Bukósisakban vagyok igazán szabad

Jeremy Irons, a motoros

2011.12.11. 10:57
Mélyet szippant a szivarjából, és úgy kezd mesélni, mintha csak hetek teltek volna el legutóbbi találkozásunk óta. Szemembe nézett és várta, hogy megértsem: az ismertség és a folyamatosan kérdezősködő emberek elől akar megszökni, mikor motorra ül.

Amikor megállok a Lago Maggiore partján, hogy fürödjek egyet, végre nem vagyok híres, csak egy nagyon szerencsés fickó, egy a sok motoros közül. Tudod, milyen sokat veszítenek az emberek, akik nem próbálják ki legalább egyszer, milyen felülni bármilyen motorra, majd egész nap csak menni és menni, amerre tetszik? Néha felgyorsítasz, aztán egészen visszafogod a tempót, keresel néhány jó kanyart. Nem is kell több a boldogsághoz: engedd teljesen kinyílni az érzékeidet, tegyél félre mindent, ami zavarhatja a koncentrációt.

A hatvanhárom éves színész Imdb-adatlapján több mint nyolcvan már bemutatott és most készülő mozifilm, illetve tévésorozat szerepel. Mit sem törődik azzal, hogy ez a mai neki is egy rendes munkanap, a sokadik, amit Magyarországon, az etyeki Korda Sándor filmstúdióban tölt. Neve ki sincs írva a hosszú, félhomályos folyosó végén lévő öltöző ajtajára.

Pope Alexander (Sándor pápa az HBO The Borgias című sorozatában) – olvasom egy papírlapon, mielőtt bekopogunk. Kacskaringós történeteket, csillogó árveréseken megszerzett, méregdrága csodamotorokat és zizegő neonnal bevilágított, végeláthatatlan otthoni teremgarázst vizionálunk a stúdióig vezető úton, ő viszont kedvenc olívazöld overalljában és barna bőrcsizmájában fogad, majd egy ötvenes Hondáról mesél, amit harmincéves korában vásárolt, kíváncsiságból. Az átélés intenzív, pedig az apró történet helyszíne a harminc évvel ezelőtti London.

A kismotoron ott ül a felesége, a hátsó dobozban a család kutyája nyújtja a nyelvét, a két felnőtt közt pedig egy csecsemő az asszonyra csatolt kenguruzsebben. Ilyen egyszerű kellékek elegendőek ahhoz, hogy az ember egy életre a motorozás rabjává váljon, amint hazafelé lavíroz a Harrod's Áruházból azon a régi karácsonyon.

Az ember nem is gondolná, hogy akár egy ilyen kismotor is mennyire hozzá tud nőni, ha igazán sokáig használja, jegyzi meg, és látjuk, hogy szeme sarkából veszi a reakcióinkat. Jeremy Irons évekig nem is gondolt arra, hogy nagyobb motorra volna szüksége, míg egyszer, úgy a negyvenedik születésnapja környékén mégis történt valami.

A helyi BMW-kereskedés kirakatában megpillantottam a motort, amiről aztán sokáig nem tudtam levenni a szememet. Egy használt R100RT állt a kirakatban. Egy olyan klasszikus, nagy túramotor, az oldalán bőröndökkel, pont, ahogy mindenki elképzeli manapság a BMW motorokat.

Elképzeltem, milyen kényelmes lehet ez a nagy motor két személy számára, milyen jól elférnek majd a csomagok a gyári dobozokban, így megvettem életem első BMW-jét, a használt RT-t. Ekkor már kifutott a régi boxermotor-generáció. Két év után én is váltottam, mégpedig egy újabb RT-re. Közben bemotoroztam Anglia vidéki útjait, sőt, tulajdonképpen ahová lehetett, inkább motorral érkeztem, mint autóval. Közben barátaimmal, többek közt Bob Geldof rockzenésszel, Laurence Fishburne színésszel, valamint a Thomas Krensszel, a Guggenheim múzeum és alapítvány korábbi vezetőjével megalapítottuk saját motoros klubunkat.

Tudom, furcsán hangzik, de az volt az ötletünk, hogy a Guggenheim motoros klubbal olyan túrákat szervezünk Európában, Kínában vagy máshol a világon, amelyek valamilyen kulturális élménnyel zárulnak. Elindulunk, túrázunk egy jót, aztán útba ejtünk egy kiállítást, vagy keresünk valamilyen helyi nevezetességet, amelyet érdemes megnézni. Végül egy közeli bárban egy jó ital mellett megbeszéljük a látottakat.

Egyszer felkerestük az Art of Motorcycle című kiállítást Bilbaóban. Pechünkre éppen szakadt a hó, úgyhogy nagy motorozást nem rendezhettünk. Azóta nagyon sok helyre eljutottunk. Voltunk Oroszországban, Spanyolországban, illetve Új-Mexikóban is.

Imádom ezt a keveréket. A motorozás elég veszélyes, ugyanakkor nagyon érdekes is. Azt hiszem, ez a szenvedély jobban hatott az életemre, mint bármi más. Rengeteg örömöt adott, egyszerűen segített jobban megélni az életet, így már a veszélyek is vállalhatók. Sokszor gondolkodom, miért csak ilyen kevés ember motorozik. A bátyám fiatal korunkban mindig azt mondta, soha ne üljek motorra, amíg nem vezettem autót legalább tíz évig, mert csak akkor tudom meg, mennyire nem látják az autósok a motorost az úton.

Folytatja, mesél nekünk, de talán egy kicsit magának is. Még az sem zökkenti ki gondolataiból, hogy Árpád harminc centiméterrel az arca előtt kattogtat a fényképezőgépével. És melyek a kedvenc útvonalai? Mit ajánlana azoknak, akik itt, Európában keresik a kalandokat? – kérdezzük, de ez felesleges is, hiszen a megszakítás nélküli történetfolyam akkor is magától hömpölyögne még egy óráig, ha egy szót sem szólnánk.

Rengetegszer motoroztam keresztül-kasul Európában, de ha csak egy útvonalat kell kiemelnem, azt választom, amelyik Angliából Sienába vezet. Ez a Franciaországon, Luxemburgon, Svájcon és Olaszországon átvezető út felvillantja a helyiek életét, az adott ország közlekedési kultúráját és persze a gyönyörű tájakat is. De Európa szinte minden vidéke érdekes valamiért. Tudják, mekkora különbség van aközött, ahogy az oroszok és az angolok vezetnek? Aki mindkét helyen motorozott már, az mindkét ország vezetői szokásait megtanulja egy kicsit, ami tovább fokozza az élményt. Ezenkívül engem már az sem zavar, ha hideg van, vagy esik az eső, mert ez is élmény, pozitív élmény.

Az Alpok, a hegyi utak egyszerűen fantasztikusak. Ahogy jönnek a kanyarok, és csak teszed jobbról balra a motort. Közben semmi másra nem gondolsz, csupán arra, hogy jól válaszd meg a sebességet, időben fékezz. Aztán kigyorsítasz, majd kezdődik elölről az egész. Persze remek hangulata van annak is, amikor Párizsban elmotorozom az Eiffel-toronyhoz, megállok, iszom egy pohár vizet és elszívok egy cigarettát. Közben csak nézem az embereket az utcán.

Ma is gyakran ül valaki ön mögött?

Sokszor megyek utassal. Elviszem a barátaimat, hogy megmutassam nekik, milyen csodálatos az, amikor az ember jön hazafelé Olaszországon át, majd lekanyarodik az autókkal zsúfolt útról, ledobja a motoros felszerelését és fürdik egyet valamilyen tóban, amíg a forgalom szinte moccanni sem bír.

Egy alkalommal, szintén évekkel ezelőtt, Münchenből Monzába utaztunk. Az egyik szakaszon órákon át ömlött az eső, de nem akartunk megállni. Minden csupa sár és kőtörmelék volt, a motor rázott, hánykolódott, kapaszkodtam a kormányba: ettől olyan maradandó az a néhány kilométer. Nem is tudom, talán a helyzetek közti kontraszt az, ami igazán érdekel engem. A sokféleség, hogy nincs két ugyanolyan út. Ezért nem szeretem az autópályákat, az még motororral is nagyon monoton.

Irons sajnálja, hogy Magyarországon eddig nem motorozhatott annyit, amennyit szeretett volna. Az elmúlt szezonban egyszer járt Horvátországban, megnézte a Balaton-felvidéket is, több délutáni túráján ment Esztergomig, de még nem elégedett. A Bakonyba egyébként egy itteni asszisztenssel indult, akinek szintén olyan R 1200 GS-e van, mint amilyet ő használ itt, Magyarországon. Ez a túra azért maradt emlékezetes, mert megpróbáltak felmenni az egyik hegycsúcsra egy lábbal kitaposott ösvényen. Végül vissza kellett fordulniuk, mert félő volt, hogy beragadnak valahol a nehéz motorokkal a sárba.

A magyarok sem rosszabb vezetők, mint az európai átlag. Mindenhol előfordul, hogy le akarnak nyomni az útról, de nagyon sok múlik azon, hogy a motoros hogyan reagál. Az utak minősége viszont sokszor okoz itt is meglepetéseket.

Persze vannak, akik érthetetlenül sok kockázatot vállalnak. Volt egy eset nem olyan régen, amikor hazafelé menet a rakparton láttam egy fiatalembert piros motorral. A típusra már nem emlékszem, de rettentő gyorsan ment. Gondoltam, ebből baj lesz. Két héttel később majdnem ugyanott láttam, hogy a mentők a baleset helyszínén sérültet látnak el. A piros motor ott feküdt az út közepén.

Mi ez a furcsa öltözék azon a képen, amin éppen átveszi a Magyarországon használt BMW GS-t? – kérdezzük, miközben sejtjük, hogy Irons urat nem izgatja az aktuális motoros divat.

Több felszerelésem is van. Az egyik egyrészes, azért szeretem, mert alá tudom venni akár az öltönyömet is, ha például a magyar Parlamentbe kell mennem. Érkezéskor leveszem a motoros ruhát, berakom a dobozba, így csak a bukósisak marad nálam. Aki ismer, már nem csodálkozik ezen. Aki pedig nem, az amúgy sem ismer fel.

Mennie kell. Megjött a sminkes lány és valaki a Borgiák stábjából, hogy szóljon, 5-10 perc múlva kezdődik a forgatás. Az utolsó pillanatban még az épített motorokról kérdezzük. Azt mondja, még mindig nagyon jókedvűen, hogy egyszer meghívták az Orange County Chopper műsorába.

A velük töltött délután nem volt rossz, jól szórakoztam, bár hangosak voltak és egy tipikus, amerikai chopperrel kellett motorozni. Nem kanyarodott, egyszerűen szörnyű volt. A motorozás nekem nem arról szól, hogy minél többen megbámuljanak. Fontos, hogy remegjen egy kicsit és adjon valamilyen hangot, ha meghúzom a gázt. De a lényeg nem az, amit mások látnak, ha megérkezel valahová, hanem az, amit te megnézhetsz a nyeregből. Mert az attól kezdve már egy kicsit a tiéd.