Dolomitok-túra. Csapatban. Ducatikkal

2019.08.04. 07:09
53 hozzászólás

A fokozatos fejlődés híve vagyok. Motorozásban is. Sőt, pláne. Igaz, ha a fejlődésem olyan fokozatokban történik, ahogy eddig, akkor nagyjából az unokám jut majd el először oda, hogy pályamotorozzon. Én meg addigra már halott leszek. Fokozni kéne a tempót.

Egyfelől ez. Másfelől viszont szeretek régi pajtikkal jót bandázni és óriási mázlim van, mert a legrégebbi gimis cimbim, Endre, illetve a legrégebbi fősulis cimbim, Lacus is motorozik, ráadásul ők egymással is barátok lettek az évek során. Mi több, most, hogy már az Endre is vett egy első szériás Ducati Multistradát, Lacus pedig még tavaly beszerzett magának egy második szériás Monstert, az én 750SS-emmel együtt tehát elvben fergeteges csapatot alkotunk. Ezek a barátságok az égben köttettek.

Karesz lenne a társaság következő tagja, aki eddig mindig velünk volt, de ő időközben leszokott a motorozásról. Sebaj, Máté, a nagyobbik fia viszont vele éppen ellenkező irányba tart, mi több – miután ment egy kört az én 750SS-emmel –, lecserélte a Hondáját egy Ducati ST2-esre, amibe idén már tisztességes mennyiségű kilométert beletett. Egyre jobban hangzik, igaz?

Ennek az együttállásnak láttán, idén elkezdtem megvalósítani a régi álmomat. Eddig mindig csak kettesben jártunk Katival motorozni a Dolomitokban, ami az én ismereteim szerint a legcsodálatosabb kétkerekű paradicsom a Földön. E véleményem nyilván onnan származik, hogy nem jártam még a francia és a svájci Alpokban, figyelmen kívül hagyom a Pikes Peaket, sose gurultam még az Andokban és nem fizettem be az Indiából Tibetbe tartó túrák egyikére sem. De azt tudom, hogy Magyarország túl lapos, nagyon kevés itt a kanyargós út, ami pedig van, azt telis-tele lakják az autók, ráadásul az útminőség ritkán igazán jó, gyakran viszont igazán pocsék. El lehet ugrani a Tátrába, ahol már vannak hegyek és kanyarok, de az utak állapota ott is minimum rendkívül vegyesnek mondható, vagy meg lehet próbálni a Kárpátokat Erdélyben, ahol még sanszosabb, hogy két fél motor lesz az egy egészből a túra végére, igaz, azt a részt csak barátaim elmeséléséből ismerem.

Útminőség, közlekedési kultúra, hegy és infrastruktúra inkább Nyugat felé van, Ausztriában már elég jók a helyek, de például egy Grossglockner unalmas a Dolomitokhoz képest, mert olyan, mint egy bélszakasz – az elején bemész, a végén kijössz, odabent pedig maximum vakbélnyi elágazások vannak. Kétszer végigmész, ismered. Nagyon klassz és közel van Ausztriában a Wildalpenstrasse, de az azért eléggé lent vezet. Talán az ötztali rész, a Silvretta, esetleg a Brenner-hágó az, ami igazán nagy durranás, de még sose volt elég akarat (értse mindenki, ahogy akarja), hogy odáig eljussunk. Majd meséljetek.

Tehát mi mindig a Dolomitokba vágyunk. Egy nap alatt motorral, de futót autóval húzva is lazán elérhető. Nagyrészt sima utak, elviselhető forgalom, döbbenetes tájak, s az egész olyan, mint egy vasúti terepasztal, amibe a készítője mindent beletett, ami izgatta a fantáziáját – ezrével kanyarok, hosszabbak-rövidebbek, lankásabb részek, meredek részek, fennsíkok, félig fedett szakaszok, alagutak, romantikus hegyi falvak, erdősávok, bokorcsoportok, viaduktok, hágók, ízes olasz nevek.

Oké, tudom, az osztrákoké volt itt minden, de sajnos olaszul annyival jobban hangzik az összes hely... Két nap a hegyek között két hétre tisztára mossa az agyam, alaposan átmozgat – elég napi 220-250 kilométer ebből, és már rendesen érzem az izmaimat, extra jólesik a pizza vacsoránál. Ha választanom kell a legkedvesebb szabadidős programjaim közül, egy motorozás a Dolomitokban mindig ott lesz az első hely környékén. Ráadásul, ha nem is olyan tempóban, mint a versenypályán menne, de folyamatosan fejlődök.

A motoros barátokkal azonban sose jutottam ide el. Számtalanszor megjártuk együtt a weissenkircheni hegyi felfutót. Mentünk már a Tátrába. Voltunk az Ennstal Classicon, később Szlovéniában is a Triglavok környékén. Bejártunk Mátrát, Bakonyt, Őrséget. Tavaly végre már a Grossglocknerre is felkapattunk, az nagy élmény volt. De a Dolomitok-témára egészen addig, amíg a Grossglocknerre ki nem jutottunk, valahogy nem találtam hallgatóságot. Kicsit bevallom, frusztrált. De idén, idén végre elkezdhettem húzni a mézes madzagot.

Mert általában mindenki elfoglalt, ráadásul inkább a hímek vannak oda a motorozásért, a csajok csak módjával fogyasztanák, ezt egyre inkább érzem, ahogy múlnak az évek. Kati mondjuk, imád mögöttem ülni, mi mindig összefütyüljük az intercomokat és egész úton beszélgetünk, kevés hangulatosabb dolog van annál, persze, csak ha nem veszekszünk, mert akkor túlságosan is közvetlen a dolog. De a Kati maga is húsz éve motorozik, közepesen jó felszerelése van, relatíve gyakorlottan bújik ki és be a göncökből – ha valamit sokat csinálsz, javítja az affinitásodat.

Teljesen megértem, hogy a többi csajnak kissé nyűg kezd lenni a dolog, mert nem olyan hatalmas buli ám egy percenként tizenötször-hússzor kigyorsító, majd erőből fékező motor hátulsó ülésén kapaszkodni, ha pedig elered az eső, a zsákruha rém kellemetlen viselet. És nagyon-nagyon nem nőies. A motorozás igazából a pilóta élvezete, az utas empátiából, szeretetből, kényszerből vagy furcsa perverzióból ül csak hátul.

Minden logisztikai nehézség ellenére végül sikerült kitűzni a dátumot: június utolsó, július első két napja. A terv: Máté az ST2-essel kimotorozik egy seggen Viszről, mert neki úgy jóval rövidebb, mi viszont autóval zúzunk az olaszokhoz, a motorokat csak a hegyekben vesszük elő. Mivel idén már voltam egyet túrázni a Ducatival, ezért a másik motoromat, a menhelyről mentett Cagiva Gran Canyonomat vettem elő, hiszen az is kvázi Ducati – ott van benne a 68 lóerőre visszavett, de nyomatékosabb 900SS-blokk és a csörömpölős száraz kuplung, nemde? Így viszont négy helyett három és fél ducatis lett a csapat.

A tervek szerint azzal az autószállítóval mentünk volna, amit Endre vett még az idén. Ám a srác, aki átalakította volna motorok hurcolására, pokolian túl volt hajtva munkával, neki a legvégére maradt ez a meló. Még szerencse, hogy nem kezdett bele érdemben, ugyanis nekem az utolsó pillanatban eszembe jutott ellenőrizni, hogy Euro 0-s teherautó bemehet-e Ausztriába. Hát nem. Olaszország felé meg nagy lett volna a kerülő (egy 130-at közel sem tudó járművel pláne), ezért az indulás előtti napon nekiálltunk két darab kétmotoros (mert hátha történik valami Máté gépével) utánfutót vadászni. Pokoli sűrű lett a program, én a rohanásban le is húztam szegény Bianchi sárvédőjét a csukva felejtett fél garázskapun – az autót Katinak kellett elővennem, hogy tudja intézni a dolgait, amíg én elviszem a 190-esét a kölcsönzőhöz.

A csapat Győrben futott össze, az Arrabonánál, ahogy szoktunk. Endre az erős dízel Civic mögé akasztott, kicsi, de ráfutófékes trélerrel, amire jó érzékkel középre tette fel a Multistradát. En a nagy, de ráfutófék nélkülivel, amin csak két sín volt, ezért a Cagivám féloldalasan volt rajta. Aztán befutott Lacus, aki odáig két keréken jött, s ezzel tanakodni kezdtünk. Ha az Endre futójára tesszük fel a Monstert, a 190-es Mercedes 75 lóerejével kell felhúznunk a ménkű trélert és a két motort a 2100 méteres Falzarego-hágóra. Ám ha az Endréére akarjuk tenni a Monstert is, akkor málházhatjuk le először a Multistradát, ami negyedóra veszteség. Gordiuszi csomót vágtunk, megcseréltük a kocsik mögött a futókat, így csak Lacus motorját kellett felkötnünk. Így oldódjon meg minden probléma a világban.

Már fejből tudom az utat – az utat pár éve jelentősen lerövidítő, zseniális M86 Szombathelynek, aztán egy kis kavarás Magyarország, majd Ausztria szélén, de ott is hamar meglesz a déli A2-es autópálya Villachig, ami az egyik legszebb nagy forgalmú út az országban. Itt utolért minket a nálunk jóval később induló Máté – egyszer csak látom a tükörben, hogy öreg, piros Ducati közeleg, a pilóta lelassít mellettem, rettenetesen integet (nyilván a Multistradát az enyémnek hiszi, márkatárs, gondoltam), majd amikor beáll elém, látom, magyar a rendszám, a motor meg egy ST2-es. A következő kútnál kiálltunk, volt nagy öröm, hátak lapogatódtak, ásványvizek és Anikó-féle magos rudak fogytak, Máté jól van, élvezi az utat, tudtuk meg.

Oké, tovább, az A2-ről el nyugatnak az A10-esen, majd Lendorftól kezdődik a fennsíkon, kanyarogva vezető 100-as autóút. Ott már rendes hegyi jelenlét van, a púpok tíz kilométerenként egyre nagyobbra nőnek körülöttünk, mi meg egyre kisebbekké megyünk össze köztük. Lienz előtt mi mindig megállunk egy fotóra a Gasthof Kapaun mellett (ahol anno a Kawasakival, majd a Yamahával is először megaludtunk), utána pedig elkezdődnek az emelkedők. Imádom azt a szakaszt, az egész tájat, a települések rendezettségét, a csillogó, tiszta ablakokat, a zöld mezőket, a fatelepek isteni illatába enyhén bele-beleszóló tehéntrágyaszagot. Még a nap is máshogy süt arrafelé.

Aztán át Olaszországba, a két öreg gazdasági épület között átvezető úton, majd egy adag kanyargás a vaskos erdőben, miközben a magas hegyek miatt egyre sötétedik az ég, és beesünk Cortinába, ami rendesen cuppog a téliolimpia-ízű gazdagságban.

Cortinából kifelé már a városban is szerpentin visz, amiről kemény kaptató és számtalan hajtű vezet Pocolon (ami egy falu)át a Falzarego-hágó 2117 méteres csúcspontjára – itt is mindig újabb emlékfotó készül, s idén már nem csak egy 190-es és egy motor, hanem két autó, három motor és sok-sok barát van rajta, ez nagyon fasza. Máté persze ekkor már elszelelt Arabbába, motorral nem lehet bírni azt a tötymörgést, amit az autók előadnak errefelé.

Este már Arabba egyetlen körforgalma melletti pizzeriában tömtük magunkat, vegyes hangulatban, az időjárás-jelentés ugyanis szintén elég vegyes jóslatokat közölt. Még a másnap oké, akkorra csak szórványos esőt jelzett a rendszer, de harmadnapra, amikor Lacus felesége, Piros is csatlakozni készült hozzánk, már elég borús volt a kép.

A reggelt szinte mindenki szólóban kezdte, csak én vittem utast a Cagiván. Arabba nagyjából úgy helyezkedik el a hegyek ölelésében, mint lefolyó a mosdó alján – onnan a külvilágba jutni kizárólag kétezer méteres hágókon át lehet, emiatt aztán a nap is később kel és hamarább nyugszik, mint szinte bárhol máshol, csak hogy így a hangulat meglegyen. Most nyugatnak, azaz a Pordoi-hágónak vettük az irányt. Az út Arabba határában rögtön sűrű hajtűkkel nyit, aztán jön egy gyorsabb, fennsíkos szakasz, majd a hegy rendes oldalát elérve ölünkbe kapjuk az igazi dolomiti íveket, amik isteniek. Csak egy fotóra álltunk meg a tetőn, s zúztunk le a másik oldalon – amíg egy friss társaságban van kedv, addig érdemes inkább menni, nem nézelődni. Arra ráérünk később, amikor már kicsit lógnak a nyelvek.

Az ilyen túrázásra mondom: megfelelő motoron, jó gumikkal, jó fékekkel, használható mennyiségű nyomatékkal (nem is kell borzasztó sok), jó időben élvezetesebb, mint a repülés. Az ember csak tátja a száját és nem tudja, hogy az ízes kanyarokra vesse-e magát, keresve a szédülés-érzést, amit a motor olyan jól megad az agynak, vagy inkább bámulja-e az elképzelhetetlenül gazdag panorámát. Én már azért sokszor láttam, ezért gyakrabban választottam a kanyart...

A Sella-, illetve Gardena-hágó felé azonban elvétettem az elágazást és Canazeiben landoltunk. Hogy hamar túlessek a korrekción, a falu aljában rögtön visszafordultam a körforgalomban, miközben figyeltem, hogy a hegyről lefelé érkező többiek is lássák – rükverc! Aztán csavartam neki. Kábé húsz kanyarral feljebb tűnt fel, hogy csak Lacus van mögöttem, aki, amióta megvette a Ducati Monsterét és nem lehet levakarni róla, rendesen feljött motorozási tudásban, a könnyű kis géppel állandóan noszogatott a hajtűk belső ívén, amit én a hórihorgas Cagivával sokkal tágabb vonalon vettem. És a többiek? Oké, hogy lassabbak, de ennyivel? Lehetetlen.

Visszagurultunk Canazeibe, csak hogy észrevegyük – a felfelé vezető út szélén Máté az Endre-féle Multistrada mellett térdel a földön és valamit nagyon matat. Lelazult a váltókar, először nem akart meglenni az üres, aztán a fokozatok is elmentek Róma felé legelni. De Máté nem azért a Karesz fia, hogy ne legyen nála szerszám, csavar, tudomisén még mi, öt perc alatt megszerelte a kart, zúztunk tovább.

Tehát jött a Passo Sella – ez egy apró hágó, aminek nagyon kicsi a vízszintes része, mindig óriási rajta a tömeg, de amúgy gyönyörű (mi lenne), aztán a terebélyes Gardena, majd arról leesve megálltunk Corvarában egy kávéra, csak, mert szinte alliterálnak. Jól nézett ki a sok L2-es blokkal szerelt gépünk a bisztró előtt.

A többieknek vázoltam a lehetőségeket: vagy még több hágó, s este nagy kanyarral visszatalálunk Arabbába, vagy innen elmegyünk a Misurina-tóhoz, ami teljesen földöntúli, onnan pedig a fizetős hegyi szerpentinen (ami sokkal jobb és néptelenebb, mint a tömeg által látogathatók) felcsavarunk a Tre Cimére (osztrákul Drei Zinnen), ami a legmagasabb, motorral látogatható pont a környéken, amit ismerek, hiszen 2300 méteren van. Utóbbi mellett tettük le a voksot. Jól tettük, de hogy miért, majd később elmondom.

Visszamásztunk a nyergekbe, még nem nyögött senki... Nyolc henger röffent, el a Tre Sassi mellett, kis tengerszem jobbra, majd az első világháborús (Isonzó, Doberdó, megvan?) múzeum mellett tovább, itt tisztára marsbeli a táj. Innen már vicces, de lefelé vezet az út a Passo Falzaregóra, oda, ahol előző nap átjöttünk a vontatmányokkal.

Ezzel be is zártuk azt a kört, ami az egyik legjobban bevált dolomitos recept, sok-sok kanyarral, itt-ott pihentetőbb, kevésbé durva szakaszokkal, panorámával, kapucsínóval bármelyik hágó tetején. Amióta 2008-ban először jártunk a környéken, ezt mindig megcsináljuk. Ez volt az alap-útvonal, amit meg akartam mutatni a többieknek, innentől az ajándékprogramot toltuk.

A Falzarego-hágótól kelet felé, Cortina irányába mindig forgalmasabbá válik a menet. Egy balzsamosan finom lefelé kanyargás után Pocolban landoltunk, ahol kajáltunk némi piadinát, s Anikó, Endre barátnője is csatlakozott hozzánk. Kezdett beborulni az idő, ami nekem, aki még mindig a méregdrága, évekkel ezelőtt tesztelésre kapott, tökéletesen vízhatlan IXS-ruhámat hordom, nem számít, max visszaveszek a tempóból, s Kati ruhája is kábé egy órán át jól bírja a vizet. De a többiek... Féltem, hogy a rossz idő letöri a kedvüket, hiszen a csapatnak gazdag múltja van már út széli öltözködésekből, szivaccsá ázásokból, özönvízzel tönkretett motorozásokból, és sosem szerettük. A hegyek istenéhez fohászkodtam – adj még egy szűk napot legalább...

Az isten kicsit meghallgatott. Pocol után átvágtunk az Arabba után megapolisznak tűnő Cortina d'Ampezzo forgatagán, majd el, a Misurina-tóhoz. Ott, akkor még csak fenyegetően sötét volt az ég, a Misurina vizét pedig szemlátomást ólomra cserélte valaki. Furának tűnt, hogy vízibicikliznek rajta egy csomóan, hiszen az ólomnak, ami fémnek ugyan puha, azért rohadt nagy lehet a közegellenállása.

Kicsit elmerengtünk e meghökkentő természeti csodán, melyben szerepet játszott az is, hogy a társaság egy része határozottan fáradni látszott a sok kanyar, gyorsítás és fékezés után. Aztán már a Tre Cimére vezető zsákút következett, aljában a fizetős sorompóval (20 euró/motor), utána a rétegről-rétegre változó és fogyó növényzettel, majd a kopár kavics- és sziklahalommal a tetején.

Sose fogom megszokni a csúcs drámáját – ahogy a levegő fogy, a motor egyre gyengül, majd felérve a tetőre már alapjárata is csak annyi van, mint egy haldoklónak; na, ott körülnézve mindig bennem reked a szó a látványtól. A többiek hasonlóan lehettek, amint ezt tízpercnyi szótlan, össznépi bámulást követően nyugtáztam.

Azt hiszem, az volt a túránk magas pontja, nemcsak fizikailag, hanem szellemileg és jóérzésileg is. Aztán alattomosan elkezdett szemerkélni az eső, azaz inkább még csak permet. Gépekre cihelődtünk, legurultunk a hegyről, vissza a normál világba, abban is először konkrétan egy cortinai benzinkúthoz, mert a gépek éhesek voltak majd kicsivel a humanoidokat is kávéhoz és némi péksütihez juttató, főtéri kávézóhoz. Tanácskoztunk.

Addigra még csak 170 kilométert nyomtunk le, én meg féltem, hogy a következő napon rosszabb idő vár ránk, egy hágót tehát még mindenképpen bele szerettem volna cipőkanalazni az útba. Szavazásra bocsátottam a témát, persze erős hangulati húrokat megpendítve közben. Ismerem a helyzetet, ilyenkor van az, hogy egyik pillanatról a másikra hirtelen el tud fáradni a banda, ha pedig fáradtan kell motorozni, arról rossz emlékek születnek annak a fejében, aki csak egy könnyed tájnézésre, nem pedig a kanyarok százasával történő felfalására érkezett. Nekem mindegy, én addig mennék, ameddig csak látok, aztán legfeljebb holtan összeesnék az út mellett és a számban egy gázszektorral elföldelnének a bozótosban, de nem mindenki van ezzel így. Most pedig én voltam a túravezető, nem ronthattam el a szórakozását senkinek.

Arra homályosan emlékeztem, hogy a zárómotívumnak kiszemelt Passo Giau (dzsau) elején elég sok hajtű a belépő. Nem is csak elég sok. Nagyon sok. Ráadásul újra szemerkélni kezdett az eső.

De megszavazták. Tehát finom permetben hajtottunk vissza Pocol felé, amely a borús időben rászolgálni látszott a nevére, majd a Falzarego-hágó iránya helyett (ami a legrövidebb utat jelentette volna az arabbai szállásra) elkanyarodtunk balra, egy másik dolomitos körre. Ahogy emlékeztem, a Giaura vezető út viszonylag egyenesen indul, majd hirtelen borzalmas szűk hajtűk gyűjteményévé válik, amelyek sosem akarnak véget érni – s ez vizes úton még rosszabb. Óriási felüdülés, amikor az ember végre az utolsó szűk ívet is letudja, mert onnan egy belső fennsík várja a motorost, óriási távlatokkal, messze levő, hatalmas hegyekkel, versenypályaszerűen megtervezett, hosszú ívű kanyarokkal. Egész másféle csoda ez a Dolomitok többi részéhez képest, de semmivel sem kevésbé lenyűgöző azoknál.

Felértünk a Giaura, Lacus a Monsterével a Cagivánk nyomában, húsz centire. Fotóztunk, vártuk a többieket. Endre és Anikó hamar felbukkantak odalent, egyszer csak befutottak. De Máté sehol. Mi történt? Addig jól jött ő is, bár a kissé kockás hátsó gumi miatt a hosszú kanyarokat nem tudta gyorsan bevenni – tanulság, komoly túrára érdemes jó gumival indulni, kerül, amibe kerül. De lemaradni nem szokott jelentősen, pláne nem ennyit.

Nagy sokára végül előtűnt odalent, de nagyon rossz fokozatban morgott felfele, hallani lehetett, hogy küzd alatta a motor. Végre bezörgött mellénk, ingatta a fejét. „Basszus, elment a kuplungom, nem tudok váltani.” És tényleg, tök üres volt a tartály. Gumicső előcuppant, kinyitotta hátsó féktartályt, egy pár cseppet felszívott, azt beeresztette a kuplungéba, pár rángatás a héblin, mehettünk tovább. Egy darabig ilyenkor még jó marad kevés folyadékkal is, csak ne szívjon levegőt a rendszer.

Mondhatom, Arabbában baromi jólesett a vacsora a hegyfalak közt megbúvó pizzériában. A végén ment a kör grappa is (már aki él ilyennel), isteni hangulatban tettük el magunkat másnapra.

Íme, az első nap útvonala:

Reggel azzal kezdtük, hogy a Merci féktartályából további pár centiliternyi folyadékot átjuttattunk Máté ST2-esébe, hogy már az egész túrára elég legyen a kuplungjának. Még mindig szikrázó időben nekiindultunk újra a hegyeknek, az előző napi kört megtéve, passók Sella, Gardena érintésével az első világháborús múzeumhoz. Teljes lett a létszám, mert Piros, Lacus felesége is megjött még az este, tehát már csak Máté motorozott utas nélkül.

Bő egy évtizede meg akartam nézni ezt a várbörtön-szerű épületet belülről, de amikor kettesben jártunk erre Katival, mindig sajnáltuk rá az időt. Most végre leparkoltunk, kifizettük a röhejes belépőt. Az épületet a XIX. század végén húzta fel a monarchia hadserege, de amikor az olaszok 1915-ben szembefordultak az osztrákokkal, elég volt hozzá egyetlen ágyúlövés, hogy a fából készült tető leégjen és az egész használhatatlanná váljon, mint erődítmény. Az osztrákok viszont taktikusan cselekedtek – számtalan fáklyát gyújtottak odabent, amitől az olaszok azt hitték, a helyőrség még mindig tele van katonákkal. Hiszen ők nem látták, hogy már rég nincs tető, nincs ember se odabent. Az épület bevételéhez, amelyet fontos stratégiai pontnak tartottak, rommá lőtték az egészet, el is fogyott a muníciójuk, az osztrákok meg utána jól visszaszorították őket a francba. Aztán a szétlőtt épület a nyolcvanas évekig lakatlanul állt.

Akkoriban egy olasz család felfedezte, mennyi háborús tárgy hever szanaszét, ők hozták újra tető alá az erődöt és indították be ezt a múzeumot. Bizony, nem állami a cucc, hanem magán. Két szinten térdig gázolhatsz benne a Nagy Háborúban, az egyik szobát a lőfegyverekkel, a másikat a ruhákkal, a harmadikat korabeli limlomokkal rendezték be, s akkor van még vagy hat másik terem. Itt korabeli menükről leolvashatjuk, mit ettek akkor a katonák, megismerjük az egész térség történelmét (például hogy nemcsak osztrákok és olaszok éltek itt, hanem volt egy helyi nép, a ladin, a fura hangzású nevek például nagyrészt tőlük származnak), még kurtizántarifa-tábla is akad, kettő, rajta az összes aktussal. Igen, a hármas grupi is ott van.

Egy óra úgy elröppent odabent, mintha sose lett volna, egy óra alatt pedig odakint alaposan be tud borulni az idő. Mire pár kilométerrel odébb letámasztottuk a motorokat a Falzarego-hágó színes-szagos menedékházánál, hogy magunkhoz vegyük az esedékes kávét, már csapkodott a szél, szemerkélt valami dara.

Gondolva, hogy talán előre tudunk menekülni a közelgő csapástól, gyorsan felhörpintettük a feketét, a társulat gépre pattant és ezerrel csapattunk az előző este már megnézett Passo Giau felé, hogy onnan átmotorozzunk a Passo Fedaiára, amely az egyik legkevésbé látogatott, de legkülönösebb hangulatú hágó.

A Giauról a Fedaiára először még szelíd erdőben vezet az út, aztán zuzmós lesz a környék és a legfurcsább ívű hajtűkön másznak felfelé a motorok – a hegyoldal oly meredek, hogy helyenként nem is a talajon vitték az utat, hanem a sziklának támasztott, aládúcolt fél-hidakon vezet tovább az aszfaltcsík. Baromi klassz az egész. Aztán, a rettenet meredek kaptatás után meglepően ellaposodik a fennsík, de rögtön ott a Fedaia-hágó menedékháza, utána pedig balra a Marmolada (ez egy hegy, és valóban Lekvár a neve) tömbje magaslik, előtte egy kisebb tónyi széles, kilométereken át húzódó víztározóval, amelynek a partján szelíden lejtős és finoman kanyargó, isteni minőségű, több helyen hosszan fél-alagútszerűen fedett, de oldalt nyitott út vezet tovább nyugatnak. Az ott ám szuper, ha valaki neki akarja ereszteni a ménest az útnak.

Ezt azonban nem tudtuk megtapasztalni.

Már Pocolt elhagyva a nyakunkba szakadt az ég leve, mire a csapat pánikszerűen esőruhát húzott. Amikorra az aládúcolásokhoz értünk a Fedaia-hágó oldalában, már zubogott a víz az aszfalton, a hágó menedékháza előtt pedig már úgy hagytuk faképnél a motorokat, s rohantunk be, mintha villamosszékből szabadultunk volna. Akkorra ugyanis már ömlött az eső, s ha kicsit késünk, mogyorónyi-dióbélnyi darabokból álló jégkása özönlött volna ránk odafentről.

Az ilyen heves jeges eső hamar kiadja a mérgét – nyugtattam a többieket – fél óra és mehetünk tovább, addig igyunk még egy kávét. Kicsit szerelést bontottunk, közben további, péppé ázott motorosok és biciklisták lepték el a szabad helyeket, olyan lett a bár belseje, mint egy mosókonyha a sok párolgó test miatt.

Fél óra múlva az időjárás-jelentés azt mondta, még 32 perc eső várható a Fedaián. 32 perccel később azt mondta, 48 perc múlva véget ér az esőzés. Háromnegyed óra múlva már nem mondott semmit, de odakint szinte csak csepergett, ezért beszóltam a többieknek – vehetjük a ruhákat, mindjárt indulunk! Abban a szent minutában meghallottam a jégeső hangját az előteret fedő palatetőn, valahogy úgy szólt, mint amikor egy Kamaz a vasúti kocsi fém konténerébe borítja a kavicsbányából hozott cuccot.

Eltelt egy óra, majd még egy, lehetetlenség volt kimenni. Azt már láttam, hogy az aznapi programnak lőttek, már csak hazajutni lett volna jó. Így aztán, amikor újabb lanyhulást mutatott a vihar szorgalma, összekaptuk magunkat és a motorokhoz indultunk. Endréék azonban nem mozdultak. „Bocsi, mi maradunk, most új a motor, ismeretlen, a ruhánk is ázik, inkább megvárjuk helyben a vihar végét” – mondta Endi, szinte bocsánatkérően. Méltányolható indok, ő évente maximum háromszor-négyszer ül motorra, a Multistradával pedig még csak itt, a Dolomitokban ment egy kicsit, azon kívül pedig csak 40 kilométert, amikor megvette. Ilyen háttérrel tényleg nem a legjobb életbiztosítás ítéletidőben nekivágni a Dolomitoknak.

Ez lett a második, csonka nap:

Bátraké a szerencse – ezt igazolja, hogy három motornyivá redukálódott csapatunknak nagy mázlija lett az idővel. A szemerkélés megmaradt ugyan a 40 kilométeren hazafelé, de épp csak annyira volt rossz az idő, hogy egy kicsi örömmotorozás azért beleférjen a keretbe, ahogy Corvarát érintve végre északról, a Passo Campolongón át érkeztünk be Arabbába. Az azért elég rendben volt, megint, bár a sebességet a víz miatt csökkentettük.

Aztán átöltöztünk, lementünk a bárba, teáztunk, dumáltunk, jó volt, rég ültünk le csak így beszélgetni, ennek is van egy hangulata. De azért bármennyi tea is egyszer csak elfogy, enni még korán volt, teltek az órák... Endréék sehol. Azaz jött róluk hír egy fotó képében (jaj) a Messengeren. Vettek egy puzzle-t, azt rakták ki éppen, odafönt a Fedaián, ahol még mindig tombolt a vihar. Ó, basszus. Döntést hoztunk. Autóba ülünk, értük megyünk, aztán ők a kocsiba ülnek, mi meg Katival lehozzuk a Multistradát, akármilyen idő is lesz éppen.

Persze mindenki jönni akart, ám Lacusék autójából épp kifogyott a nyál, Endréék Civicjének a kulcsai éppen Endrénél voltak, aki a menedékházat őrizte, ezért a harminc éves, picike 190-essel vágtunk neki a hágóknak. Öt fővel a fedélzeten, pokoli időben... Persze az öt pár tüdő és a kinti nedvesség kombinációjára azonnal párásodni is kezdett minden üveg, a motor is hideg volt, lefújatni se tudtam. Kapta is szegény autó az ívet a klímához, lóerőkhöz és tágas, céges autóbelterekhez szokott új utasoktól...

Pokoli volt, ami pár óra leforgása alatt történt a hegyekkel. Megértettem, miért borítanak errefelé fél hegyoldalakat kidőlt facsoportok – amikor itt dühöngeni kezd a klímaváltozásban megerősödött vihar, akkor pusztít. Azon az úton, ahol délelőtt még enni lehetett az aszfaltról, most több centis rétegben állt, illetve zajlott a sárfolyam, a tetején kőgörgeteggel, a flaszteren nagy lukakkal. A hegy oldalában a frissen feléledt vízköpők, mint tűzoltófecskendők, úgy patakzottak, mindenütt letört ágak, viharruhában dolgozó karbantartók, sárgán villogó autók... Sátáni volt a látvány.

Endrééket szerintem nem az időjárástól, hanem a megőrüléstől mentettük meg, bár jól tartották magukat. Bátraké a szerencse, második felvonás: megint szemerkéléssé szelídült az eső, amikor Katival a nyeregbe pattantunk. És megint istenit motoroztunk. A motorról: az első szériás Multistrada elvileg az én Cagivám egyenes ági leszármazottja, hiszen a Ducati cég épp a Cagiváé volt, amikor a Gran Canyon 900 készült, csak a stratégák nem érezték elérkezettnek az időt egy Ducati-feliratos túraenduró bemutatására. A Cagiva meg amúgy is jól szerepelt az Elefanttal a Párizs-Dakar ralin, ezért az én motorom egy nyomatékossá visszahangolt Ducati 900SS-blokkal szerelt, műszakilag erősen a korábbi Elefantra hajazó, de elöl két féktárcsás motor. Endre Multistradájában nagyobb, 1100-as a blokk, maga a váz kicsit hosszabb, a futómű modernebb, bár a magasságuk kvázi azonos.

Élőben? Az eleje sokkal mozgékonyabb, a motor is jóval erősebb, a póz is támadósabb rajta. De a Cagiva blokkja puhábban jár, a váltója finomabb, az ülése sokkal kényelmesebb – elismerem, hogy sok lényeges ponton jobb a Multi, érdekes, de nem kezdtem őrületesen vágyni egy cserére. Persze az én motorom rondán néz ki, de egy olyan emberé volt, aki minden részletében finomra hangolta műszakilag és alaposan karban tartotta, Endre Multistradája viszont egy sokat futott és láthatóan itt-ott olcsó alkatrészekkel fenntartott valami. Simán lehet, hogy egy alaposabb átfésülést követően már nagyon más lesz majd a véleményem. De a Cagiva önmagában meglepően jó gép, így, egy Grossglockner, egy csomó magyarországi kilométer és a mostani Dolomitok után egyre jobban hiszek benne.

A többiek számára ezzel az esős epizóddal véget is ért a túra. Másnap felspanizták a két Ducatit a trélerre és hazaindultak, Máté addigra már két keréken Ausztria felé tartott. Mi viszont reggel, ahogy kihúztuk a függönyt, és megláttuk, hogy süt a nap, összenéztünk – inkább érjünk haza késő éjjel, de ha már évente csak maximum egyszer jutunk ki a Dolomitokba (vagy még annyiszor se), ne hagyjuk itt ilyen könnyen a hegyeket!

Így alakult, hogy ő átvezette a Mercit és a futót egy parkolóba, kicsivel Pocol fölé, én meg odamotoroztam és felszedtem. Adtunk magunknak két órát, ennyi alatt kicsit meg akartuk tudni, mi van dél felé a Passo Giau után, arra, amerre még sosem jártunk. Azt már a korábbi túrákról tudjuk, hogy nyugatnak menve ellaposodik a táj (egy darabig legalábbis), észak felé áthatolhatatlan nemzeti parkok vannak, keletre meg ott van Ausztria. De errefelé?

A Passo Giau után Codalongánál tehát nem a Fedaia felé tekertük a bicikli szarvát, hanem az Y-elág déli ágán továbbhajtottunk. Egy kávé Selva di Cadoréban, majd beröffentettem Fabio Taglionit, tovább – és egy egész más világ megint. Ha az errefelé vezető út az osztrák Lienztől Cortina d«Ampezzóig olyan, mint egy H0-s vasúti terepasztal, akkor emez itt inkább az N-es méret, sokkal finomabb, kisebb részletekkel, szűkebb településekkel, irtó aranyos. Itt is vannak hágók, kisebbek, dúsabb növényzetűek, mint Arabba felé, de kanyar akad rajtuk bőven. Toltuk a bringát vagy negyven percet ebben az új álomvilágban, de az idő szólított.

A harmadik napi ráadás:

Cortina irányában, kissé keletebbre, egy másik íven, nagyobb úton térünk vissza az autóhoz, az utolsó harminc kilométeren ömlött az eső, de mit számított? Motorozhattunk még egy jó adagot a nagy hegyek közt, szép időben. Éjjel tizenegyre így is hazaértünk Budapestre, és ami a legfontosabb: tudom, hogy a Dolomitok még mindig tartogat újabb felfedezni valókat.

Akkor hát – remélem jövőre.