Válaszd az életet

Mit csinál a MotoGP buzi apuka, miközben a lányaival nyaral?  Amíg a nagyobbik leánygyermek olvas, a kisebbiknek túró gombócot vásárol, és amíg ő falatozik, a telefonján nézi a Balaton partján a versenyt. Majd fogja a fejét, a pincérek és a vendégek szánakozó tekintettel vizsgálják, miközben hangosan sóhajtozik, végül pedig felkiált, és arcát kezeibe temeti. Nagyjából ez történt vasárnap délután.

Mivel tudtam, hogy a nagydíj idején elvileg nyaralni fogok, nem terveztem hosszú versenybeszámolót, hiszen Zomborácz szerkesztő úr szakértő a témában. Egy rövid blogposztot viszont igen.

Pontosan emlékszem a napra, amikor 2016-ban, négy évvel ezelőtt, életemben először az osztrák futamra látogattam Degivel, és Csabikával, egy szépkorú Ducato lakóautóval. Arra is emlékszem, hogy a hegyek között a tetőablak nyitva maradt, így éjjel vagy hat fok lehetett az autóban, meg arra, hogy a terelések miatt hazafelé a megszokott út helyett valami patakon keltünk át, amely felett egy fahíd húzódott. Nem okozott különösebben gondot, hiszen az autó utazósebessége úgy hetven-nyolcvan lehetett. Estére megérkeztünk Wulkába, én pedig átérve a határon csekkoltam az internetet, ahol megdöbbenve figyeltem, hogy a futam győztese, Andrea Iannone már Ibizán landol.

Soha nem fogom elfelejteni, a Ducati mennyire készült a versenyre, hogy elsőszámú versenyzőjük, Andrea Dovizioso végre megszerezze a gyárnak sok-sok év után ismét a hőn áhított futamgyőzelmet, de a rajtrácson történt gumipóker következtében, és mert csapattársa, a szintén olasz fenegyerek, Iannone bátrabb volt, elhappolta előle a trófeát. A csapat nem tudta, sírjon vagy nevessen, de Iannone ezt valójában le sem szarta, és miután gyorsan ledarálta a kötelező sajtótájékoztatókat, már útban volt a bérelt magángép felé, hogy akkori újdonsült szerelmével – Belen Rodriguezzel – és néhány haverjával még aznap este a szigetre repüljön. Sokan nem nézték ezt jó szemmel, még többen kritizálták az olaszt, aki köztudottan nincs rászorulva a győzelmi bónuszokra, igazából bármit megengedhet magának. Sőt, azt gondolom, aki kritizálta, álszent magatartásból tette. Mert ez nem volt semmi más, mint az élet szeretete, és az arra való őszinte reakció, valamint a tény, hogy élvezni is szeretné, miután azt kockára tette egy újabb versenyhétvégén. Így tettek a versenyzők húsz, harminc évvel ezelőtt is.

A hétvégi futam olyan szinten tolta az arcunkba, hogy motorversenyezni életveszélyes, amennyire az elmúlt években, sőt, az újkorban talán még soha nem tette. Hiszen a sajnálatos módon bekövetkezett halálesetek fatális véletlenek sorai voltak, de ilyen, nagysebességnél bekövetkezett apokaliptikus balesetet talán csak a Saarinen-Pasolini esetnél láthattunk utoljára.

Engedjük el a részleteket, ki volt a hibás, és ki nem, kezeljük inkább versenybalesetnek, amely pontosan érzékeltette, azok a srácok, akik háromszáz felett közlekednek motorral a versenypályán, soha nincsenek biztonságban, és az életüket kockáztatják szüntelen. Nincsenek kivételek, nincsenek tökéletes feltételek, ez a sport életveszélyes.

Valentino Rossit pedig még az életben nem érintette ennyire közel, szinte leheletnyi távolságban a halál szele. Csapattársa, Maverick Viñales elengedte a kormányt, úgy védte a fejét, Rossi pedig szinte nem is láthatta még, mi történik körülötte, legfeljebb érezhette, hogy valami nincs rendben, amikor belenyúlt a fékbe. Ha nem így tesz, ma egészen másról szólnának a hírek.

Ezek után, mint rajongó, csak azt kérem a többi rajongótól, becsüljük, és tiszteljük őket egytől egyig, mert amit a pályán tesznek, egyedivé teszi őket. Halhatatlanná viszont nem. Nem más a MotoGP, mint tánc a halál küszöbén, esetleg tangó a kaszással, amelyben egy ponton túl teljesen mindegy, melyik sisak, és melyik légzsákos ruhát viseled. Persze a technikai fejlődés elképesztő, és kissé csodába illő, hogy Franco Morbidelli a hétvégén újra rajthoz áll.

Arról már szólni sem merek, miként volt erre képes a negyvenegy éves legenda, néhány perccel azok után, hogy én félrenyeltem a fagylaltot, a lányom orra pedig porcukortól volt telített, új megijedt attól, amit látott. Rossi állítja, sok választása nem volt, de ezek után ötödikként célba érni, több, mint emberfeletti.

Ettől függetlenül, rajtam kívül még néhánymillió néző is úgy látta, Rossi egy pillanat alatt öregedett meg, és vált valós negyvenegy éves férfivá, akinek az arcára ült a félelem, valamint a felismerés, van vesztenivalója.

Bevallom, nem csodálkoznék, ha néhányszáz millió dolláros vagyonnal a háta mögött úgy döntene, szívesen átadja jövő évi szerződését például Andrea Doviziosónak. Hiszen intelligens, és mondhatjuk bátran, megélt már mindent. Igen, legjobb barátja balesetében érintett volt, aki a helyszínen meghalt. A kérdés már csak az, vajon mit mond egyik legnagyobb rajongója, a tavulliai pap?

Egy valami biztos, a karma, ha hiszünk benne, ha nem, valamit üzenni szeretett volna az elmúlt vasárnap, és bízom benne a végletekig, hogy Valentino Rossinak sikerül megfejteni ezt a közeljövőben. Nemrég elmondta, nem a kétszázadik dobogós hely hajtja, hanem mert szeret motorversenyzni, mert erről szól az élete. Ezek után leginkább abban reménykedem, ha felveszi a kapcsolatot az illetékesekkel, és lefolytatja titkos megbeszéléseit egy sötét szobában, sikerül egy olyan közös megállapodást kötnie, amely az életről és a jövőről szól.