A kölcsönzős sem hitte el, de végig bírta

Túra: Kanári-szigetek

2017.01.13. 06:48

Ott álltunk tökön lőve a robogókölcsönzőben, a veszedelmesen lefingott Kymco nagyobb kamu volt a lefoglalt PCX-hez képest, mint Edvin Marton hárommillió dolláros StradivarijaÉs nem volt választásunk.

Falhoz voltunk állítva: vagy elhozzuk, vagy beszoptuk. És ha elhozzuk, akkor is benne van a pakliban egy ordas szopás. A tulajdonos sehol, a pultban álló felesége pedig nem tudott semmiről. Közvetlenül zárás előtt, úgy, hogy nemsokára indult tovább a kompunk. Rohadtul nem ez volt megbeszélve.

A terv egyszerű volt: kirepülünk Gran Canariára, Las Palmasban bérelünk egy robogót, majd egyből továbbállunk, és bejárjuk Tenerifét és La Gomerát, majd vissza. Nem motorozni mentünk, csak mászkálni, arra pedig egy 125-ös robogó a legjobb, például egy Honda PCX, ami hasonló üzemben már remekül muzsikált alattunk máshol is.

Pont az ilyen köcsögségek elkerülésére jó előre lefoglaltuk a PCX-et. Mindegy, menni kell, nekiláttunk kitölteni a papírokat, közben befutott Jörg, a tulajdonos, és a brutális dialektusával szólt, hogy rendszeresen ellenőrizzük majd az olajszintet. Ez rossz jel, az Agility 125 csak akkor kezdi enni az olajat, amikor már nagyon durván széthajtották. A történetet nem viszi előre, de azért érdekes mellékszál: ez az egész pár naponta ellenőrzősdi csak addig volt fontos neki, míg vissza nem kérdeztem, hogy ha esik a szint, akkor mégis milyen olajat tegyek bele - valószínűleg büdös fingja nem volt, ezért gyorsan ki is hátrált, "á, hagyjátok, úgysem fog fogyni."

Meghallgathattunk még egy zavaros sztorit a PCX-ről és a sürgős szervizről, aztán a papírmunka és a fizetés után 45 perccel már tudtam, ennyire szar robogón még soha nem ültem. Mármint nem az Agility mint típus szar, hanem a konkrét darab. A Las Palmasból Agaetébe vezető úton csak a közelgő lerohadásra tudtam gondolni. Legalább arról előre szóltak, hogy ha szétesik, csak Gran Canarián jönnek értünk, szigetközi szupport nincs.

A csomagok és a két fő sem volt kielégítő magyarázat arra, hogy a leglankásabb emelkedőn miért esik harmincra a végsebesség. A kúptárcsák leragadására tippeltem, de a minden szét van kopva a picsába opció is hihetőnek tűnt.

Feszes volt az ütemezés: másnap reggel átkompozunk Tenerifére, felmegyünk a Teidére, majd elérjük az esti kompot a sziget túloldalán, ami átvisz La Gomerára. Ott eltöltünk pár napot, visszafelé ismét keresztülzúzunk Tenerifén, visszamegyünk Canariára, ahol csavargunk még két napot. Ha pedig letérdel a robogó, majd improvizálok, elvégre semmi nem serkenti úgy a kreativitást, mint a határidő és a vészhelyzet.

Másnap a nyugodt tenger ellenére is végignézhettük a kompon az előttünk ülő lila hajú néni ördögűző kaliberű okádását, majd jöhetett az út kihagyhatatlan programja, a csúcstámadás. Becsapós, mert Madeira mellett a Kanári-szigetek kapcsán is szívesen emlegetik az örök tavaszt, vagyis nyáron sem pokoli a hőség, és télen is elég kellemes - a tengerparton, mert a hegyen dermesztő hideg tud lenni, és míg nem érünk a felhők fölé, az eső is folyamatos. Amikor egy évvel korábban egy KTM bemutató kapcsán jártam arra, szerencsém volt, és csak a kellemes meleg jutott, a Teidére felfelé viszont a 25 km/h-s vánszorgás mellé keményen át is fagytunk.

A felhők fölé érve beláttuk, hogy ennél több áldozatot is megér, a táj egyenesen beszarás. Az űrbéli kifejezést már elkoptatták, de egyik általam ismert magashegységhez sem hasonlított. Az utak tökéletesek, a fagy ismeretlen, minimális a forgalom és a felhasznált vulkanikus kőzet miatt versenypálya-szinten tapad. És kanyar, kanyar hátán.

A Kymcót mindenhol folyatni kellett, soha nem becsültem ennyire a rovátkákat az órán. 25 km/h felett úgy őriztem a tempót, mint ősember a lángot. Minden kanyar bűvészet, pláne, hogy balra elég hamar leért a középállvány. A gázt tilos elvenni, alacsony fordulaton erőlködve tettünk meg minden emelkedő métert - és a 3718 méteres csúcs tövéig lényegében csak az volt.

Ö-ööö-ööö-ö-ööö-ööö-öö-öö-ö-ö-ö-ö - ezt hallgattam, miközben vészesen fogyott a benzin, Vilaflor felé ereszkedve le is állítottam, és csak vitorlázva gurultunk hosszan. A kúthoz már benzinpárán estünk be, majd még kényelmesen elértük a hajót Los Cristianosban.

La Gomera régóta izgatta a fantáziámat, fotókon sokkal izgalmasabbnak tűnt a többi szigetnél, nem is beszélve a filmről, amiben Alan Blair és a nagyponty-horgászat legendája, Kevin Nash a feneketlen víztározókban élő óriási pontyokat cserkészik be.

Gomerán teljesen más a növényzet, mint a többi szigeten, ott ugyanis kialakult egy úgynevezett cloud forest. Amit ki sem lehet kerülni, minden út a sziget közepén elterülő Garajonay Nemzeti Parkon vezet át. A vegetáció zseniális trükkje, hogy a fákra telepedő, zúzmószerű, szálas izé meg tudja fogni a felhők páráját. Ettől elképesztően néz ki - és ahogyan sejteni lehet, minden folyamatosan nedves és hideg.

La Gomerának nincs reptere, ipara, és úgy általában semmije a természeten kívül - ahogy egy helyi mondta, még zokniért is át kell hajózni Tenerifére. Ennek megfelelően tömeg sincs sehol, mi pedig direkt a sziget legtávolabbi csücskét céloztuk meg, Valle Gran Rey ideális bázisnak tűnt. Az odavezető éjszakai robogóutat viszont egy porcikám sem kívánja vissza: haldokolva vánszorgó robogóval, dermesztő hidegben, szitáló esőben és ködben a csikicsuki erdei szerpentineken araszoltunk - két óra után hulla fáradtan érkeztünk a szállásra.

Valle Gran Rey elnevezői nagyon pontosan összefoglalták, miről van szó: völgynek völgy, nagy királyság kinézni az erkélyről a hegyekre és a tengerre, a folyton esőbe burkolózó háttér miatt pedig folyamatosak a giccses szivárványok.

A vulkanikus fekete homokban döglés is csábító, ennek ellenére sokadjára is a hegyek felé vettük az irányt. Szerencsére hamar megismerkedtünk a közelben apró éttermet üzemeltető Robertóval. Furcsa hobbija, hogy a Száz év magány különböző változatait gyűjti - a hiányzó magyart a barátnőm azóta el is küldte neki. Roberto Olaszországban született, és a fél világ bejárása után döntött úgy, hogy a Gomerán tölti a hátralévőt. Ami a legfontosabb, ismeri a szigetet, és nagyon jó tippeket adott.

Az ő útmutatásai alapján jutottunk el egészen szürreális helyekre, magamtól például soha nem találtam volna el a Playa de Caleta nevű öbölbe, amit durván befoglaltak a macskák. Már a hegyről ereszkedve összeakadtunk egy külseje és viselkedése alapján is szibériaira hajazó útonállóval, majd a parton úgy éreztük magunkat, mint egy bolond néni nappalijában. Szerencsénk volt, a tiszta időben egészen a Teidéig elláttunk.

Visszafelé a bolyhos zuzmóval benőtt fák a századik alkalommal is lenyűgöztek, átkozott mesebeli erdő az egész, az élményen tényleg csak kicsit rontott, hogy a hegyekben folyamatos a hideg és az eső. Viszont az út mellett bárhol lehetett szelídgesztenyét gyűjteni - húsz perc alatt megsüthető, ötcsillagos csemege.

Eddigre tökéletesre fejlesztettem a Kymco vezetését, két 24 órás robogóverseny tapasztalatai jól jöttek, amikor a haldokló technikából kellett a legtöbbet kihozni. 25 és 30 között felkapaszkodni a csúcsra, majd 80-nal lefelé folyatni igazi rutin lett. Ezek viszont nem voltak hagyományos értelemben vett motoros élmények, hiszen több volt az egyensúlyozás, mint a lendületes döntés.

Visszafelé Tenerifén sikerült megtalálni a flow-élményt, már amennyire egy futómű és dinamika nélküli járművel, utassal és csomagokkal ez lehetséges. Féltem tőle, hogy a Teidére még egyszer már nem mászna fel, a parti autópályán viszont kevés lenne a (sík úton) 80 körüli végsebesség. A kettő között fut a TF-28-as út, ami tökéletes, véget nem érő szerpentin.

Talán az egyik legdurvább kanyarpornó, amihez valaha szerencsém volt. Ami egyenesnek tűnik, valójában hosszú kanyar, csak arra tudtam gondolni, rendes motorral ez mekkora lenne. Nem volt benne igazán gonosz csikicsuki, inkább nagyon változatos, de lendületes és belátható kanyarok végtelen kombinációja.

Gran Canariára visszaérve már csak kevés idő maradt, a strandok feltérképezése helyett inkább túrázni indultunk. A sziget belseje pedig csodálatos, úti célok tekintetében nem lehet hibázni. Canarián nem kizárólag a természeti szépségekre lehet számítani, megfelelő mennyiségű emberalkotta látnivaló is akad. Mármint az utakat leszámítva, hiszen a többi szigeten is olyan helyeken ment aszfalt, hogy soha többet nem viccelődöm a spanyol mérnökök tudásán.

Egy hét után megkönnyebbülés volt visszaadni a Kymcót, amikor pedig egyszerűen nem akarták elhinni a kölcsönzőben, hogy nem volt balesetünk, nem estünk el, nem törtük meg, összeállt a fejemben, milyen sanyarú élete van egy bérelhető robogónak. Ekkorra egyébként már ott állt az egy-két csúszásnyomot leszámítva újszerű PCX a kölcsönzőben, legfeljebb egyéves lehetett.

A három sziget egy hétre soknak bizonyult, a csúcsot egyértelműen La Gomera jelentette, utólag viszont egyiket sem tudnám kidobni a listáról. Ha valaki hasonlóra vágyna, érdemes két hetet rászánni. A másik okoskodás, hogy nem árt az erősebb jármű, a vánszorgás ugyanis megöli a motoros élményt - ezeket a helyeket pedig az isten is arra teremtette. Szűk, technikás utakra felesleges nagy dögöt bérelni, tempót úgy sem lehet menni. Egy CB500 kategóriájú, inkább kezes, mint erős motor bőven elég.