All good things must come to an end, mondta Geoffrey Chaucer vagy hétszáz évvel ezelőtt- aki, amellett, hogy megírta a Canterbury meséket, ami alapján a sok csöcsöt felvillantó film-klasszikus is született (mennyire meg szerettem volna nézni azt kamasz koromban a Filmmúzeumban, de nem engedték a szüleim...), az angol irodalom félhivatalos megteremtőjeként is számon tartanak. Azt tudtam eddig is, hogy a Chaucerből közben Aldi-almárka lett, viszont nem tudtam, hogy Chaucer jövőbelátó is volt, hiszen az imént idézett kijelentésével – miszerint minden jó dolognak vége szakad egyszer – rálátott az imádott Spacyvel való kapcsolatomra is.
Eljutottunk ugyanis oda – mármint mi ketten, öreg Honda robogó és fiatalabbá szintén nem váló gazdája –, hogy tarthatatlanná váltak a dolgok közöttünk. Konkrétan: én tudtam mind kevésbé megtartani a motort mindenféle közlekedési helyzetekben, mert minden baja lett, egyszerre. Nem, nem a motorjának, az tényleg mindent kibír, hanem az összes másnak körülötte.
Nincs min csodálkozni, a Honda Spacy már bő hét éve megvan, ami az én szakmámban (az autósban) egy hosszú modellváltásnak megfelelő idő. És ahogy illik, én épp félúton, három és fél évnél a Spacynek is adtam egy faceliftet a futómű, szívató, elektromos berendezések, burkolatok táján. Nem, nem felújítást, az sokkal komolyabb dolog lett volna, inkább csak frissítő kúrát.
Ahhoz a művelethez vettem egy másik Spacyt, ami amúgy csak tartalékként lakott a tulajánál. Kiszedtem belőle az én motoroménál kicsit jobb hátsó lengőtengely-csapszegperselyeket, néhány első futóműalkatrészt, egy műszerplexit, elvittem a fejidomot megragasztatni és lefényeztetni, vettem bele két kínai hátsó rugóstagot, amelyek keményebbek, rövidebbek az eredetiknél, ezért már nem is rugózott velük olyan vízágyszerűen a Spacy, oldalsztenderre téve pedig vészjóslóan függőleges (sőt, néha fel is borul). De legalább csillapítanak, ami nem hátrány. A donormotor maradékát a rossz alkatrészekkel visszaadtam a tulajának, kifizettem 50 ezer forintot, pár évre pedig megint jók lettünk.
Az a pár év most telt le. A Spacy hátulja ismét ringani kezdett jobbra-balra, s az eleje is szétlazult – naná hogy új alkatrészeket kellett volna betenni akkor, nem pedig egy elhasznált másik robeszból valókat, de egyszerűen nem találtam forrást megfelelő cuccokhoz. Igazából most is csak ezt-azt látok a motoromhoz a neten, s azt is főleg Amerikában (a típus ott CH250 Elite néven fut), de hogy a perselyeket hogyan oldom majd meg most, még kitalálásra vár. És nem is a hátsó lötyögés a legnagyobb baj, hanem ezer másik.
A kipufogóm is elkezdett szelelni. Az első fék, amin a fékfolyadék-csere sokat javított, már szinte használhatatlan, mert a főfékhenger nagyon szorul – ha meghúzom a héblit, reccsen egyet, a motor nem lassul; erősebben meghúzom, még egyet reccsen, valami fékhatás mintha lenne; tiszta erőből megtépem, megint reccsen egyet – és blokkol az első kerék. Nem egyszer, nem kétszer tapasztaltam meg, hogy egyetlen mód van csak lassítani – az első kerék állóra fékezésével. Az meg nem igazán kellemes, főleg motoron nem, mert neki olyan az az első kereke, mint nyúlnak a hátsó ugróláb – nélküle erősen diszfunkcionális az egész hóbelevanc.
Hogy még rosszabb legyen a helyzet, a tavaszi esőzések után a hátsó dobfék kilincse is elkezdett szorulni. Egyszerűen nem jön vissza, és nem a fékpedáltól hátramenő bovden a rossz, hanem maga a fékkulcs az agyban – a tengelye berágódott. Ha egyszer rálépek, a hátsó kerék szorulni kezd, viszont ahhoz, hogy beindítsam a motort, tövig kell nyomni a féket. Így hát csak az a módszer maradt a használatára, hogy beindítom, járó motor mellett leszállok róla, leguggolok mellé hátra, kézzel visszahúzom a fékkulcsot, elindulok, és onnantól csak a (használhatatlan) első féket működtetem. Némi WD-40-ezést követően ez okés is volt még nyáron, de a Tucano pántjával a nyakadban már kevésbé elegáns, márpedig hidegben nincs anélkül motorozás. Spacyke könyörgött egy újabb ránézésért, nem tehettem vele, hogy tovább nyúzom, elvégre egyetlen alkalomtól eltekintve, amikor a pátyi fogorvosnál elszakadt a trafóhoz menő vezetéke, nem hagyott ott a hét év alatt.
Amikor három és fél éve szétszedtem, elkövettem egy hibát – az átmeneti időszakra vettem egy nagyon szép, de pici és kétütemű robogót. Én meg nem szeretem a kétütemű motorokat (leszámítva a Yamaha RD különféle variációit, a Mach III-as Kawasakikat és az MVX Hondákat, illetve a Scott Flying Squirreleket, de ezek egy mai embernek nem létező kreténségek), amúgy is enyhe agyvérzést kapok minden 60 km/h-t tudó robogó nyergében az Árpád hídon, tehát nem nőttünk nagyon össze azzal a Suzuki Gemmával. Ő se tett sokat azért, hogy megszeressük egymást, azt a kapcsolatot nem akartam hát megismételni.
Most tehát vettem egy Spacyt. Nem, nem mondok igazat, egy Honda Freewayt vásároltam, ami effektíve ugyanaz a motor, csak japán belpiacos kivitel, ezt onnan venni észre, hogy a hátsó indexei elegánsan a karosszériában laknak, nem kocsányon lógnak, mint a Spacyé, a műszerfala pedig egészen más, mert ebben nem digitális a kilométeróra, hanem mutatósak a műszerek.
Látott ez is eleget, lóg az eleje-hátulja, ahogy köll, a kilométerszámlálója nem számol, a kipufogója rendesen kifúj, a hátulja libeg-lobog mert ennek még a gyári rugóstagjai vannak. De indul, húz, röfög, ahogy egy Spacy-rokonnak kell is.
A váltás praktikus megfontolásból jött, és csak átmeneti lesz, hogy Chaucernek mégse legyen igaza – addig használom, amíg az eredeti Spacy meggyógyul, utóbbi még remélem a tél folyamán. Erre a motorra ugyanis át tudom pakolni a Spacy ritka és gyári hátsó dobozát, jó rá a Tucano Urbanóm, értek hozzá valamennyire, tehát ha valami baj van, nem kell a kéthetes-hónapos határidőre dolgozó robogószervizekre várnom, hanem esetleg magam megoldom a problémát.
Azért érdekes, mennyire eltávolodnak egymástól ugyanannak a fajnak a példányai három évtized elmúlása alatt. Ha jól számolom, vezettem már legalább hat ilyen 250-es Spacyt az életben, hárommal közelebbi dolgom is akadt (a sajátom, ez az új, illetve, amit négy éve donornak használtam, s még a saját lábán hazavittem). Mindegyik jelentősen más.
Ennek az újnak például tök jó, adagolható az első fékje és nagyon finom a kuplungja, a visszakapott rugózást meg imádom. De gyorsítás közben valahogy nem a megfelelő fordulaton működik a motorja – az eredeti Spacym erősebb ennél. Rettentő hangos is, mert ennek valószínűleg a torkolathoz közelebb szelel a kipufogója, mint a régimé.
Mindkettő ugyanolyan könnyen indul, ez viszont bemelegedéskor művel furaságokat: fél perccel indítás után nem bírja a terhelést és lefullad, ezért néha csak üggyel-bajjal tudok kiállni a szuterén garázsból, két perccel beindulás után pedig az alapjárata megy el, ezért a Nagy Lajosra rákanyarodva sokszor épp a zöldre váltó lámpánál kell indítóznom. A futóműve ennek is rettenetes, nyomvályúban az eleje erre indul, a hátulja arra, aztán megnyomja a plexit a szél, és ezek váratlanul, egymástól függetlenül irányt váltanak. Semmit se durván, de azért az ember farpofái szorulnak rendesen.
Kábé egy hete lehetett, hogy használatba vettem, augusztus elejét írtunk talán, s épp a céghez tartottam vele, amikor az Árpád híd budai hídfője felé lejtő részén robogva csattanást hallottam, majd felbőgött a motor és valahogy vonaglani kezdett húzás közben.
„A francba, elszakadt a hajtószíj, ettől féltem” - villant át az agyamon, s végig arra készültem, mikor tekeri fel a letépett gumit a hátsó hajtás, blokkolva a kereket. Nem tett ilyet, békés alapjárati röfögéssel fékeztem le a pirosnál a felüljáró alatt. Kicsit megrángattam a gázt – valami elinduláskényszere van, de nem az igazi. Húzott, húzott, de rángatva, bőgő motor mellett, egyszerűen nem értettem, mi történhetett. Kiálltam inkább a Szőlő utcai római romok előtt a japán rommal, megnéztem, tudok-e tenni valamit, majd jobb híján elkéstem a hétfő délelőtti Szent Szarpasszírról (lapindító értekezlet). Le is izzadtam rendesen addigra, de legalább nem kellett többet tolnom másfél kilométernél.
Bent letámasztottam a robeszt, hazamentem busszal, másnap a még jobban szétesett és fék nélküli Spacy visszaállt használatba. Végül is, annyira megszoktam, hogy nem is fájt. De azért én sem szeretem ezt az állapotot. Két nap múlva már a Ducatival indultam melóba, aztán következett sorra minden a garázsból – van jó oldala is annak, ha esni kezd, és a kényelmes, de már kitaposott és lyukas talpú cipőről valami vízhatlanabbra kell váltani. Akkor keletkezik ugyanis a következő kényelmes, de már kitaposott új cipőgeneráció. Kényelmes, kitaposott Spacy helyett a többi motoros lábbeli is üzembe állt.
Nem bírtam sokáig, hoztam be szerszámokat, szétszedtem a Honda-dögöt, levettem a bal deknit. Juj, de fura ez a szíj... Hosszában van rajta egy rettentő érdekes bemaródás, mint valami nút. De nem szakadt el, körbemegy. Hogyafene... Egy rakás, valaha valami kör alakú tárgyhoz tartozó alumíniumtörmelék hullott a földre, néhány egészen nagy darab is.
Körbetapogattam a szíjpályát, hoppá, a hátsó áttételnél levő belső tárcsafélnél valami különös történt... tapogat, tapogat, ujj felsért... a belső tárcsa tört el. Annyira eltört, hogy csak csonkok maradtak belőle. A fene, szedhetem szét. No problem, a régi Spacynél a kuplungról még darabokban jött le az anya, mert rettenet mód rágyógyult, de mostanra vettem 180 Nm-es lidles csavarozógépet, majd az ellátja ennek a baját.
Be is hoztam a gépet másnap, csak hogy rájöjjek, nem 13-as, hanem 14-es a kuplungszerkezeten az anya, egy mérettel nagyobb, mint ami a lidles kulcs tengelyére tehető. Elment másfél hét, mire kinyomoztam, hol lehet olyan ¾ collos átalakítót kapni, amivel már a nagy dugófejeket rá tudom tenni. Fura arra gondolni, hogy a hurkapálcányi nyak 180 Nm-t kiteker, de a boltban azt mondták – ha a gép bírja, ez is bírni fogja. Oké...
Már augusztus végéhez közeledtünk, én önfeledten ducatiztam, moriniztem, cagiváztam, elvittem egy motortesztet is (Honda Monkey 125), tehát hadd ne panaszkodjak, szép nyárzárás volt – kit érdekelt egy hervadt robogó? De nem tudtam, mikor jön meg a rossz idő, abban pedig csak a robogóval tudom elképzelni a közlekedést, mert pipogya fráter vagyok.
Oké, összeállt az elektromos kulcs, nekimentem a robesz anyjának. Anyájának. Darált, recsegett, üvöltött fenemód a 180 newtonméter, hullott vastagon a kuplungpor... de az anya nem mozdult. Másnap már pörzsölővel és fagyasztó szprével érkeztem. Felmelegítettem, lefújtam, megütöttem, rá a kulcs, darálás – semmi. Egy kísérlet nem kísérlet, megismételtem még vagy ötször, játszva a felmelegítés és a lehűtés idejével is. Zilch.
Hagytam pihenni megint egy hetet, aztán beadtam a derekamat – ezt megint Dremellel kell majd elvágnom, tehát a garázsban vinnem kell áramot a motorhoz, nem úszom meg az órányi köszörülést. Bepakoltam hát mindent a Spacybe, amin akkor még rajta volt a doboz, ebéd helyett pedig lementem a garázsba fémport szívni. Vagy egy órát dolgoztam rajta, de nem jött le. Megint pörzsölő, megint jégszpré, üt, nem moccan. Még Dremel, már puhult a szerszám műanyagja a kezemben, annyira felforrósodott a motor benne. Megint hidegvágó, püföl.
És persze, amikor az ember efféle munkát végez, egy csomó mindenre nagyon figyelnie kell még mellette, mert rombolás lesz, ha másként tesz, de pontosan nem tudni mennyire kell óvatosnak lenni. Ezt érezni illik. Melegítéskor nem lehet péppé forrósítani a tengelyt, mert az edzését is tönkre lehet tenni így, a gépészeti térbe, azaz itt a fogaskerék-áttétel házába is bejuthat a tervezettnél nagyobb hő (jaj a szimeringeknek). Ütni sem illik nagyon, mert azzal a kuplungszerkezet vagy a tengely belső csapágyát veri szét az ember, dremelezni se lehet vadul, mert sem a tengely menetébe, sem a lendkerékbe nem szerencsés belemetszeni. Elég idegőrlő munka, megtoldva azzal, hogy az ember egy irodai mélygarázsban végzi, munkaidőben, a kollégák szúrós tekintetének kereszttüzében, korlátozott szerszámkészlettel. Nem kívánom senkinek, ennél azért jobb kezdést kívántam a kapcsolatunknak a Freewayjel.
Borzalmasan sok dremelezés után, miután annyira kevés maradt az anyából, hogy a lidles kulcs már elforgott rajta, fogtam a hidegvágót, és néhány jól irányzott csapással levertem az anyát. A végén mindig a férfias megoldások válnak be. Szerencsére épp csak érintettem a Dremellel a menetet, a tengely és a kuplung sem lógósodott meg a sok ütlegeléstől. Mondhatnám, így csinálja egy profi, de a végeredmény inkább a mázli és a jó minőségű alkatrészek számlájára írható. Oké, kuplung lent – fajjjjj, de ronda ez a tárcsa –, szíj lent.
Rájöttem arra is, mi okozta a bajt. Valószínűleg már piszkálták a hajtásblokkot, mert az egyik alsó csavar kitekeredett. Ahogy levettem a kuplungot és a szíjat, rögtön észrevettem a fényes fejű, felirat nélküli, papírvékonnyá köszörült fejű csavart, aminek a maradék három fordulatát kézzel ki tudtam tekerni a blokkból. Szinte biztos, hogy ez csavarodott ki menet közben, a fejbe beleért a kuplung pörgő, hűtőbordákkal telerakott alumínium tárcsája. Amikor ott megakadt, szétrepült – nyilván a tárcsa, hiszen az alu gyengébb az acélnál.
Hazavittem a maradékokat, otthon, a ládányi Spacy-alkatrészben turkálni kezdtem a pótlást. Egy jó szíjat találtam, és hopp, volt ott egy maradék kuplungszerkezet is, szíjtárcsával! Igen ám, de ezt az egész szerkezetet egy nagy rugó nyomja kifelé, a rögzítés ellenében, és akárhogy próbáltam satuban összenyomni, nem fért bele, vagy ha igen, a szerszám nem fért oda. Nem én fogom szétszedni.
Elvittem inkább egy motorszerelő sráchoz, és rájöttem, a jó munkához sok szerszám kell. Még több, mint nekem van, pedig már az is soknak tűnik. Neki volt egy akkora lehúzószerszáma átalakítva összehúzónak, amibe egy ilyen szerkezet jól elfért. Két perc alatt szétszedte a cuccot, s a két szett alkatrészei fölé görnyedve szétválogattuk a használhatatlan és a tűrhető alkatrészeket. Épp egy jó készletet össze tudtunk hozni, juhé!
Újabb pár nappal később – már jócskán benne voltunk a szeptemberben – behoztam a céghez a szettet, azzal a szándékkal, hogy aznap este már a Freewayjel megyek haza. Höhö, balga ábránd. Levettem az első szíjtárcsát, megnéztem a görgőket, nem szorulnak-e cserére (már kissé kockulnak, de ennél sokkal rosszabb volt a másik Spacyé, amikor ott kicseréltem őket, pár évig még jók lesznek), aztán megpróbálkoztam a teljes összerakással. Aha.
Egyszerűen nem bírtam ráhúzni a szíjat úgy, hogy a kuplungszett is felmenjen. Kinéztem youtube-ról, hogyan csinálják – vannak erre a célra mindenféle összehúzók, de akad, aki egyszerűen két marokkal megszorítja és kézzel nyomja össze a tárcsát, a rugó ellenében, a kuplung oldalon. Jó mélyen belehúzza a szíjat, hogy a túlsó oldalon meg a lehető leglazábban fusson, s feltolja a két tengelyre az egészet. Onnantól csak az első, külső tárcsát kell feltenni, ráhúzni, párszor körbeforgatni, és elméletileg megy is.
Majdnem sikerült. A módszert ugyanis mindig ötvenes robogókon mutatják be, azoknak fele akkora a kuplungszerkezetük, s kb. harmad olyan erős a rugójuk, mint a Spacy/Freeway-féle. Én viszont nem vagyok háromszor olyan erős, mint a youtube-os ifjak, ez nyilvánvaló. Pokoli erővel sikerült azért összeraknom, szépen ráhúztam az új anyát hátul, amit a Szög-Kerben vettem (először abból is normál menetest sikerült, s csak másodszorra lett finom menetes, ott is akadt egy hét kiesés, jut eszembe), majd az elsőt is, rendesen meghúzva mindent a lidles kulccsal. Nem akartam, hogy még egyszer előforduljon, ami közvetlenül a legutolsó szerelés után, anno a Spacyn – a Kacsóh Pongrác úti felüljárón, sávváltás közben esett le a szíjtárcsa, mert nem húztam meg bikából.
Kicsit fura volt, hogy a szíj nem a külső íven fut hátul, ahogy emlékeim szerint kellett volna neki, de legyintettem – majd kimozogja magát. Hát nem mozogta ki. Tettem egy kört a még burkolat nélküli Freewayjel a parkolóházban, borzalom. Csak hosszú áttételem volt, a kuplung dobálva-küszködve próbálta áthidalni a fordulatszám-különbségeket, de szerencsétlent nem arra méretezték, hogy hosszan, finoman csúszni tudjon. Rángatott mint az istennyila, a motor küszködött, minden kanyarban lefulladt.
Oké, újabb nap, újabb ebédszünet, megint elő a lidles kulccsal, leszedtem az anyákat. Hoppá, az első, tehát a variátor oldali tárcsa nem akar lecsúszni a tengelyről. Akárhogy rángatom, nem jön. Alumínium az is. A Lidl-kulcs brutális ereje nyilván beljebb ütötte a ricnin a tárcsát, mint kellett volna, s a szétkenődött fém rászorult a tengely sima részére. Így nem tud dolgozni a variátor, nagyon keskeny pályát enged az első tárcsa, hátul ezért bent megy a szíj, kiadva a hosszú áttételt.
Tom azonnal turkálni kezdett a neten, mert ő is épp akkor vett a saját robogójához kuplung- és variátor-alkatrészeket – három perc múlva küldte is az aliexpresszes linket: valami öt dollár volt az enyémhez való tárcsa. Egy volt csak a bibi – kéthetes szállítással. Oké, addig nem várok, megrendeltem a cuccot, de úgy döntöttem, inkább hazaviszem a motort, mert menni – hellyel-közzel – azért tud. Bekockáztatom.
Nem volt könnyű a menet haza. A Freewaynek ugye, van ez a szívatóproblémája az elgyengüléssel és a fulladással félhidegen. Próbáltam rajta valamennyit melegíteni helyben, de az nem volt elég. Kombináld az elerőtlenedést, a lefulladást, a hosszú áttételt és a rángató kuplungot é érzed, hol lehetett a baj - kis híján lábhajtással jutottam ki az irodaházból, át az Amfiteátrum mellé, ahol köhögve, döcögve... megint megadta magát a dög. A vicc, hogy nem is a szerkezeti anomáliák miatt. Egyszerűen csak kifogyott a benzin. Jelentkezzen, aki két hónap szerelés és a szívatások után kibírta volna, hogy ott, helyben fel ne gyújtsa...
Ismét toltam másfél kilométert a MOL-kútig, csurig nyomtam benyával és borzalmas küszködéssel a forgalomba vetettem magam. Máig nem tudom, hogyan, de hazaverekedtük magunkat, otthon undorodva támasztottam le az átkot. Pedig tényleg csak egy kilazult csavar volt a baj eredetileg (ami helyett túrtam másikat és menetrögzítővel vissza is tettem). Ilyenkor azonban az ember gorilla énje dominál, nem a csimpánzos.
Otthon bebizonyosodott a sejtésem – a nyomatékos villanykulcs szétverte a tárcsa ricnijeit. Két hét múlva megjött az új, sima tárcsa, pikk-pakk fent volt, már a szíjat is gyakorlottan feltettem – annyira rendesen, hogy majd' egy napig nem tudtam rendesen kezet fogni senkivel.
Csoda történt. A Freeway nemhogy újra működőképes lett, de még valahogy az áttételei is szebben együtt mozognak a motor fordulatszámával, nyilván azért, mert a Kínából rendelt kúptárcsa még tükörsima, a saját, eredetijében viszont már ott voltak a bemaródások a szíj futófelületén. Úgy tűnik, semmi se sérült, nincsenek zavaró zajok, kotyogások a mechanika táján, minden faszán működik. Azóta feltettem a plexit, a Tucanót, a hátsó dobozt és a kézvédőket is, a könyvem legutóbbi ötvenes adagját pedig már a Freewayjel hoztam be a Femina webshopba, hogy végre valami hasznot is hajtson.
Nem nevezném könnyűnek a kezdést, de valahogy túljutottunk rajta, most már három hete csak a Freewayjel járok. Kezdhetek neki a Spacynek, mert az a hűséges haver meg sértődötten bámul rám mindig a garázsban a Küklopsz-szemével – mit bulizol folyton mostanában ezzel a jellemtelen hitvánnyal?