Mindig vele mennél sörözni...

2012.09.23. 07:01 Módosítva: 2012-09-23 09:27:17
Nem hittem volna, hogy a vaksötétben, teljesen véletlenül belefutok egy emberbe, akit ismerek, csak nem emlékszem rá, aki olyat épít, amit csodálok, de nem kéne, és teszi mindezt sokezer kilométerre mindkettőnk otthonától.
  

Elkéstünk a Z-taliról. Először bosszúság volt, utólag már éljenzem. Belebotlottunk ugyanis az egyik legismertebb café racer guruba, aki a szemrebbenés nélkül rúgta fel a konvenciókat, így alkotva klasszikust és maradandót. Ismerjék meg Steve „Carpy” Carpentert!

  

Egy vallomásal tartozom: semmit sem tudok a motorokról. Gyakorlatilag az egyetlen motoros élményem az volt, amikor évekkel ezelőtt, egy balatoni mellékutcában kipróbáltam egy Yamaha DT70-est. A féktelen száguldásról csak annyit, hogy pontasan úgy előzött meg egy kerékpáros, mint ahogy Sweetchuck robogóját egy kissrác a Rendőr Akadémiában. Ezért is pislogtam, mikor egy barátom boldogan mesélte, hogy café racert épít. Csak annyit mondtam:

-Éljen! Az micsoda?

  

Aztán rákerestem a neten, és találtam egy videót, amiben egy bolond brit ökörködött egy szemrevaló motor barkácsolása közben. Kicsit beleástam magam témába, és nagyon érdekesnek találtam ezt az egész café racer kultúrát. A londoni Ace Cafe-t, a Ton-up Boys-t, a 59 Club-ot, a Tritonokat. Persze motorra nem ültem fel, ahhoz puding voltam és vagyok a mai napig. A videóban az őrült britet egy vicces szám kísérte, mint később kiderült, Mike Sarne-tól a Just for kicks. Ennek később még lesz jelentősége, de már akkor letöltöttem, sőt, még egy videómban én is felhasználtam.

  

Ugranék az időben pár évet, és a térben pár ezer kilométert. Sipossal álltunk éjjel tízkor egy vaksötét Los Angelesi utcában, és csak azért nem téptük a hajunkat, mert nincs. Lecsúsztunk a Z-találkozóról. Mikor kollégám még reménykedett, hogy valamelyik kuka mögött még talál egy eltévedt Datsunt, én már az úttest másik oldalán lévő kirakat csalogató félhomálya felé vettem az irányt. Odaérve elkiáltottam magam:

-Sipi! Gyere, nézd micsoda hotrodos cuccok vannak itt!

  

Fél perc múlva már ketten hűztünk-háztunk, majd kinyílt az ajtó, és rockabilly-forma figura lépett ki. Megkérdezte segíthet-e, és Sipos talán a Z-találkozóról kezdte faggatni. Nem emlékszem pontosan, mert azon agyaltam, hogy mégis honnan olyan ismerős nekem a manus. Aztán jött a felismerés, Sipost oldalba böktem-rúgtam, hogy én biza ismerem az embert, majd megszólítottam:

-Figyelj csak, nincs a neten véletlen egy motoros videód, ami alatt az a szám szól, hogy If there’s one thing that I like, it’s a burnot with my bike –kezdtem neki a dúdolásnak. Csak ennyit válaszolt:

-A burnout with a bird up on my bike!

  

Aztán felnevetett. Nehezen hittem el, de tényleg, Steve „Carpy” Carpenter volt az. Mondta, hogy csak tíz perce van, de ha gondoljuk, nézzük gyorsan körbe a boltban és hátul a műhelyben. Úgyhogy a következő másfél órát beszélgetéssel töltöttük. Éjfél körül megállapodtunk, hogy végülis késő van, úgyhogy jöjjünk majd vissza pár nap múlva egy interjúra.

  

Vissza is mentünk, de addigra sok szempontból a végét jártuk. Azon kívül, hogy Los Angelesi kapkodástól már csak csökkentett módban tudtunk üzemelni,  laptopokon már nem volt hely, a legtöbb memóriakártya is tele volt.

A videókameránkat már nem tudtuk használni, úgyhogy maradt a fényképezőgépem. Mikor bementünk, Carpy szólt, hogy igazából csak negyed órája van, mert rohan a barátja születésnapjára. Az a bizonyos barát Mike Dirnt, a Green Day basszusgitárosa volt, akinek már épített egy café racert. A tizenöt percből megint vagy két óra beszélgetés, fotózás videózás lett, úgy hogy az összes objektívem a kocsiban maradt, egyedül a gépemen lévő 50mm 1.8 állt rendelkezésemre. Egyszerűen nem mertem kimenni az objektívekért, mert féltem Carpy rájön, hogy neki most tulajdonképpen máshol van dolga.

  

De Carpy annyira belelovalta magát a mesélésbe, hogy a végén már mi fújtunk zárórát. Pedig hallgattuk volna a sztorikat még napokig. A húsz évről, amit Londonban futárkodott. Az ausztrál motorépítésről, és arról, miért kellett ott gyakorlatilag havonta felújítani a kilencven köbcentis robogóját. Nem is csoda, hisz helyi postásként naponta megtett kétszázhúsz mérföldet. Nagy büszksége még a tévéműsora, a Carpy’s Café. Hiánypótló, hisz egyedül a Café Racer TV van csak műsoron. Utóbbit említve jót nevetett:

-Jó műsor, az a fekete srác csinálja. De a motorokhoz nem ért. Egyszer mondtam neki, hogy gyere, fogadjunk, itt van tízezer dollár, nézzük meg ki épít jobb motort! Csak hümmögni tudott.

Carpy különleges figura, látszik, hogy a két kezével építkezve lett úgy legenda, hogy még maga sem tud róla. Az évek során sok támadás érte, hogy a tradíciókat felrúgva japán motorokból épít café racereket, de az idő őt igazolta. Ő az, akivel az ember bármikor elmenne sörözni, tudva azt, hogy Carpy még reggel kilenckor is sztoriban lenne, ugyanazzal az energiával, mint az első rendelés leadásakor. Talán még engem is rá tudna venni a motorozásra.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!