Nyugi, megvettem a csodamotort

Honda SS50-vásárlás

2017.07.02. 08:29

Öt év nagy idő az ember életében: Öt év kihagyás pedig egyenesen elviselhetetlenül sok egy olyan benzinbrutál konzumidiótának, mint én vagyok. Ennyi idő telt el ugyanis az ezeken a képeken szereplő Honda SS50 és a Honda Spacy-m (vagy akár a Foltos nevű állólámpás Mercim) megvásárlása között. Abban a kvázi öt évben – 2011 novembere és 2016 augusztusa között - nem vettem semmiféle járművet a rövid életű Suzuki Gemmán kívül, ami csak kényszerből lett, hogy pár hónapra kiváltsa a szerelés alatt levő Spacy-t. Aztán inkább a Kati Aprilia Sportcityjét használtam, mert a Gemmát nem tudtam megszeretni.

Ponton, Ponton, Ponton, megint csak Ponton – ez a név került elő minden beszélgetésben a feleségemmel, Katival az elmúlt években, amikor előkerült egy lehetséges jármű megvásárlásának témája, s minden alkalommal el kellett ismernem: az igaz, hogy isteni ötlet lenne valami újabb roncsot vennem terápiás jelleggel, de a szellemi leépülésben mégsem tartok még azon a szinten, hogy ilyesféle drága terápiára lenne szükségem. Vagyis hogy a személyes terápiámnál még mindig előbbre valók az olyan elsődleges dolgok, mint a nyaralás, a gyerekek táborai (pokoli ügy a nyári szünet, ha nincsen, távol lakik, vagy túl fáradékony már a nagyszülő), a harmadik felújítás után is minden esőnél szivaccsá ázó verandánk, illetve olyan egyéb apróságok, mint például a számlák kifizetése és az étkezés. A tények alatt nyögve, ropogva, halkan szitkozódva meg kellett hajolnom a feleségem érvei előtt, mert mindig igaza volt.

Hiába tudta a bal agyféltekém, mi lenne a helyes, a jobb ettől csak még hangosabban őrjöngött a szerért. Öt év elvonás... Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy beszerzések vonalán a klubtársaim turbómódra kapcsoltak az utóbbi időben: egyik Zsolti nyakra-főre vásárolja a BMW E3-asokat, aztán ő beszippantotta az uszályába a gimis Endre barátomat és a fiát, akik Svédországból oldották meg a saját E3- (és E30-)utánpótlásukat, másik Zsolti barátom a meglevő állólámpása mellé vett egy filléres (tényleg olcsó) Rolls-Royce-ot, amiről kiderült, hogy sokkal jobb, mint bárki gondolta volna, majd betárazott még egy Camarót is mellé, amikor a Rolls-Royce érhetetlen módon mégis bedöglött, Gabi barátom sorozatosan pakolja a fiókokba az Alfasudokat, makulátlan Fiat 127-eseket és egyéb csodákat, mert most az olyan éri meg, a főként trélerezésben, kicsit pedig autók és leendő gazdáik összekötésében érdekelt, aranyszívű Mados barátom pedig most ott tart, hogy hetente kétszer fordul újabb transzportért Olaszországba, de a megrendelői irányából lenne igény jóval többre is.

Én meg ott darvadoztam köztük a tíz éve unalomig ismert Bianchival, a sohaelnemkészülő Ponton ígéretével, a tizenkettő-egy-tucat dízel állólámpával és a nagyjából száz klubtársamból talán hármat érdeklő Kawasakimmal. Hangos csámcsogás, böfögés, hörpölés és a hedonisztikus orgiák minden egyéb zaja vett körül, miközben én három, fényesre nyalt, ízetlen csontot szopogattam egy hideg és sötét sarokban. Így teltek az évek. Lehet, hogy a klubról is le kéne tiltanom magam.

Ember, ne rinyálj, mondhatják erre sokan, hiszen másnak a lyukas, húszéves Swift is elérhetetlen álom – nekik egy általános világbölcselettel az üzenem, hogy ebben a világban a dolgok relatívak, hiszen én arra meg rávághatom, hogy sok tízezer ember van ezen a világon, akinek a sirályszárnyas 300 SL Mercedes is unalmas. Aki lefelé néz, miközben a célpontot keresi, jó eséllyel lábon lövi magát, ezért én inkább kacsára vadásznék, mert az előre visz. A valóságban persze az állatok leölésének minden módozatától irtózom, de ha lehet, tényleg felfelé és előre néznék, ha lehet.

Maradjunk annyiban – és most egy harminc éve finomított és emlegetett elméletemet osztom meg kedvenc olvasóimmal -, hogy az ember agya fura szerkezet: a stagnálást visszaesésként éli meg, az enyhe javulást stabilitásnak, s csak a meredek növekedésre hajlandó megérezni, igen, a dolgok pozitív irányba mozdultak. Ez nem csak a veteránozásra igaz, hanem az élet összes területére. A brazil favela-domb tetején, pléhbódéban felnőtt kamasz a világ legboldogabb embere lesz, ha az addigi, lyukas, piros pólója mellé talál egy kicsit jobb állapotú, alig szakadt sárgát a szemétben, hiszen megduplázta a ruhatárát: onnantól van hétköznapi és van báli ruhája is, utóbbi mondjuk, a riói fesztiválra. Ellenben a milliárdos a tengerbe veti magát, ha valamelyik cége kicsit megroggyan, és el kell adnia egy jachtját az öt közül. Minden relatív: aki megszokta a rántott húst, nehezen áll át a köleskására, holott Afrikában milliók az anyjukat eladnák egy púpos tálért az utóbbiból. Érdemes a helyzeteket és a véleményeket kicsit madártávlatból nézni – mi magunk helyből feljebb jutunk vele.

Tehát vágyakoztam, csendben. Autonánia-posztot sem írtam évekig, sőt, a használtautóponthus Autóvadász-szolgáltatásomat is lekapcsoltam – tehát emigrációba vonultam a számomra oly kedves roncsok elől. Ne is lássam őket, és úgy ők se nyújtják ki segélykérő karjaikat felém...

De van az a víznyomás, ami a legnagyobb gátat is lerombolja. Merthogy az ember a száműzetésben azért csak-csak beszélget barátokkal, kollégákkal, még a Zách Danival is, aki a mellette levő padban ül, és mostanában gyanúsan sok motort vesz. Dani például az utóbbi időben belebuzult a Honda Cubba, ezt valamennyire értem is, mert a Cub tényleg irtó aranyos és klassz dolog, s hogy jobban beavassam a kishondázás rejtelmeibe, megmutattam neki a műfaj csúcsát (legalábbis a gyári verziók közül), az SS50-et. Azt a fekvő egyhengeres kis Hondát, amiben a Cubbal szemben nem három, hanem öt a fokozat (a régebbiekben csak négy), nem körváltós, félautomata, hanem rendesen kell kapcsolni és kuplungos, s aminek nem 3,7 lóerős, hanem a nagy szelepek, dühös vezérműtengely, nagy karbi miatt 5,5 lóerős volt a motorja, ahogy kijött a hamamatsui gyár kapuján.

Az SS50 abból az érából származik, amikor még léteztek gyárilag fojtatlan, erős, 50 köbcentis motorok, mert nem igazítottak minden kismotort a 40 km/h-s tervezett maximális sebességhez, hiszen fiatalok vették őket, Igazi Motornak. Igen, azoknak a fiataloknak a régi megfelelői, akik ma kanadai juharból készült, ABEC 11-es csapágyazású gördeszkát és iPhone-t vásárolnak. Ennélfogva a Kreidler Florett, a Yamaha FS-1 „Fizzy”, a Puch Cobra, a Moto Morini Corsarino ZZ50 végsebességét inkább a 70-re, mint a 40-re lőtték be. Ebbe az illusztris csoportba tartozott a Honda 50-es csúcsgépe is, az SS – ugyanúgy lemezvázas volt, mint a Cub, de hátul különálló sárhányóval, vagányul felhúzott kipufogóval, elöl csutkakormánnyal, felül pedig egyes szériákon egyszemélyes, hátul púpot hordó üléssel.

Aki pedig itt verhovinázni mer, kaphat egyet a feje búbjára Honda Szoicsiro egyik híres vonalzójával.

Manapság mindenki Monkeyt akar meg Daxot, mert torz arányaik, duci kerekük miatt kreténebbnek, egyben divatosabbnak hatnak a forgalomban, hiszen felületes szemlélőnek az SS csak egy vékonyka drótszamár, egy Jawa Mustang-epigon – bár ez történetileg éppen fordítva volt. Teszem hozzá - én jawamustangozhatok, nekem volt ilyen is, olyan is... Régóta írogatok ezekről a négyütemű, fekvő hengeres, 50-es Hondákról, hiszen gyerekkorom óta, amikor talán a Hárs Sanyi a harmadikról kapot egy Daxot (kölcsönbe?) a Pálos utcában, s láttam működni, azóta vágyom ilyenre.

Volt is már Chalym (nagy kedvenc), Daxom (nem tetszett annyira rajta a motorozás), Naughty Daxom (romokban, de azt az álló hengeres blokkal szerelték, ami eleve rosszabb konstrukció, ráadásul a konkrét példány is szörnyű volt), Suzuki Birdie-m (ami egy Cub-koppintás, csak csúnyább és szerintem finomabb), Honda Cubom (arról teszt is megjelent), Suzuki GSX-R50-esem (más néven Gag, ami nem gyerekmotor, csak mindenki annak nézi, amúgy meg egy elfajzott Honda Monkey, alu-boxvázzal) és egy SS50-em is, amely viharos időket élt meg az elmúlt években. Az meg is van még, de nem működik.

Annak az SS50-nek a blokkját még rendbe kell raknom, a berúgókarral összehegesztett berúgótengelyt különállóvá kell tennem, a kopott, lötyögő, koppanó és kráteres első villát ki kell cserélnem, ráadásul sok alkatrésze elkallódott, mialatt a Szakál Művekben sok munkával csinossá formálódott. Mára beszereztem hozzá az eltűnt feliratokat, a láncot, a lábtartógumikat, az elkopott első villát, az összehegesztgetett berúgókart és -tengelyt, de neki kéne hasalnom.

Amikor padtársam, Zách Dani vette a saját Cubját, én tehát elkezdtem neki mutogatni SS-eket, hogy lássa: van még feljebb. Ekkor találtam valamit. Az SS nincs benn a köztudatban – közülük az utolsó is közel negyven évvel ezelőtt gördült le a szalagról, a koraiak pedig már bő ötven évesek, szemben a kínai Daxokkal, Monkey-kkal, japáni Cubokkal, amelyeket ma is gyártanak.

A magyar neten általában nincs eladó SS, de az osztrákon se találni sokat. Leginkább Hollandiában, Angliában érdemes keresni (bár utóbbi országban ál-pedállal árulták ezeket egy darabig, hogy mopedként lehessen használni őket), de olykor Svájcból, Belgiumból, Franciaországból és egyéb kultúrországokból is előkerülnek használható példányok. Éppen ezért lepődtem meg, hogy miközben Danival a magyar netet fésülgettük át éppen, a 250 ezer forintos kék SS mellett, ami néha felbukkan a hasznaltmotorokponthun, hirtelen egy másik is előkerült. Jóval olcsóbban. Ráadásul videóval, amin működés közben is látható volt. Hoppá.

Némi alkatrész- és óraeladásból volt akkor egy kis pénzem – épp a Morini legalizálására spóroltam – s erősen megmoccant bennem valami. Te jó ég, egy helyből működőképes SS50... Itt, Magyarországon... Nem kell átírni, nem kell eredetiségvizsgáztatni, nem kell atomokra szedni, csak odamegyek, megveszem, oszt annyi... Aznap éjjel nem aludtam sokat, de mivel a feleségemnél évek óta minden járművásárlási ötletem zátonyra futott (régi Ducati SS, romos BMW E3, lyukas Alfa 33 lejárt vizsgával, sorolhatnám), mert olyankor minden alkalommal megmutatta a családi Excelt és felvilágosított annak relációjáról a nyári terveinkhez képest, ezért inkább egy rizikós partizánakció mellett döntöttem. Mindezt úgy, hogy tudtam: nálam soká semmi se tud titokban maradni, hiszen a járműveimet rendszeresen megírom a közönségnek. De ez egy túlérett pattanás volt, ami nagyon ki akart fakadni. Most felszakadt.

Másnap reggel hívtam az eladót. Igen, osztrák lomtalanított motor, de ő már itthon vette a lomisoktól, henger, hengerfej, vezérműlánc, karbi nélkül. Igen, ő tett rá kínai hengert, hengerfejet, egyebeket, azok mind újak (ennek nem örültem, mert ezzel helyből meghal a nagyszelepes, pörgős SS-lélek, de ilyen SS-alkatrészeket még mindig könnyebb utólag beszerezni, mint egy egyben levő motort). Persze, szépen megy a motor, veszi mind az öt fokozatot, a kuplung néha kicsit csúszik, no meg pajtában áll vagy huszonöt éve már, tehát olyan is – szakadt ülés, ősrégi gumik, megamimég.

És Zircen van.

Nem szoktam megrettenni a romos járművekkel megteendő nagy távolságoktól, de 130 kilométer az 130 kilométer, ez meg itt egy évtizedek óta pihenő és avasodó 50 köbcenti. Először is, oda kellene jutni. Aztán ott, pénzzel a kézben el kellene dönteni, hogy kell-e – viszont csak akkor kellhet, ha haza tudok vele motorozni, mert mögöttem nem lesz háttércsapat az úton. Annyit viszont tudok már ezekről a fekvő hengeres kis Hondákról – láttam, ahogy Kambodzsában kenőanyagként homokot, üzemanyagként vizet kapnak jobb híján, mégis az egész ország ezekkel közlekedik, felismerhetetlenségig szétcseszett állapotban -, hogy ha egyszer már beindultak, nagy valószínűséggel meg tudnak tenni látható távolságokat.

Vettem gyorsan vonatjegyet, bepakoltam pár szerszámot, no meg egy tűt, hogy a karburátordugulásoknak elejét vegyem (az egyik leggyakoribb elakadási probléma rég letámasztott benzines járművek első megjáratásainál), kicsit bementem dolgozni délelőtt, aztán irány a Déli.

Szeretem ezeket a kis mellékvonalakat, Székesfehérvárról ugyanis egy bagóval vegyesen gázolajszagú, nagyonszocikorszak-Bzmot vitt tovább, a dombok alján kanyarogva. Jó sokáig tartott neki, onnan szerencsére az eladó már a saját furgonjával vitt tovább Borzavárra – sokkal egészségesebb tempóban. Szóval nem is Zirc lesz az, hanem Borzavár. Még jó pár kilométer.

A motor egy csomó, hasonló, vagy már kissé rendbe tett, vagy még feltámasztásra váró lomis kétkerekű közül került elő a pajtából – volt ott néhány igazán nyálcsorgató darab is. Ahogy mondta az eladó, olyan volt az SS – kopott, ecsettel festett, egy másik motorról származó tankos, itt-ott horpadt, lötyögő fél-rom. Német (osztrák) kivitel, a nagy, domború tankkal, érdekes, hogy hátul is van rajta lábtartó, pedig az emelt kipufogó miatt nemigen használható bármire. Három eredeti indexbura, egy korabeli, talán Yamaháé, más kúpossággal. Valaki levágta egyszer a fényszórótartót a villatokról, azt most két laposvas pótolja csekély hitelességgel.

De rúgásra indul, gyönyörű a hangja (miért ne lenne, új henger, új dugó, új hengerfej, új vezérműlánc, csak a főtengely- és a hajtókar-csapágy szólhatna, de azok ritkán mennek ezekben tönkre), alapjár, ahogy kell. Kicsit kiviszem a borzavári sztrádára, néhány zajhoz nem szokott kölök utánam néz, hogy mit csinál a kopasz bácsi azon a fura gyerekmotoron, én meg elhúzok a kanyar felé, ahol 2003-2004 táján talán még az első, Noszvai-szervezte Chronoswiss Classic mezőnyt fotóztam a magas járdáról.

Rettenetesen csúszik a kuplung, a motor kicsit fuldoklik, egyik se lenne nagy probléma egy olyan járműnél, ami otthon lakik a garázsomban, mert lamellákat tudok rendelni és cserélni, a fulladozás meg csak karburálás és gyújtás kérdése – de itt, Borzaváron kicsit távolinak tűnnek a fogódzkodók, kevésbé rózsaszín a láthatár. A motor tetszik, bár az első villa lóg, a rommá repedezett gumik egyidősek a motorral (olyan 1970-74 közöttinek saccolom őket), az ülés iszonyatosan szakadt. De még így is elég eredeti, tűrhető a króm a sárhányókon, a kipufogón, egyenesen megy, úgy-ahogy működnek a fékek, a váltó mint az álom, a sebességmérő mutat, a lámpák világítanak, nini, még az oldaldekni is megvan, ami a legtöbb ilyen motorról már hiányzik.

Visszatérek, felveszem a háromnegyed-áras alkupozíciót. A tulaj régi motoros, ezekkel foglalkozik napi szinten, úgy csúszok le róla, mint nanobevonatos, víznélküli piszoár faláról a sárga csepp. „Viccelsz? Tudod, hogy hónapok nincs ilyen motor a neten, csak egy, ami nem működik és ennél sokkal drágábban adják” - rúgja ki a széket alólam egyetlen megjegyzésével. Ezek szerint ő is tudja. Azért még nézegetjük az objektet. Mutogatom neki az eredetietlenségeket, a tákolásokat, előveszem a „honnan lesz ehhez SS henger/dugó/hengerfej” témakört. Félrepöcköli az érveimet - „tudod, hogy ez ér ennyit, nézd, most hív egy másik ember, aki utánad telefonált” - és tényleg csörög a mobilja, amin nem név, hanem szám jelenik meg hívónak - „beszéltem már vele egy órája, most ez az ember pénzzel, alku nélkül indul Pestről abban a pillanatban, ahogy megmondom neki, hogy nem veszed meg. Semmi gond, visszaviszlek a vasútállomásra, még épp eléred az utolsó vonatot, én meg két óra múlva eladtam a motort”.

Tudom én, hogyne tudnám. Hiszen reggel már a Bakos Ricsi is hívott, hogy láttam-e az SS-t, és hogy pár barátjával lehet, hogy elugranának Zircre megnézni a motort, én meg csak annyit kértem tőle, hogy várják már meg, amíg én megnézem, mert már bejelentkeztem... Tisztában vagyok az SS-ek értékével, ezért is vagyok most itt, a borzok várában.

Nyelek egyet, valahogy kiizzadok még tízezer forint engedményt, egy tükröt a bal szektorra és néhány barnyi levegőt a gumikba (csak nehogy szétrobbanjanak...), átadom a zsozsót, kezet rázunk, kitoljuk a mocit, lelécelek. Az eladó láthatóan megütközött a bejelentésemen, hogy lábon akarok elindulni vele, s kicsit kétkedik abban, hogy hazaérek-e, de megnyugtatom, hogy csináltam én már ennél jó néhány őrültebb dolgot is, nem kell aggódni, mindig megoldom valahogy.

Végül nem kellett megoldani – valahogy se. Hiszen ez Honda.

Borzavár végén fotózkodtam, a Zirc felé vezető kanyargóson lassanként kiköhögte magát a gép. Ugye, mindannyitoknak megvan az az ív, amikor egy régóta álló járművet megvesztek, és ahogy az olaj, a benzin és a hő átjárja a tagjait, szinte kilométerről kilométerre egyre jobb lesz? Borzaváron még csak alibiből kapcsoltam ötödiket, de a motor nem nagyon akarta elvinni, de a felfújt gumik és a mocorgás hatására a lovak már kezdték elődugni puha, szimatoló orrukat az istállóból.

Zircre érve már egészségesen pörögve, a fokozatok között zsonglőrködve kerestem az utat tovább. Tankoltam egy nagyot – a kutas is furán nézett rám, a nem túl rosszul öltözött középkorú faszira, hogy mit keres azon a vén, roncs Verhovinán, és pláne, hogy miért tankolja TELE, de valahogy napirendre tért a dolog felett.

Mindez tavaly szeptember elején zajlott, még csodás volt az idő, aranyló a naplemente. Hazafelé terjedve egyre jobban élveztem az SS-t, azt az élményt kaptam meg, amit a Daxomtól nem kaphattam, mert rettentő gyenge volt, a Chaly állandóan köhögött, ha kiforgattam, a Cub is gyengébb volt, a másik SS-em sose ment... és folytathatnám a sort. De ez jó! A sárgán száradó mezők kaliforniai ültetvényekké olvadtak körülöttem, fülemben Carole King gyűrte a zongorát, megint a hippikorszak végén jártam, egy gyönyörű időben, egy gyönyörű országban.

Persze, a széthullóban levő, szerkezetét vesztett első gumi úgy rázta bizonyos sebességeknél a villát, hogy féltem, eltörik, kihúzatás után mindig kicsit bekeseredett a motor és rángatni kellett az igencsak lógó gázszektort, hogy magára találjon, s a kormány a villához képest rettentően lötyögött a befogatásnál, de ezeket félretéve – iszonyúan élveztem.

Csodásan hangulatos utam lett a gyönyörű Vértesben kanyarogva, elhúztam miniszterelnökünk faluja mellett is, lőttem egyet, itt a végeredmény a fotón is, majd Zsámbék és Biatorbágy érintésével estem be a fővárosba. A falvak közönsége, ahol végigzúztam, nyomkövető fejfordítással nyugtázta csodás sportgépem elegáns hangját, lenyűgöző vonulását, stílusos, Surtees-szerű döntéseimet a kanyarokban – legalábbis így éreztem, de a fejek forogtak, ez tény,. Bár félek, inkább csak azon csodálkoztak, hogy a fura enduróhang egy Verhovinából jön - mindenesetre rég éreztem ennyire boldognak magam.

Nem mondom, hogy a 140 kilométer úgy röppent el a kerekek alatt, mintha 15 lett volna, mert ez a kismotorozás nagyon nem az a műfaj, de azért azzal a stabil 70 körüli tempóval, amit toltam (német autópályán mentem, nem mondtam - vagy a segédmotorokra nem érvényes ez az autótesztelői szófordulat?) egészen hihető haladásnak éreztem, amit ketten előadtunk.

Az SS50 egy rossz köhintést nem hallatott, nem kezdett el folyni, füstölni, jó pár 50-es robeszt lenyomtam vele kisujjból (szerencsére nem gyorsulási verseny volt, hanem végsebességi, abban meg egész jó még ezzel a kínai hengerrel-hengerfejjel is), még a kuplungcsúszás is javarészt meggyógyította magát. Diadalmámorban értem vissza a szerkesztőségbe, miközben még fotózkodtam egyet a rakparton az Országházzal a háttérben. Persze már sötét volt, de ez a motor annyira patent, hogy nemhogy csupán a lámpák működtek rajta végig, hanem még a mű-szer-vi-lá-gí-tás is. Bizony!

Odabent, másnap, a lóerőimádat és a modernjármű-fétis fellegvárában persze nagy sikert nem tudtam aratni vele – Daninak a majdnemcubsága meg a kipufogója tetszett, Assurnak a hangja, a takarító Csabinak meg az egész, de ő nem ér, mert nem újságíró, tehát közel sem eléggé elfogult. Párszor elmentem még vele kajálni a szerkesztőség környékére, de aztán jött a hideg, vele együtt jött a Spacy és a Tucano Urbano melege utáni vágyakozás.

Szegény SS egész télen a céges, oldalról nyitott parkolóházban lakott, egyre porosabban. Hihetetlen, de az ősöreg gumijai mindvégig megtartották a nyomást, s amikor havonta megrugdaltam, hogy kicsit megjárassam, mindig vette a lapot és indult. Aztán tavasszal, amikor már nem bírtam ki, bejelentettem otthon, hogy vettem egy motort. Akkorra már eladtam a Foltos nevű állólámpást, megvettem helyette az Alfa 33-ast, sőt, a Ducati is ott állt a garázsban – talán már a 750SS és nem az ST2. Szegény SS50 nyilván úgy érezte magát hirtelen, mint egy kakukkfióka.

De hamar beilleszkedett. Bálint fiam felfedezte, hogy tud váltani, ezért a ház előtti néptelen utcaszakaszon motorozott vele néha a hétvégéken, amíg rá nem szóltak, hogy ne bömböltesse azt a szart – a kis Honda ugyanis nagyon más hangon szól, mint rokona, a széplelkű Cub. Megrendeltem hozzá a gyújtáskapcsolót, a kormányzárat, vettem rá két új gumit. Még üléshuzatot is rendeltem hozzá, de mivel az ülés alaplap-lemeze egy helyen repedt, a szivacsa mállik, ezért rendes kárpitosra lesz szükség, nem elég, ha én nekiállok otthon tákolni. A fékeket viszont beállítottam, a lötyögő kormány gumicsillapítását kicsit átalakítottam és most nem lötyög, feltettem a gumikat, kimostam a láncot és megkentem, újravágtam néhány gyanús menetet itt-ott, kicsit állítottam a karbin, és most egészen használható.

Persze, az első villák még mindig lötyögnek kicsit, azt is érzem, hogy nem olyan a motor karaktere, mint a nagyszelepes hengerfejekkel kellene lennie, de azért kicsavarja magából a 70-et, ami épp arra elég, hogy ne rettegjek vele a forgalomban. Igen, így van, most ezzel járok dolgozni, mert a Honda Spacy robogóm hat év után végre rendes hibát produkált – a hátuljában valami rettenetesen elkezdett csikorogni, szerintem a kerékcsapágy. A Ducati a Dolomitok óta Szabó Gergőnél lábadozik Győrben, a Kawasakit és a Morinit sajnálom rendszeresen nyúzni. Amíg rá nem veszem magam, hogy szétszedjem a Spacyt, az SS50 lesz tehát a napi munkába járós – igen, egy hetvenes évek elején készült ötvenes Honda. Talán még mindig jobb, mint ha egy ötvenes évek elején készült hetvenes lenne...

A legjobban azt szeretem benne – a jópofa hangulata, az időutazógép-jellege és vezetéséhez szükséges sok gépészkedés mellett, ami ahhoz kell, hogy a robogókkal tartsam a lépést (amíg el nem érem a végsebességet, mert abban lelépi a legtöbbet) -, hogy lekapcsolódok vele arról a világról, amelyik kidagadt nyaki ütőerekkel akarja bizonyítani a többiek felé, hogy erősebb, nagyobb, feketébb, ijesztőbb járműve van másoknál.

Velem ezek az emberek biztos nem akarnak szkandert vívni a forgalomban, igazából észre se vesznek, ettől máris jobb nekem, mert így még véletlenül se leszünk egy társaságban. Nekem maradnak az aranyos emberek.

Hogy is szólt az az amerikai szlogen, amivel a kis Hondákat Amerikában árusítani kezdték a hatvanas években? „You meet the nicest people on a Honda” - azaz az igazi értelmet kicsit jobban átadó fordításban - „a legkedvesebb embereket Hondákon látod.”

Nem mindenkinek a kenyere, de nekem bejön.