Soká főtt, nem lehet rossz
Visszakaptam a Honda SS50-et
Előkerült egy motor a múltamból, ez pedig kivételesen nem lerohadva, lepusztulva, reménytelenül, ahogy már ilyen megesett az elmúlt években, hanem kívánatosan, új sminkkel, teljesen belezúgtam. És még mindig az enyém!
A megrögzött Sebesség oltára-olvasók közül néhánynak talán még rémlik, hogy volt egyszer egy MV Agustám. No nem valami csilivili, négyhengeres, gerincroppantó szörnyeteg, csak egy kicsi, régi, rettenetesen átépített szörny, de annyira azért Agusta volt, ami már indokolttá tette a vele egy napon vett, zöld MV Agusta-póló viselését, amin kissé hibás angolsággal a „Fire still burn” felirat és egy 125-ös, nyomórudas, egyhengeres blokk látható. Ilyen blokk volt az én motoromban is, a hangja meg akár – egy 500-as versenymotoré. Ja, a póló? Az ma is megvan.
Borzalmas, ahogy egy ilyen régi, kicsi, olasz négyütemű bömbölni tud, mind sokkal zajosabb, mint amit az ember elhinne egy ilyen gépről. Addiktívak ezek. Az Agustán ráadásul egy full legális, de mégsem eredeti Busso kipufogó volt, ami még egy kicsivel öblösebben is szólt, mint a gyári. Afféle imolai, „van még kétszáz euró a zsebemben, vigyek már haza valamit”-vásárfia volt. Ilyet vesz minden hozzám hasonló konzumidióta, amikor rájön a hazamenés közelgő pillanata miatti pánik, aztán őrizgeti egy-két évig, majd eladja. Ha ügyes, nem bukik rajta, de inkább igen.
Én is soká kerülgettem a mocit, megcsináltam a gyújtását, kiderült, hogy a blokk igen szép állapotú, a borzalmas ruha alatt a váz, a futómű, a fék is egészen tűrhető. Olyan rég alakították át használhatatlanul ízléstelenné, hogy a kevés évben, amikor aktívan használták, még nem volt ideje elkopni, nagyon úgy tűnt.
Ezzel együtt volt még egy garázsporban lődörgő kismotorom, amit csak kerülgettem. Akkor vettem, amikor rájöttem, hogy a Honda SS50-esek ára vészesen megindult felfelé - egyébként elég masszív kis-Honda-buzi vagyok, volt már Chaly-m, Daxom, Cubom, Naughty Daxom, CB50-em, imádom őket a mai napig, pedig drágák és egy robogó százszor hasznosabb náluk. De ezek, odabent, a géplelkük mélyén - ékszerek. Az SS50 a Honda hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji, kamaszoknak szánt kismotorja – jó tíz-tizenöt évvel később az MB50 töltött be hasonló szerepet a modellpalettán. De hiszen már az MB50 is veterán...
Igen ám, de az SS50 nem két-, hanem négyütemű. Az a legendás fekvő, négyütemű blokk van benne, mint a Monkey-ban, a Daxban, a Cubban, sőt, a most, a Praktikerben kapható kínai segédmotor-szörnyekben is. Még egy csavar a dologban, hogy a hatvanas években még komolyan gondolták az erős ötven köbcentist, akkoriban nem volt, vagy nem vették komolyan, vagy könnyű volt megszerezni a jogsit a 40 km/h-nál többet tudó ilyen kismotorokra.
A Yamaha kétütemű FS1E-ese a brit fiatalok nagy kedvence volt (arrafelé Fizzynek hívták), másutt a szintén bő hat lóerő körüli, szintén cvejtakt Suzuki A50P lett népszerű, az olaszoknál a Moto Morini Corsarino ZZ tudott majdnem hat lóerőt, ráadásul már négy ütemből, a Honda SS pedig a Dax-féle, kisszívű megoldásoknál nagyobb szelepekkel, szívócsővel, karburátorral eljutott valami 5,5 lóerőig. A többiekhez képest gyengébb volt, de a mai ötvenes robogókon azért szépet kell reszelni, mire ide eljutsz.
Azt hiszem, az enyém már az ötgangos, későbbi változat, bevallom, nemigen mentem vele, mert szinte lehetetlen volt – elöl és hátul egy-egy KTM-kismotorról való, aluküllős kerék volt benne, mindkettő lötyögött, a féknek köze nem volt a működéshez, fedelek hiányoztak, berúgókar hegesztve, festék rátaknyalva, elsőlámpa tákolva – egy förtelem volt. Pontosan nem is tudom, mit akartam vele, ha jól emlékszem, kereket akartam szerezni, féket berhelni, tudomisén.
Akkoriban készült el Zirig Árpi épített Yamahája a Szakál-műhelyben. Hamar született az ötlet, vettem a telefont, megkérdeztem: te, van egy műszakilag jó, de förtelmes, 125-ös MV Agustám, ha kipofozol nekem egy eléggé tákolt Honda SS50-et, neked adom. Az Agusta 125 Sport 1000 eurót ért akkor már roncs árban (eltelt pár év a beszerzés után, most vegyenek efféle olasz kismotort, mert háromévente megduplázódik az értékük), az SS50 a felét ugyanúgy, tehát talán nem aránytalan a dolog. Oké, mondta Szakál, bár szerintem ő ezekről nem sokat tudott abban a pillanatban, aztán elvittük hozzá a két motort. Ennek négy és fél éve.
Szakál nem élt mostanában nyugodt életet. Magánéleti dolgok, a munkája ide sodorta az országban, majd oda, közben vándorcirkuszként cipelte magával a különféle félkész motorokat, egyéb kerekes járműveket. Volt olyan év, amikor ha jól emlékszem, három különféle helyen sikerült felhívnom, mind a pillanatnyi lakhelye volt.
Ezek után azt mondom, csoda, hogy most, szeptember közepére összeállt az SS, persze ehhez az is kellett, hogy végre végleges gyökeret eresszen Érd egy külső utcájában. Technikai javításokat nem kértem a Hondán, csak ami a fékeket és a futóművet illeti, ezért a motor most még nem járóképes, de esztétikailag eljött a befejezés pillanata.
Igen, fényes, steppelt, fekete lakk-műbőr az ülés, azaz annak a vízszintes része. Elvégre hetvenes évek eleji motorról van szó, a csőrös-Transit furgont és önmagát sofőrnek kölcsönadó Sipi száját elhagyták ugyan a privát latex-szerkómmal kapcsolatos mindenféle keresetlen megjegyzések, de szerintem egy trapéznadrággal, magasított sarkú vagánycipővel, hatalmas galléros inggel igazán fasza lenne a látvány (már csak engem kellene kicserélni a képben). Ezeket még be kell szereznem. Amúgy meg tetszik, imádom a polgárpukkasztást, ha földhöz ragadt emberek lehülyéznek, attól mindig sokkal jobban érzem magam.
A korallpiros-lakkfekete téma végigvonul az egész motoron, annyira, hogy Szakál nem is akarja, hogy az első villák sárga, oldaljelző prizmáit visszategyem a helyükre. Tényleg rosszul mutatnak. A blokk közepét legyöngyözte, az oldaldeknik kerek felületeit felpolírozta, a henger hűtőbordái feketék lettek, csak élben fényesek. Sose mutatott még SS-blokk ilyen vagányan.
Szakál-védjegy a bandázsolás, a könyök itt is kapott belőle, s hogy a túl sok króm meg ne ölje a tiszta összképet, a kipufogódob fekete lett, s mivel felhúzott, ezért fekete lett rajta a Simson enduro-féle hővédő rács. Csinos. A kerekek is meglehetősen trükkösek: a ráf Babettáé, a küllők Simsonéi (Szakál fiának egyedi fűzésével), az agy Jawa Mustangról származik, de Szakál kipolírozta belőlük azt a szörnyű ronda, pöttyös mintát, amit talán az elégtelen felületmegmunkálás miatt vert beléjük a gyár. Baromi jól mutatnak.
Fényszóró egy kiegészítő harley-s szettből került, a gyújtáskapcsoló valami veteránmotoré, a hiányzó vázfedelet sík lemezből kalapálta tökélyre Szakál. Mindent újrakrómozott, a sárhányókat leszámítva, mondván – a gyári japán krómnál jobbat itthon nem tudnak, azt a pár kis pöttyöt, ami volt, inkább kiszedte belőlük. Ja, a tanksapka is Babettáé – érdekes, milyen otthonosan érzi magát a gyári SS-tankon...
Relatíve kevés cucc tűnt el a sok költözésben – amikor a most pár évre, az átépítés idejére bezárt Közlekedési Múzeum cuccairól érdeklődtem, mennyi megy veszendőbe közülük, a szakemberek 10-30 százalék közötti fogyásról beszéltek. Ami most nagyon fáj, az a két Honda-felirat (úgy tűnik, nincs utángyártott belőlük, ha pedig előkerül egy pár használtan, az nyilván dög drága lesz), illetve krómozott láncvédő, ami nem az SS sajátja volt ugyan, hanem valami bicikliről származó darab, de most semmi sincs, márpedig két láncszakadás óta nem szeretek ilyen alkatrész híján motorozni. A sebességmérőt a sietésben felejtettem ott, mert persze az átvétellel elment egy fél nap, Szakálnál nem lehet öt percet maradni. Ha majd elhozom, azt szerintem felteszem a e-bayre, talán el tudom cserélni emblémákra, annyival is beljebb vagyok. A többi hiány - bagatell.
A benzincsap és a lánc nincs meg, de ezekből úgyis kellett volna új, ráadásul létező termékek. A lábtartógumik annyira elporladtak, hogy nem volt értelme visszatenni őket, de azokból még az eredeti sem drága, és igazából bármi jó lesz, ami felmegy. Mellesleg - miután Szakálék kipakolnak, ezek is simán előkerülhetnek a ládák mélyéről, csak mikor...?
Azért még lesz itt meló. A teleszkópok harmonikái is a végüket járják, ráadásul kráteres a csúszófelületük, de rettenetesen - ez az a probléma, amivel a mester sem tudott mit kezdeni, egyelőre nekem sincs rá ötletem, hogyan oldom meg, mindenesetre olajat nem lehet beléjük tenni emiatt.
A karbi rommá forrasztott, horpadt, repedt úszói helyett újakat forrasztott fel Szakál fia, de a tömegük nyilván kicsit más, ezért majd játszani kell a benzinszinttel. Persze, lesz ott más baj is, félek. Például a hegesztett berúgókart leszedte ugyan Szakál, de a mindenféle tákolási lehetőségek megvitatása után eszembe jutott – van nekem egy láda SS-cuccom valahol a garázsban, hátha akad benne egy facér tengely. Tehát szedhetem szét a blokkot, végül is, belefér.
Sebaj, gyönyörködni már tudok benne, ez önmagában lélekemelő, mert nem egy rozsdás, reménytelen borzalmat henkölök, hanem egy szinte kész valamit. Mindig elfelejtem, de most, ahogy a képeket bent megmutattam, a kollégák reakciójából eszembe jutott, hogy a műanyag robogók látványával átitatott átlag városi magyar mennyire mélyzsigeri undort érez a kismotorok láttán, de ezekkel az előítéletekkel nem tudok megküzdeni, csak nekem hagyják, hogy tetsszen, majd legfeljebb németekkel, hollandokkal, amerikaiakkal, franciákkal, japánokkal próbálok meg levelezni, mert a miénknél kevésbé kirekesztő helyeken ezek a négyütemű, régi mocik ma menő dolgok. A világ nagy, a nyitottság arrafelé van.
Vissza az SS50-re - ki tudja, a végén még talán az egész motorblokkot felújítom. De addig azért vannak még más projektjeim is, egyelőre csak a sürgős ügyeket végzem el a kis SS-en. Például szeretném már hallani a hangját...