi érte is ment, elhozta, péntekre be is tette. A kormánynyakat addig még be kellett vinnie a munkahelyére, a műhelybe, mert az alsó csapágycsésze minden imának ellenállt, azt csak bőséges hővel lehetett lemelegíteni. Akkor, péntek este megint Soroksáron landoltam. Összeraktuk a motor elejét, lábra tudtuk állítani, de az elektromossághoz kellett volna még idő. December 10-e lévén, válságtervet készítettük.

„Zsolt, nem tudok a motorral foglalkozni hétvégén, sőt, hétfőn-kedden is dolgom van, szerdán viszont kijövök, addigra meglesz az új tartó a Keeway fesszabályzóhoz, csatlakozó is kerül rá, egy este alatt össze tudom pakolni” – vázolta.

„Oké, akkor én titokban kiveszek csütörtökre szabit, egy volt kollégámnak lett egy Scudója, amivel el tudom hozni, ő elintéz majd minden papírmunkát, vizsgáztatást pénteken, vagy hétfőn. Kedden hazaviszem a gépet, és ha nem csúszunk meg valamivel, akár összejöhet még a terv” – válaszoltam.

Közben elképzeltem, mi lesz, ha mégsem. Ülünk meghitten a karácsonyfa alatt, bontogatjuk a csomagokat, csak egyvalakinek nem lesz ott semmi – a Katinak. Vagy tegyek egy Honda slusszkulcsot valami hatalmas dobozba, aztán magyarázkodjak? A jármű prezentálása nélkül nem valami elegáns, és nagyon finoman mondtam még. Pedig semmi pénzem nem maradt más ajándékra, már így is kölcsönkértem, hogy be tudjam fejezni a VFR-projektet. Sohanem szoktunk ilyen nagy dolgot venni egymásnak, inkább a gyerekekre költünk, de most ez fontos lett. Viszont emiatt az egész karácsonyom a Kati felé erre az egy nagy durranásra volt kihegyezve. Együtt lemegy a család a garázsba, a gyerekek meglátják az Igazi Autót, ami az övék, Katinak pedig előtolom a gyári festésű, lepucolt VFR-t, és röffentünk. Örö é bódottá…

Nem mondanám, hogy stresszmentesek voltak innentől a napjaim. Szerda este (dec. 15), amikor a Kati felment fürdetni a fiúkat, suttogva felhívtam Csabit. „Naa, röfög már?” – leheltem. „B+, nem jött össze” – jött a válasz. Megfordult velem a világ, megismétlődni látszott a nyáron szervizbe vitt Yamahám esete, amikor richtig az utolsó éjszaka lett összelapátolva, richtig kellett hozzá alkatrész, persze buheráltunk, aztán sorra elvesztette a hengereit a magashegységi hágókon. Csak itt ez még érzelmi dolog is, borzalmas pácban leszek, ha nem jön össze. „Figyelj, amikor szétszedtem, ilyen szilós kencével volt rátéve a dekni, gondoltam, majd vissza is rakom az én, profi tömítőanyagommal. De nem, kiderült, hogy kell lennie ott egy Klingerit tömítésnek is, az van gyárilag bepasztázva, de ez nem látszott azon a darabon, amit levettem, mert az szétmállott. Volt a garázsban Klingerit lapom, vágtam is másikat, de az egyszerűen szétmállott, mert vagy nagyon öreg volt az anyag, vagy nem bírta a nedvességet. De nem tudtam megcsinálni, pedig iszonyatosat szívtam vele, hogy kész legyen. Figyu, holnap bemegyek egy szervizbe, készíttetek két garnitúra tömítést. Csütörtökön nem megy, de pénteken összerakom, szombaton pedig majd én átviszem a motort a barátodhoz” – mondta.

Igen ám, de ez a barátom nem ott lakik, ahová a motort vinni kellett volna, hétvégén pedig ritkán van a telepen. Nem telefonálhattam többet, hallottam, hogy odafent vége lett a mesének, mennem kellett fektetni. Másnap délelőtt összeszerveztem őket. Csabi hívja majd a barátomat, aki beteszi a motort a Scudóba, és ha minden jól megy, hétfő-kedd folyamán el tudja intézni az egészet. Az agyvérzés kerülgetett, de csak magamra haragudhattam: Hogyan vághattam bele egy ilyen dologba titokban? A Kati szerintem közben már biztos volt benne, hogy valami nőt futtatok, vagy lekapott a szerencsejáték-addikció, annyi furcsa telefonhívás, magyarázkodás, mindenféle szokatlan dolog történt mostanában.

Szombat, december 18-a, négy gyertya ég az étkezőasztalon a reggelinél, körülöttem a család, én meg odabent vonyítok. Déltájban, amikor Katit elnyeli a szagelszívó zúgása a konyhában, hívom Csabit. „Na, el tudtad vinni?” – suttogom. „Dehogy, szakad a hó, az én utánfutómmal nem lehet ilyen időben közlekedni, itt nálunk le sincs takarítva az út” – hát ennyi. Meghülyülök, de tényleg meg.

Vasárnap Kareszhoz mentem betenni az új féltengelyeket a kombi Mercibe. Viszről hívtam Csabit – „Na, most már ott van?” „Dehogy. Nem indult be délelőtt a Mercim (az is W123), mostanra sikerült életre keltenem, de a jó trélert sem kaptam meg. Megbeszéltem a barátoddal, hogy hétfőn odaviszem hozzá a motort, kár aggódnod, azt mondta, még bőven időben leszünk”. Aha. Nem aggódtam. Csak kaptam egy szívinfarktus, kicsi agyvérzést, akkorát, hogy épp ne fájjon. Aranyvasárnap van, mindenki a szeretet ünnepére készül, én meg itt őrülök meg… Amit ugyanis Csabi nem tudott – kis feleségem csütörtöktől szabadságon lesz, az utolsó, de tényleg a legeslegutolsó pillanat, amikor haza tudom csempészni a motort, szerda lesz. Ha bármi, hangsúlyozom, bármi egy ezredmásodpercet csúszik, nekem végem.

A motor hétfő délután ért oda. Csabi közben dolgozott rajta, szétszedte a kuplungbovdent, megrövidítette, most már az is jó. Kedd délutánra, azaz 21-ére készen lett az eredetiségvizsga és a műszaki, másnap, szerdán jött az átírás. Közben kedd este hívott ügyintéző barátom – „te Csiki, az akku elég alaposan lemerült, szerencsére a vizsgán nem kell beindítani, az elektromos dolgokat meg még vitte, de rá kéne majd töltened, hogy ebből indítás legyen karácsony este…” Puff. Én meg úgy gondoltam, elásom a motort, pléd alá, hogy ne látsszon. Erre most tölteni is kell.

Kedd éjjel előástam a gyerekek benzines autóját a garázs oldalában levő, szűk mellékszobából, három órán át játszottam térbeli soko-bant a sok rommal. Kati többször is lejött – még jó is, hogy nem került haza előbb a VFR, most nem tudnám hova tenni… Szerda reggel ellógtam munkából, megkaptam a VFR-t tartalmazó Scudót, hazahajtottam. Odahívtam segíteni Arit, a sógoromat, csendben dolgoztunk, mert az anyósom otthon volt a gyerekekkel, elég lett volna, ha bárki kinéz az ablakon, és lelepleződünk. Töltőre tettem az akkut, a Hondát elrejtettem a kis folyosó hátsó szegletébe, elég tettem a BSA-t és a Motomot. Csak nem pakol itt szét semmit a Kati…

Este egy pizzériában átvettem az ott, a nevemre letett forgalmit, nálunk vendégek voltak, a Kati barátnője és a gyerekei, senkinek nem hiányoztam. Előtúrtam a VFR-t, alaposan letakarítottam, kicseréltem a szigszalagozott markolatot, beindítottam, járattam kicsit – mutatni jó lesz, majd finomítok rajta, amikor lelepleződött. Innen már csak három perc kell karácsony este, hogy előtúrjam. Elképzeltem a szitut: Katit hagyom utolsónak az ajándékozásban, ami nem valami kedves, de ennyit bekockáztatok. Nagy dobozba teszem a forgalmit és a kulcsot, kibontja, szörnyülködik. A család felöltözik, lemegyünk a garázsba, a gyerekek nem értik, miért kell nekik is, de egy új motor érdekli talán őket annyira, hogy miatta otthagyják a lakást. Felnyílik a garázsajtó, és… A kölkök lesznek a legmeglepettebbek – egy autó áll a garázs közepén, pont az ő méretükben!

Hű mekkora kártyavárat építettem, aszta… 22-én hajnali negyed négyig írtam a hétfői összehasonlítót, hullafáradtan mentem melózni 23-án, három külsős anyagot kellett összeszednem, a karácsonyi képeslap posztját, meg a hétfői összehasonlító galerijének való képeket. Majd elaludtam, éber pillanataimban csak a karácsony estére gondoltam, nem is tudom, hogyan lettek kész az anyagok… Azért egy jó nyolcméteres, mélybíbor szalagot beszereztem még a Flóriánban.

Eljött 24-e, még egynapnyi, borzalmas várakozás. Délután lelógtam a garázsba, előrángattam a VFR-t, elrendeztem a két járművet, letakartam őket plédekkel, átkötöttem szalaggal. A forgalmit pedig becsomagoltam három dobozba, csomó tömőanyaggal, hogy legalább ajándéknak nézzen ki.

A gyerekek megkapták a fa alatti ajókat, mindenki játszani kezdett, Kati elindította a sütőt a pulyka alatt, az ajándékozás nálunk elakadt. Alig bírtam rávenni, hogy nyissa ki a nagy dobozt, ejnye...

Nem akarta elhinni. Szuper volt. Kis unszolásra (a gyerekek teljesen elmerültek a távirányítós autóikkal kergetőzésben) felöltöztünk, én lementem előre a garázsba, beélesített fényképezőgéppel.

 

 

Őszinte döbbenet Number 2. A Bálint felismerte, hogy valami autó az, azt hitte, hogy a Kati kapta. Aztán mondtam - az övék, de rendbe kell tenni, együtt csináljuk majd. Még éjjelre sem tértek magukhoz, főleg a Bálint.

A VFR pedig - beindult, ment szépen, kicsit lehetett rángatni, lámpapróba, aztán átnyúltam a Kati előtt, megtekertem a gázmarkolatot, és leállt. Persze, elfelejtettem kinyitni a benzincsapot - annyira modern motornak tűnik ez a VFR, nem is gondoltam rá, hogy kell, hiszen még a sokkal öregebb Yamaha XJ900-asomon is vákuumos. Meg amúgy is szét voltam esve az izgalomtól. Sebaj, ez legyen a motor legnagyobb baja.

 

Hihetetlen öröm volt látni az arcokat, mindent megért. És ha úgy lesz, ahogy tervezem, akkor ezek az ajándékok nem csak 2010. december 24-e estére szóltak. Tenni fogok érte.

Gondolkozunk, tehát kell a védőital

Mindenesetre szombat délután már lementünk egy kis gyorsszerelésre a Bálinttal. Ahogy illik, vittünk védőitalt, frissen főtt, forró teát. Bezárkóztunk a meleg garázsba, szemrevételeztünk.

Ezt párszor megcsinálta a Bálint

A Simson Star blokkon Riga 12-es karburátor van. A szikra agyonütné a lovat, beállítottam a hézagot 0,6-ra, aztán Bálinttal leszedettem a karburátort, amíg és előszedtem a hidegindítót, WD40-et, kitakarítottam a vízzsákot (ami tele volt vizes rozsdával, ahogy illik). A karbit többször szétszedtük, a végén már nemcsak a fúvókát, de a keverőcsövet is kitakarítottuk. Semmi - csak hidegindítóról pöffent párat, és száraz maradt a gyertya.

Nem nézett ki rossznak, de a tűszelep folyik

Ellenőriztem az ujjammal, hogy szív-e a motor (ha nagyon pocsék a forgattyúshát-szimering, soha nem fog beindulni rugdalásra), de szippantotta az ujjamat, lapoztam. Bálint többször kipucolta a karbit (csak a finom munkát tartottam meg magamnak), minden alkalommal ellenőritük a tűszelepet (ugyanis a karburátorból konokul csöpög a benzin), majd megpróbáltam az ősi módszert - vékony, inzulinos fecskendővel spricceltem, Bálint rugdalt. Pöff-pöff. Gyorsabban kell ezt, nekihasaltam én, rugdaltam, mint állat, húztam neki a gázt, és egyszer csak - felbőgött a motor.

"Juj" - mondta Bálint, és hátrahőkölt, mert bár türelmetlen volt, hogy miért nem indul, azért ő se hitt benne, hogy mégis fog. Kicsit bőgött a gépállat, aztán elfogyott a fecskendőből a benzin, megállt. Többször nem tudtuk megismételni a mutatványt.

Kárpótlásul vacsora előtt még beröffentettük a Kati Hondáját, kicsit megrángattuk, csak finoman, hiszen hideg volt, aztán feljöttünk, büdösen, koszosan - férfimunka volt. Én felhoztam a karburátort, meglátom, mit tudok tenni vele. Lehet, hogy jobb lenne rá egy eredeti, csak olyat meg sehol nem találok. Vagy jó rá az újabb Simsoné? Ezt nem tudom... Hosszú lesz, mire megy az autó (fék, futómű, kerekek, ülések, meg öveket is akarok bele tenni) de élvezetes.

Rozsda, víz és egyéb trutyi volt a benzinben

Boldog, békés karácsonyt mindenkinek, sok Rennie-t, Cholagolt, nyers citromlevet, Kreont - ki, mit szed a jóllakásos-szétrepedős rosszullét ellen. Én majd inkább megint szippantok egy kis benzingőzt, holnap délelőtt ismét megyünk le szerelni...