Elestem! Eltört! Siessetek, gyorsan!

2015.07.24. 13:56 Módosítva: 2015-07-24 13:56:10

Nem tudom pontosan, hány fok lehet, de érzem, hogy bőven 35 felett. Az utolsó tiszta pólómat vettem fel, pechemre fekete volt és hosszúujjú, nem is tudom, hogyan került a hátizsákomba, holtfáradtan pakoltam már otthon is be hajnalban. Mikor is? Egy hónapja vagy egy hete? Vagy csak tegnap?

Az időérzékem lényegében megszűnt, talán valahol hajnali négy és hat között vesztettem el végleg, de mindegy is volt, mert nem számított már a napszak, csak a pirosan izzó számok a célegyenes melletti nagy kijelzőn. Egy óra huszonhét perc volt még hátra, de csak lestem és nem fogtam fel igazából, hogy mindjárt vége – este már otthon alszom. Teljesen készen voltam, be voltam állva, vészüzem, csökkentett mód, a többnapos nem alvás, a szervezés körüli hatalmas nyomás és az utóbbi napok folyamatos hajszája és problémamegoldása mind-mind vitt magával egy pár joule-nyi energiát, és már nem volt mihez nyúlni, elfogyott a tartalék.

Csak vittek a lábaim, kicsit megroggyantam, mostanra elkezdtek fájni a térdeim, mindkét könyököm és rettenetesen öregnek éreztem magam. Hátamra tapadt a póló, biztosan rettenetesen szarul néztem ki, valószínűleg kiverte a só is, hiszen úgy izzadtam ki a tegnap óta megivott tíz liter vizet, mintha muszáj lenne. Anyám rám szólna, hogy ejnye, hogy nézel ki, kisfiam?

De anyám nincs itt, csak a perzselő aszfalt, a húgymeleg, híg levegő, amit zihálva kapkod ember és gép, bármennyire húzzuk a gázt, nem tudunk olyan időket menni, mint az éjjel vagy mint tegnap délután. Akkor még volt bennünk adrenalin, frissek voltunk és képesek voltunk koncentrálni, este pedig megtáltosodott mindegyik gép, jöttek a jó idők, jó körök.

Akkor még erősek voltunk, fel voltunk pörgetve, mint a kis ötven köbcentis motor, amin ültünk, nem számított a holnap csak az, hogy még jobban döntsünk, még később fékezzünk és még hamarabb húzzuk csutkára a gázt.

De akkor ott, délután ez nagyon távolinak tűnt, nem tudtam volna megmondani, hogy mióta vagyok ezek között az emberek között, mintha évek óta ismerném őket. Emberek? Hja, nem, valójában ugyanolyan zombik voltak, mint én.

Bármennyire is leplezik, de a testbeszédük elárulja őket. Székben ülnek, szorongatják a vizespalackot és ha nem figyelik őket, akkor a szemüket dörzsölik vagy csak néznek maguk elé, aztán felnéznek, amikor elcsoszogok a sátrak között a rögtönzött paddockban és felemelik a hüvelykujjukat, a szemük nevet.

Haha, miafasz? Mosolygó zombikat látott már valaki? Összekacsintunk: együtt sírunk, együtt nevetünk, barátaim, tudtam én, hogy nehéz lesz, most már tudja minden zombi, talán ez ad mindannyiunknak még erőt ahhoz, hogy ne aludjunk el azonnal, ahogy leülünk vagy lefekszünk egy nyugágyra.

A Nap csak perzsel kegyetlenül, húzom magam után a vizes palackomat, az esőztető kapu alatt két aprócska kis gyerek – éppen járni tudnak csak – önfeledten tapicskol és nevetnek a szivárvány minden színét szóró vízcseppekre. Végignézek a paddockon, a girbegörbe sátrakon, a grilleken, a csapatzászlókon, a kávét főző csajokon, látom a friss látogatók arcán, hogy nem értik, miért ilyen leült minden és miért esik nehezére mindenkinek a beszéd. Szétszórt dolgok, vizes ballonok, kényelmetlen pózba merevedett alvó emberek és a háttérben a motorok szüntelen zümögése... tiszta Woodstock, gitárszóló helyett rezonátorok reszelésével.

Basszus megcsináltuk. Ez olyan, mint Le Mans, ugyanaz a hangulat, csak kicsiben. És biztos vagyok benne akkor és ott, hogy senkiben sincs kisebb drukk, mint mondjuk a Porsche csapatnál a huszonnegyedik óra végében. Mindenki hajt valamiért, de leginkább a becsületért, mert ezt végigcsinálni igazi teljesítmény, és ha ön most nevet ezen mondván, hogy ez semmiség, akkor tudok mutatni 120 embert kapásból, akik nagyon hamar elmondják, mennyire téved.

Még több sztori az Égéstérben!

Ha még több sztorira kíváncsi, akkor ne legyen rest, rakja fel a fejhallgatót és indítsa el az Égéstér vonatkozó epizódját!

podcast placeholder

Odakintről nézve szánalmas vánszorgás, de az aszfaltot karcolva és a kis gépeken gubbasztva igazi versenyzőnek érezzük magunkat. Mindez inkább vicces kintről nézve, de ahogy a gépeink is csak utcai csettegők, nem ezres szupersportok, úgy mi sem vagyunk Rossik vagy Marquezek. De versenyzünk és ez a fontos, hibázunk, esünk-kelünk és felállunk megint.

Feladni nem fogja senki és szerintem egy pillanatra sem fordult meg a fejekben, hogy összecsomagoljanak és hátradőljenek. Kemények ezek a srácok és tudják, mi a buli. Hiányzik egy versenyző? Csinálják hárman. Csúnyán eltörte a lábát a csapattárs és elvitte a mentő? Mennek tovább hárman. Becsületből. Így nyer itt mindenki, nincs vesztes. Nem tudom elhinni, hogy ez a 120 ember így képes volt egy hullámhosszra hangolódni pár óra alatt, így megérteni, hogy miről szól ez és így tolerálni és segíteni a másikat a bajban, pályán vagy pályán kívül.

Megnézem az eredményjelzőt: még mindig tizedikek vagyunk, mára virradóra bebetonoztak minket erre a helyre, de van még esély, ha Bandi talál magában erőt valahol még, akkor megfoghatjuk a Moto 28-csapatot. Akik úgy riválisaink, hogy egyben remek cimborák is mindannyian, és ha nem itt, akkor a havas Visegrádi szerpentinen futunk össze a téli éjszakákon. Röhögünk egymással és egymáson, ahogy egyszerre hajtjuk a saját és nyugtatjuk az ellenfél versenyzőjét. Tudjuk, hogy a Suzuki Adress már az utolsókat rúgja, egészen elképesztően gyenge lett reggelre, ellenben a srácok kenik-vágják a motorozást, sokkal ügyesebbek nálunk, viszont a mi Honda Dio ZX-ünk mérföldekkel jobb és ez a mi kezünkre játszott egész idő alatt. Na meg persze a tény, hogy nem vettük túl komolyan és ha éjszaka összeakadtunk, akkor együtt motoroztunk akár fél órán át is, folyamatosan fűzve át magunkat a lassabb pilóták mellett.

El lehet-e mondani, milyen érzés az éjszakai sötétségben, tulajdonképpen vakrepülésben két oldalról előzni kettőt-hármat a leggyorsabb jobbosban, miközben a másik átnéz és vigyorogva bólint, hogy húzzuk és menjünk, vagy egyszerűen csak átüvölti, hogy ez gecijó, haver!

Beszúrás, féktáv, elmegy, visszajön, kívülről-belülről előzöm, visszaelőz, szikrázik a kipufogókönyök a földön, közben a karom alatt átbújik a Delírium Racing egyik profija és úgy eltűnik a sötétben, mintha sosem lett volna ott. Nem bánjuk, nem velük vagyunk versenyben, hanem saját magunkkal.

A kis Honda nyüszít és teszi a dolgát, a fékek már csikorognak, de becsülettel megy, remekül sikerült belőni a variátort, mert zseniálisan gyorsít ki a kanyarból, és a leggyorsabb részen szinte eléri végsebességét. A futómű persze úgy szar, ahogy van, az eleje különösen, egyedül akkor nyugszik meg, ha ráhasal az ember és terheli, ahogy tudja. Akkor viszont pöpec és tüzes, imádjuk, és most már tiszteljük is.

A távolban villámlik, egy pillanatra felnézek az égre, a motor behullámzik, ahogy összeül a hátulja alattam és kis híján lecsúszok az ívről, ami nagy bukta lenne itt, és az már nem hiányzik.

És akkor lassan feljön a nap, mi pedig belemotorozunk, egyenesen a közepébe és tudjuk, hogy most már kevesebb van hátra, mint amennyi mögöttünk van. Az éjszakai stintek eleje volt igazán nehéz, az az első 20-25 perc, amíg elhittük, hogy ott a pálya és megtanultunk nézni a sötétben. De ha megkérdezné ön bárkitől, hogy milyen volt Visontán éjszaka robogóval versenyezni, a válasz csak annyi lesz: csodálatos.

Rontottunk és persze bántam, ahogy bánta valójában mindenki, de egy pillanatig sem okoltuk a másikat, hiszen a Jóisten egyformán mérte nekünk. Négyszer estünk, mindenki egyszer és saját hibából. Túltoltuk, mert éreztük, hogy jól megy, főleg ahhoz képest, hogy nulla tapasztalatunk volt a tulajdonképpeni robogózással.

Jól kezdtünk, a tizenkettedik helyről rajtolva sokat nyertem azzal, hogy az elején megbeszélt egy tanknyi benzint motoroztam ki, az csaknem két óra volt. Míg mások sokat cseréltek, mi szépen jöttünk fel és a kezdeti bénázás után már abszolút tarthatónak tűnt tempóban a második óra végére összegyűjtött nyolcadik hely. A mutató már egy ideje nullán állt a célegyenesben (hiszen csak ott mutatott úgy-ahogy valós értéket) és betartották a táblát is, az első szakasz letudva, de meg akartam húzni még az utolsó kört, mert tudtam, hogy a tankolás nagy szívás nekünk, mivel a betöltőnyílás a lábtartó mögött, alul volt és alig lehetett hozzáférni.

És persze elestem, mert hülye voltam. Voltak pedig figyelmeztető jelek, hiszen abban a kanyarban annyira magam alá toltam a motort balra, le, hogy kétszer-háromszor már belekarcolt a variátorház a betonba, de mindig visszajött szépen. Hát most nem és mielőtt bármit tehettem volna, már csúszott is ki a fűre, én meg térden utána. Szerencsére nem állt le, így gyorsan felkaptam, intettem a pályabírónak, hogy minden oké és mentem tovább. Először úgy gondoltam, hogy mákom van, hiszen alig öt másodperc esett ki, de a következő kanyar előtt már vertem a fejem a falba. Hiába nyúltam a hátsó fékkarhoz, az nem volt ott, letört. Időt kellett nyernem, hogy a srácok és Bandi, a pilóta/szerelő rá tudjon készülni. Felhajtottam a plexit, elhúztam előttük, miközben mutattam a kar hűlt helyét és üvöltöttem, hogy letört! letört!

Mentem egy kört első fékkel és egyenesen beálltam a boxba, ahol öt perc alatt fenn volt a pótfékkar, tankoltunk és Iván már ment is tovább. Szégyelltem magam irgalmatlanul, de mivel csak két helyet veszítettünk, ráadásul az elején voltunk még, így nem aggódtam, mert ha nem rontunk többet, akkor még most, az elején be tudjuk hozni a hátrányt a hosszú cserékkel.

Iván, majd utána Bandi is villantottak egy-egy 1:16-ot, de ami fontosabb: stabilan hozták ugyanazokat a köridőket két-két órán keresztül, és este fél kilenc körül az ötödik helyen találtuk magunkat. Ez valami egészen elképesztően jó eredmény volt, hiszen a sok dörzsölt motoros mögött ötödiknek lenni számunkra utópisztikusnak tűnt. Tudtuk, hogy valójában a 6-7.-ik helyre vagyunk jók, de hosszú-hosszú ideig megmaradtunk a hatodikon, nem hittünk a szemünknek.

Jött Göbölyös doki, aki kipihenten érkezett és krosszmotoros múltját nem hazudtolta meg: azonnal jobban ment, mint mi hárman, pedig először ült a gépen, ráadásul ő már a koromsötétbe is belefutott és akkor derült ki, hogy a fényszóró mindenhová világít, csak az útra nem. Illetve de, csak nagyon közel, amivel semmire nem ment. Ki is kiáltott, hogy baj van vele, megkértük, hogy maradjon pár kört, amíg elrohanunk a szerszámokért. Így is lett, de rutintalanságunkra ráfaragtunk, hiszen nem állítottuk be még a verseny előtt a fényszórót, pedig semmibe nem telt volna.

Kijött egyszer, de túl sok idő lett volna lebontani az orr-elemet, így azt javasoltuk neki, hogy próbálja meg refivel, hátha... Doki felment, de két kör után már csóválta a fejét: így sem lesz jó. Gyorsan lehívtuk és elképesztő tempóban kaptuk szét a motor elejét, hogy hozzáférjünk a fényszóróállító csavarhoz. Pár percet veszítettünk ugyan, de még mindig a hatodik helyen voltunk és Göbi tempóját elnézve ezt tartani is tudtuk volna.

De a Dokin nagy volt a nyomás és ő tudta ezt, hajtotta magát, csinált egy 1:15-ös kört húzta... és esett. Csúnyán és nagyot, a kicsúszó hátsó kerék miatt ledobta magáról a kis Honda ő pedig kificamodott vállal tolta a motort. Üvöltöttem a többiekre, hogy azonnal ébresszék Bandit, nem megy a motor, siessenek...

Göbinek szemlátomást nagy fájdalmai voltak, de biztos, hogy a lelke fájt a legjobban. Nekünk pedig a hülyeségünk, hogy a megspórolt súly miatt lemondtunk az önindítóról, pedig arról azonnal beröffent volna a robogó, de az elhajlott berúgókar miatt nem tudta berúgni. Mire a többiek bekísérték a boxba, addigra már beöltözve vártam, mert látszott az arcán a fájdalom, nem viccelt, csúnyán megütötte magát. Bandi kapta is le a berúgókart, ment neki kalapáccsal, Sipos úr és Roland, a háztartásigép-gurunk és állandó kísérőnk tankoltak, és már pattantam is fel, azonnal mentem volna vissza a pályára. De a paddock végén alig tudtam megállni, nem vettük észre, hogy az esés közben annyira elgörbült az első fékkar, hogy alig értem el. Ó, a francba, gyorsan vissza, Bandi kalapáccsal megütögette (alumíniumot nem hajlítunk), de vesztettünk több, mint tíz percet.

Két dologban voltam biztos: 1. nem eshetek el, 2. addig kell kinn maradnom, amíg csak lehet, hiszen a tizenkettedik helyre estünk vissza. Csak éppen azt sem tudtam, merre van az előre. Addig egy órányit sem aludtam és este 11 körül ezt már éreztem, ráadásul a holtpontom is éjfélig tart. Ki kell bírnom, még ha úgy motorozok is, mint a nagyanyám vagy a helyi postás. Nyújtott derékkal kerestem a helyem, súlyos másodpercekkel voltam lassabb önmagamhoz képest is, egy lámalúzer, aki mindenkit elengedett integetve.

Nem tudtam, mi van velem. Valószínűleg nem sikerült egy gyűszűnyi adrenalint sem termelnem délután óta, hogyan is sikerülhetett volna? Folyamatos rádiózás, milliónyi kérdés, esések, munka a boxutcában, régen idegeskedtem már ennyit. Most ütött vissza, de annyira, hogy egyszerűen megharagudtam magamra: szar vagy Pista? Nem mered elhúzni? Csak a szád volt nagy? Puhapöcs vagy?

Ezekkel a mondatokkal hergeltem magam az első negyven percben egészen addig, amíg átbillentem és már nem érdekelt, ha elesem. Beütött az energiaital is, amit közvetlenül a motorra ülés előtt lehúztam egy mozdulattal. Nem bántam már a cordurától szétdörgölt combot és a fájó derekamat sem. Összehúztam magam, mint patkány a lyukban, ráfeküdtem a kormányra, hogy az eleje tapadjon és nem érdekelt semmi. Felpörögtem, mint az állat, de tudtam, hogy ha innen egyszer leszállok, akkor az nagyon fájdalmas lesz, mert legalább kétszer még vissza kell ülnöm és gyűlölni fogom. Göbi kiesett, fájt a válla, hárman csináljuk végig.

Rengeteget előztem és csak húztam-húztam, Iván már régen beöltözött, láttam a szemem sarkából, hogy ott csápol a boxban, de nem jöttem le. Elkaptam az ívet, jó volt menni, előre köszönt az összes kavics és repedés és úgy mentem el azok mellett, akiket előtte elengedtem, hogy meg sem köszöntem.

A motor két óra harminckét perc után kezdett dadogni. Megtettem, amit tudtam, ott vagyunk megint a tizedik helyen, összeomlottam, kész, vége, aludnom kell egy kicsit, addig Iván húzza, ő pedig ügyes és gyors. Nem jött álom a szememre, nem tudtam egyszerűen olyan gyorsan leereszteni, inkább Sipos úrral és Göbivel tartottuk a frontot a boxban.

Éjszaka a boxutcában

Így ment ez mifelénk, az összeomlás határán is őrizzük meg az ökölvívás nyelvét és ne spilázzuk túl. Az információ legyen rövid, tömör és lényegre törő. Le Visonta 24.

Posted by Totalbike.hu on 2015. július 23.

Iván jól ment, az első 20 perc után egyre gyorsult, a kilencedik helyre hozta fel a csapatot és szárazra motorozta a tankot. Csere.

Jött Bandi, eszméletlen stabilan ment és őrizte a helyet, nagyon szép és tiszta két órát tudott menni, bár az elején ugyanúgy kereste a helyét a pályán a sötétben. Én pedig rádöbbentem, hogy a nagy futkározásban nem aludtam semmit, és utána megint én jövök. Ó, anyám, meg fogok halni, gondoltam magamban, hiszen már lehajolni alig bírtam, hogy felhúzzam a protektoros nadrágot...

Újabb energiaital, újabb lassú felpörgés és a csodálatos hajnal, szinte éreztem, hogy tér vissza belém a napsütéssel az erő, felemelő érzés volt. Mire átadtam Ivánnak a motort, szinte ki tudtam volna fordítani a világot a sarkaiból, jól éreztem magam rajta és megint összejött több, mint két óra. Megjártuk az esti mélypontot és most törünk fel, nincs már sok hátra, húzzuk még!

Iván belejött, dobálta az 1:17-eket és menetrendszerűen jött az esés: leért a kipufogó, csúszott a motor, tört a fékkar megint, hatalmas szerencsére most a már egyszer egyengetett, nem a már felrakott balos. Rohanás, Bandi jön, Iván be a boxba és újabb négy perc múlva már ment is vissza a pályára.

Tizedik hely ami még jó, hat körrel lemaradva követtük Moto 28-as cimboráinkat, kiknek Suzukija szárnyra kapott az éjszakai hűvösben, de várható volt, hogy nappal belassul.

Bandi arcára minden rá volt írva, amikor átvette Iván helyét korán reggel. Fáradt volt, sokat is szerelt, de biztos voltam benne, hogy fel fogja pörgetni magát és tudtam, hogy úgy hozza majd az egyforma köröket, mint a metronóm. Így is lett, de elesett közben ő is. Kitalálják: variátorház. Húsz másodpercet vesztett, megütötte a combját, de ment tovább, csak akkor esett ki belőle az infó, amikor már átvettem a helyét, hogy ez alatt a 24 óra alatt utoljára fussak egyet, hogy kifacsarjak magamból mindent, az irodai munkában elpuhult seggem megtudja, hol lakik a jóisten. Széthajtottam magam, élveztem, amin magam is meglepődtem, de képtelen voltam leereszteni még akkor is, amikor végre zuhany alá állhattam másfél nap után. Közben Iván ment, én pedig mondtam Bandinak, hogy ha nem bírja az utolsó menetet, akkor szóljon, mert képes vagyok még egy jó órát összehozni, a verseny végi láz és drukk nem eresztett és majd' szétrobbantam. De Bandi tudja, hogy nem szabad elvenni és végigtolta.

Tudtam, hogy ha ennek vége, akkor összecsuklok, de ott volt még az eredményhirdetés, a leintés, el nem tudtam képzelni, mit mondhatnék majd ennek a 120 embernek, ha vége lesz. Hogy milyen volt? De hiszen tudják. Hogy mennyire hálás vagyok nekik? Azt is tudják. Hogy egy egészen elképesztően jó dolgot hoztunk össze? Azt meg érzik, hiszen aki tegnap még idegenként köszönt rám, az másnap reggel megveregette a vállam és véreres szemekkel ugyan, de vigyorogva-izzadtan csak annyit mondtak: ez nagyon jó lett, Pista.

És a legnagyobb dolog számomra, hogy ezt mondták a hétpróbás profik is, nem csak a hétvégi kocaversenyzők. Ez pedig azt jelenti, hogy valamibe betaláltunk, de nagyon. Az, hogy a verseny vége felé ott álltunk nyolcan-tízen és torokszakadtából biztattuk a versenyzőinket, hogy menjenek még, az szinte felfoghatatlan. Egy 24 órás, ötven köbcentis robogóverseny végén ott álltam 36 évesen és izgultam, mint egy kisgyerek, ordítottam a kilencedik helyért és ha szétnéztem, akkor hirtelen csak ilyen embereket láttam magam körül. Tőlem sokkal idősebbeket, fiatalabbakat, megtelt velük a tér és kórusban biztattak most már mindenkit, ilyen hangulatot eddig csak Le Mans-ban éltem meg. Eufória, üdvrivalgás, nevető, boldog arcok és ha tehetném, akkor ezt a pár másodpercnyi videót vágnám az arcukba azoknak, akik az elején csak becsmérelni tudták és elmondták, hogy miért nem lehet megcsinálni és hogy úgysem bírják ki a robogók, meg majd megtudjuk, milyen ez.

Kibírták. Kibírták és kibírtuk mi is, igen, hullák voltunk, fáradt volt mindenki, nem aludtunk de végigcsináltuk. Nem tudom, hány barátot és hány ellenséget szereztem az alatt a 24 óra alatt, de ahogy szétnéztem, csak előbbieket láttam.

Mindenki ölelgette a másikat, gratuláltak, hátba veregették egymást a versenyzők és folyamatosan vigyorogtak, mi Ivánnal pedig a föld felett jártunk tíz centivel.

Megcsináltuk, és amikor megszorítottuk egymás kezét a srácokkal, akkor az nem csak az eredménynek szólt, hanem a kínlódásnak és a sok munkának is, amit ebbe beletoltunk.

Csodálatos barátokat szereztünk, emberségből, megértésből ennyit ritkán kaptunk és akik annak idején hittek bennünk és támogattak minket, azok remélem kaptak annyit, amennyit adtak.

Barátaink! Ez a hétvége mindörökké összeköt már minket és nagyon-nagyon köszönjük nektek, hogy ezt így lehoztátok, így megcsináltátok nekünk és magatoknak is. Ez a köszönet és hála kijár mindenkinek, aki ott volt, attól függetlenül, hogy versenyzett-e vagy sem.

Császárok voltunk és ezt már nem veszi el tőlünk senki. Hála nektek!

Epilógus - Bandi

Köszönöm, Berzerker, hogy alig huszonnégy órába összesűrítettél, kifacsartál és lepároltál nekem egy egész életnyi élményt. Délután egy csecsemő tudatlanságával szálltam fel rád, hogy kisgyerekként tanuljam meg körről körre, miről szól az élet, hogy érek gyorsan körbe. Aztán kamaszként hajtottalak, tanultunk a többiektől, megmutatták, mit hogyan kell, és félelmet nem ismerve, becsvágytól hajtva küzdöttem a tizedmásodpercekért, megfeszülve minden kanyarban, nem sajnálva sem magam, se téged.

Éjszaka már tapasztaltan, érett férfiként, a kicsit lassabb reflexeket tudással pótolva hajtottalak, megfontoltan, de még mindig merészen. Amikor pirkadt az ég alja, már egy jókora bukással a hátam mögött többet tudtam a világról, azt mindenképpen, hogy a gyengeségeinket nem szabad megmutatni.

Másfél óra alvás után reggel már mogorva öregnek éreztem magam, a csapat miatt ültem csak vissza rád, meg azért, mert feladni nem szabad. Becsületből még húztam, de már nem tudtam ugyanazt, mint sráckoromban. A befutóra viszont mókás vénember lettem, aki ha gyorsan menni nem is tud, újat mutatni már nehéz lenne neki. Visszanézve pedig minden percet élveztem, semmit se csinálnék másképp, éreztem magam a világ tetején és a mocsok legmélyén, és ez mind kellett ahhoz, hogy legyen majd miről mesélni.

Epilógus - Iván

Te jó ég, ez a motorversenyzés Ozorája volt. Buli kifulladásig és tovább, amikor az agy már halott, de a szív még ver, és viszi tovább a mozdulatot. Őrület volt, még napokkal utána is csak ívekről, féktávokról és beszúrásokról tudtam beszélni.

Pedig voltak igazán durva mélypontok.

Amikor az éjjeli felmenetel előtt nem tudtam elaludni, aztán már teljes bőrbe öltözve, a pálya szélén cserére várva bólintottam be, utána pedig a sötét pályán kerestem magam, és sorban előzött végig mindenki - te jó ég, volt olyan kanyar, amit annyira elnéztem, hogy kompletten levágtam az egészet a füvön. Aztán ahogyan a horizonton cikáztak a villámok, sikerült túllendülni rajta, ahogyan a hajnalban a kimerültségtől dideregve is sikerült leküzdeni az undort, és belebújni az izzadságtól nyirkos bőrruhába. Majd utána megfutni a személyes körrekordot, és végül az egyik lenti kanyarban esni egy tisztességeset. A verseny után vissza is mentem összeszedni a fűből az első fékkar szilánkjait. Le Visonta óta a legváratlanabb pillanatokban jönnek a flessek, például a boltban beugrik, hogy reggelre hogyan megszaporodtak az esésnyomok a trükkösebb kanyarokban, ebéd közben beleröhögök a levesbe, mert előjön, hogyan cinkelte az egyik csapat a szerelőjüket, és hogy mekkora katarzis volt a befutó.

Ráadásul ez volt az első Le Visonta, és elmondhatom, hogy részem volt benne. Ez a legjobb.