Soha többet, de holnap megint indulnék

Beszámoló: Totalbike24

2016.08.01. 10:41

A benzinkúton még vettünk 20 liter százas benzint és két zacskó jeget, aztán elindultunk Nyársapátra, hogy segítsünk Pistának kipakolni a verseny előtt. Rohadt egy hetünk volt, hiszen a nullából kellett újra építeni több hónap munkáját. Aztán amikor begördültünk a pályára, az összes stressz megszűnt: ott vagyunk, holnap verseny – ami sokkal de sokkal keményebb lett, mint amire bárki is számított.

Pénteken sorban érkeztek a csapatok, és foglalták el a helyüket a paddockban, már messziről látszott, hogy nyomokban sem lesz már meg a tavalyi amatőr báj. Elképesztően profi és felkészült brigádok jöttek sorban kezet fogni, majd ahogyan lebukott a nap, a Totalbike történetének legsúlyosabb bulija kezdődött.

A Moto28 és a ProCamoto csapatok nem véletlenül kapták a Bulibárók nevet, külön furgon hozta a hang és a fénytechnikát, a nyitóbulira pedig még egy DJ is jött, csak hogy egyértelmű legyen, kik is ők. Állítólag egy cigányzenekart is szerződtettek, hogy másnap a pálya szélén húzzák a nótát, ám ők végül sajnos nem jöttek el – a péntek este viszont még így is megkapta az aranyozott Vizoviczki-díjat.

A szombat reggel szabadedzéssel és szereléssel telt, az előbbin rájöttünk, hogy a variátor elbír eggyel könnyebb görgőket, hiszen a végsebességet úgysem tudjuk kihasználni, viszont lényegesen több robbanékonyságra van szükségünk. A tavalyi győztes Big Hero4 alakulata ugyanerre jutott, egyszerre gördültünk ki velük a bekötőútra egy gyors tesztre.

Délben Pista lenyomta az eligazítást, aminek három fő pontja volt: aki gyorsabb, azt engedd el, sárga zászlónál nem előzünk és vigyázzunk egymásra. A versenyláz viszont mindent elnyom, a délutáni mért edzésen ezek közül egyik sem teljesült – még sehol nem volt a verseny, de már olyan beszúrásokat és védekezéseket lehetett látni, hogy a pálya szélén is levert a víz. Pedig akkor még nem is sejtettük, hogy milyen az, ha ver víz.

Fél négy körül már sötét volt a horizont, az időkép pedig szólt, hogy Noé készítheti a bárkát. Kapkodva pakoltunk el mindent védett helyre, az ernyőket összecsuktuk, és bíztunk benne, hogy a délután öt órás rajtig kitisztul az ég.

A vihar bődületes erővel csapott le, majd fél óra múlva távozott, mi viszont ott álltunk egy víz alá merült pályával, amin a hátsó kanyarban térdig lehetett gázolni. A csapatok viszont nem estek kétségbe, pillanatokon belül a lézengő emberek elkezdtek árkot ásni, seprűvel és vödrökkel elhordani a tócsákat – rajt előtt 10 perccel már száraz volt az aszfalt, a vihar által leszaggatott leveleken és a pályára mosott homokon kívül semmi nem emlékeztetett arra, hogy nem is olyan régen leginkább jetskizésre tűnt alkalmasnak a Bognár Gokart Park.

Elkezdtek felsorakozni a versenyzők a célegyenesben, velük szemben pedig a leállított robogók várták a rajtot. Az izgalmat tankba lehetett volna tölteni, annyira belepte a pályát a feszültség. A rajtpisztoly eldördült, és félelmetes harc indult a szűk kanyarokban, vállak és könyökök feszültek egymásnak minden méteren.

Mi ebből elég rosszul jöttünk ki, Pistának hiába van tiszteletre méltó mozgási energiája (tömeg szorozva sebességgel), az első negyed órában kétszer is esett – a biztonsági fejlesztések alapvetően jól működtek, a fékkar a kikönnyítésnél pattant, az alátétezett berúgókar nem nyomta be a deklit, de a másodiknál elfogyott a szerencsénk: eltört a hátsó fékkar felfogatása.

Pista kiabált, hogy készítsük a hegesztőt, mi pedig üvöltöttük, hogy attól még nyomja le az egy órát, utána szerelünk. Járulékos hibaként elment az első világítás is, amire szintén villám megoldást kellett találni, mert ha nincs fény, éjszaka tilos felmenni a pályára.

Pista hátsó fék nélkül nem tudta kimotorozni a tartalékait, így az utolsó helyről állt ki egy óra után. A paddockban már bekészítve várta minden: Bistei kolléga beöltözve, hosszabbító szétvágva, hegesztőgép beizzítva. A fékkar konzolját Bandi villámsebesen hozzápöttyözte a kormányhoz, majd míg Sipi gyorskötözővel biztosította, addig Borsa és Tibi az akkumulátortól direkt áramot vezetett a fényszóróhoz, majd a beáldozott kábelt ductape-pel a robogóhoz rögzítették. A kiállásnak minden másodperce fájdalmasan telik, de visszagondolva az egész talán negyed órát vett igénybe – ami további 10-15 kör hátrányt jelentett a leggyengébb csapatokhoz képest is.

A második felmenetel Bistei Petié volt, neki kellett elkezdenie ledolgozni a hátrányt. A csapatunk leggyorsabb és legbiztosabb eleme, tudtuk, ha valaki sínre tudja rakni az eredményeinket, akkor az ő lesz. Egy óra alatt egy helyet tudott felhozni parádés motorozással, de a mezőny elejét nézve szembe kellett néznünk esélytelenségünkkel: a Big Hero4, a Kimle Scooter Team, a ProCamoto, a Motor Trade, a 3diots by MotoMax és az MSP Team legrosszabb körei is gyorsabbak voltak, mint az utolsó helyek legjobbjai.

Két óra után az is nyilvánvalóvá vált, hogy hatalmas különbségek vannak a robogók között – a Liberty-k, az Aprilia SR-ek és a Zip SP-k felépítésükből eredően sokkal-sokkal többet tudnak, mint amire a kis Diót valaha is felhozhatnánk, szériából onnan indulnak, mint egy kiskerekű japán kőkeményen felkészítve. És még nem is beszéltünk a top pilóták vezetési tudásáról, ami messze túlmutatott azon, amire mi képesek vagyunk.

A csapatok nagyon komolyan vették az idei versenyt, tavaly ilyenkor a hatodik helyre hoztam fel a Totalbike Monkeys-t, idén pedig az 23. helyet kellett védenem, ez pedig nehéz teher. Próbáltam fejben ott lenni – teniszezésnél megtanultam, hogy rontott labdán rágódni tilos, előre kell nézni, különben borítékolt a vereség. Ez járt a fejemben, amikor Peti befordult a bokszba, Tom a gyorstankolóval megetette a motort, Bandi guminyomást állított, már nem is tudom ki feszített kettőt a hátsó fék bovdenjén, én pedig már fordulhattam is a rá az első kanyarra. Majd utána a kör felénél már láttam a piros zászlót. Baj van.

Szerencsére nem történt baleset, csak majdnem – Szása dühöngött: a mezőny életveszélyesen vezet, figyelmen kívül hagyják a sárga zászlót, nem engedik el a gyorsabbat, ezt pedig így nem lehet. Amikor egy kétméteres ember mérges, annak van hatása. Ha rend nem is lett, de az alapvető játékszabályokat elkezdte mindenki betartani, én rendszeresen hátra néztem, és már kerestem az elengedési pontot, ahol a legkevesebb időveszteséggel ki tudnak kerülni a gyorsak.

Onnantól már csak a pálya létezett, nagyon sokáig nem is érdekelt, hogy milyen időeredményeket lógatnak be nekem a pálya széléről. Tudtam, hol hagyom el a másodperceket, hol lehetne jobb ívet találni, de ezeknél sokkal sürgősebb volt megtalálni azt a vezetési stílust, ami a Berzerkerhez passzol. Mert hiába volt sima a pálya, jó a gumi és tapadós az aszfalt, az első kerék rendre elment a váltott kanyarokban, ahol a karistoló jobb oldalról kellett minél gyorsabban átdobni a túloldalra a Hondát.

Több módszert kipróbáltam, és végül egy megoldás vált be: a motor hátulját terhelve, krosszos stílusban kinyújtott lábbal, a legszélesebb íveken fordulva, a lehető legfinomabban vezetve tudtam stabilan tartani a robogót. Sok hátrányunk van ahhoz, hogy még egy esést és szerelést megkockáztathassak, eldöntöttem, inkább elengedek néhány másodpercet, de miattam nem fogunk szerelni. Stabilan 1:13-akat tudtam menni, tiszta körökön összejött az 1:12, néha 1:11, de ennél többet nem mertem kockáztatni.

Egy óra után kiálltam, átadtam a versenygépet Bandinak, és szédelegve letámolyogtam a pályáról – a pozíciót őriztem, a hátrányból sikerült faragnom. Az este beköszöntével pedig átálltunk a kétóránkénti váltásra.

Iszonyatosan felpörögtem a menéstől, de meg kellett próbálnom aludni. A sátorhoz érve szembesültem a rossz hírrel, a viharban beázott, és minden vízben áll. Úgyhogy felmostam, teregettem, majd rádőltem a nyirkos párnára. Fogalmam sincs, meddig hallgattam a dudálásokat és a kerregő aggregátort, de sikerült elaludnom. Minden pihenésre fordítható percre szükségem volt, mert hiába a remek világítás, sötétben újra kell tanulni a pályát, frissnek és pengének kell lenni.

Éjszaka a hűvös levegőben a motorok is új életre kelnek, lelkesen lőnek ki a kanyarból, a gumik viszont melegek és fogják az aszfaltot, mint kuvasz a besurranó tolvajt. Számomra az éjszakai etap volt a verseny csúcspontja, a gyorsabb kanyarokban hosszasan húztam a robogó hasát a földön. A két óra után izzadtságtól és endorfintól tocsogó bőrruhával szálltam le a robogóról, a többiek pedig két dolgot mondogattak felváltva: szarul néz ki, illetve négy helyet javítottam.

Három liter vizet úgy ittam meg, mintha a csatornába öntöttem volna, iszonyatosan felpörögtem a részleges sikerélménytől – megpróbáltam aludni, de abban a felajzott állapotban esélytelen volt. Hiába dugtam be a fülem, és fúrtam a fejem a nyirkos rongyok közé, a pálya nyomvonala pörgött a szemem előtt, aztán huss, már világos volt, ahogy kimásztam a sátorból, éppen Bistei indult váltani Pistát.

Amikor nem mentem, akkor is érdemes volt nézni a többieket: négyen négy különböző módon közelítettük meg a körbeérést. Pista kucorgott a robogón, és húzta össze magát, mint amikor a pátkány bújik a lyukbá, Bandi kucorgott, de egészen más stílusban vezetett, hosszú íveket tisztán motorozott, ugyanazzal a stresszmentes könnyedséggel, amivel tavaly behozott minket a 10. helyre. Bistei kolléga széttett térdekkel ült, a hosszú végtagjaival úgy nézett ki, mint egy jóravaló kaszáspók, és a felső testét ingatva haladt végig a pályán. Ő sem fárasztotta magát feleslegesen, bízott az okosan megválasztott nyomvonalban és az gumikban.

Verseny belülről: Stump Bandi

Egy célt tűztem ki magamnak idén: nem esni. Tudom, ha egy versenyen mindig ura vagy a helyzetnek, akkor nem mész elég gyorsan, de egyrészt tavaly a négy esésünk utáni szerelésekkel súlyos tízperceket vesztettünk, amiken pozíciók mentek el, másrészt idén már családfenntartói szerepemet sem feledhettem, és az egy gyerek, egy másodperc szabály rám is érvényes. Bár néhányszor kivezettem a pályáról a gépet, ahogy a kétségbeesett mentéseket később mesélni szokás, egyszer se fektettem el.

Két dolog maradt meg bennem a 24 órából: sokkal profibban versenyeztünk, ami jó is meg rossz is, és sokkal nagyobb volt a küzdelem. Egyetlen negyedórás szerelésünk volt az egész verseny alatt, ami nálam kimeríti az eseménytelenség fogalmát, illetve háromszor estünk, elhanyagolható időveszteséggel, és így futottunk be tizenhetediknek. Vagyis a tempónkkal volt gond.Sokkal technikásabb volt a pálya, mint a visontai, rövidebb és szűkebb is. Én konkrétan hat óra pályán töltött idő után is még találtam helyeket, ahol gyorsulni tudtam, ami nyilván amatőrségemre vezethető vissza, de nem voltam vele egyedül. A kétféle aszfalt, teljesen más tapadással, a kifelé lejtő kanyarok, bukkanók és gödrök alaposan kilúgoztak a végére. A tapadós csiki-csukit, a barcelonai pálya kicsinyített mását a végére jól meg tudtam csinálni, együtt mentem az élmezőnnyel, de a csúszós, fékezgetős, szinkópás résszel nem sikerült megbarátkozni. Szerintem két másodpercet benne hagytam minden körben egy igazán jó pilótához képest, ehhez hozzájött a temérdek elengedés miatti időveszteség, ami a rövid, szűk pályán még jobban széthúzta a mezőny elejét a végétől, de ha mindezt kivonjuk, akkor sem voltunk sehol.

Berzerkerben az erő megvolt, a győztes Big Hero Jogjával pariban voltunk gyorsulásra, de kapitálisan elkottáztuk a futómű-gumi kérdést.Jó körön voltam, éreztem a pályát, amikor megérkezett mögém az élen álló csapat leggyorsabbja, Csaba. Tempósan engedtem el, szinkronban gyorsítottunk ki a szűk balosból, egy robogóhosszal voltam csak lemaradva. Most lemásolom, mormoltam magamban, és támadóállásba lendültem. Ugyanazon az íven mentünk, azonos tempóban, még ki is ültem kicsit, nehogy emiatt maradjak le. Aztán amikor ráfordultunk a pályavégi, nyújtott balkanyarra, úgy öttel gyorsabban, mint ahogy szoktam, elkönyveltem magamban, beszari vagyok, hogy én ezt eddig nem vállaltam el. Tézisem a töréspontig állt, ahol Csaba a Jogot még kicsit lenyomta, a Honda viszont félelmetes kóválygásba kezdett alattam, és kénytelen voltam lassítva kinyitni az ívet. Egyszerűen nem volt meg a tapadásunk.Bár nincs teljes konszenzus a csapatban, szerintem mellényúltunk a Metzelerekkel.

Félig sem koptak el a verseny végére, ami azt mutatja, túl kemény volt a keverék. Másfelől a futóművünkkel is súlyos bajok voltak, amit a hátsónál jobban elkopott első gumi igazol. Elgumiztuk magunkat, mondhatnám megint nagy mellénnyel, de igazából fölösleges ezen bánkódni, mert a Totalbike24-en a célba érés önmagában győzelem. Küzdöttünk, kihoztunk magunkból mindent, és ez a lényeg. Mázlim volt, hogy napnyugtakor és pirkadatkor, a leghangulatosabb órákban pont én lehettem a pályán. Éjszakára mindenki lelazult, ment a beszólogatás az előzéseknél, jöttek az átkiabált köszönömök az elengedéseknél, összekovácsolódott a mezőny, mindenki érezte, együtt megyünk, nem egymás ellen. A befutónál pedig óriási érzés volt a pálya mellett őrjöngve ünnepelni a hősöket.Igen, idén is elhangzott az utolsó lucskosruha-felvételnél a ki a tököm találta ki ezt a baromságot, és látva saját lassúságomat, megfogalmazódott bennem, hogy inkább átengedem versenyzői helyemet az idén parádésan tudósító Dave-nek.

De messze még a jövő nyár, ki tudja, hol és mivel fogunk versenyezni. Meghagyom a bizonytalanságot, és egyelőre minden izomláz és kimerültség miatti nyögés után büszkén szívom be a levegőt, hogy eddig az összes magyar 24 órás robogóversenyen sikeresen célba értem.

Bár a verseny hivatalosan a pályán zajlott, sok dőlt el a boxutcában és a padock területén: amikor egy kiállás tankolással, olajfeltöltéssel, kerékfújással, fékbeállítással együtt megvan 20 másodperc alatt, akkor az helyeket dönthetett el. Egy-egy szerelésen sok múlott, nem volt mindegy, hogy a gumicsere belefér-e hat percbe, vagy a szerelésen úszik el a 10 óra alatt, verejtékkel összekapart előny.

Az elképesztően profi hozzáállás mellett szívszorító bajtársiasságra is bőven akadt példa – a győztes Big Hero4 például a verseny elején simán elengedte a vezetést, csak hogy egy bukott robogót segítsenek letolni a pályáról, vagy ott volt, amikor a Moto28 csapata a donor robogójukról dudakapcsolót adott az AVL-nek. A pályán konkurensek voltak, a gumifalon kívül viszont mindenki mindenkinek segített.

Egy beszpídezett Shakespeare sem tudott volna annyi drámát írni, amennyit ez a 24 csapat szült, a verseny fősodra mellett száz tökéletes történet futott egyszerre. Bárkivel beszéltem, legalább egy olyan sztorit mesélt, ami önmagában megérne egy cikket. A MSP Team pilótája, Joci például rosszul lett az egyik robogó kipufogójától, és félre kellett állnia a pálya hátsó részén hányni egyet, majd úgy folytatta a versenyt, mintha mi sem történt volna.

A Motor Trade csapat a szabályokat rázókőtől rázókőig kihasználó versenygépébe, a motorkerékpár-felépítésű Gilera DNA-ba az éj leple alatt olajat töltött a hűtővízbe – hulla fáradtan egyre ment a két kupak, aztán egyszer csak elkezdett melegedni a blokk.

Eközben a dobogós ProCamoto alakulat pilótája rájött, hogy egy váltott kanyarban ha megpattintja a motor elejét, egykeréken tudja átbillenteni az Aprilia SR-t az egyik oldalról a másikra – egészen addig ment a látványos manőver, míg egyszer csak elfelejtett megtapadni a hátsó kerék. Roland felszántotta a bukóteret, de valahogyan megúszta a bukást. Saját bevallása szerint ha ott nem történik valami csoda, teljesen összecsukta volna a többre hivatott versenygépet.

Az idő haladtával a Szkaliczki Team két pilótája is lesérült, ők onnantól ketten nyomták le a versenyt, ami három fővel is halálos dózis, a Gyökkettő SRT Suzuki Katanája pedig egy esés után nem indult többet. És ilyen történetekből esett be másodpercenként kettő.

Az utolsó etapom előtt belemásztam a még mindig nyirkos bőrruhámba, olyan érzés volt, mint egy meztelencsigákból font sodronyinget felvenni, megittam két liter vizet, majd egy gyors tankolás után azzal a megnyugtató tudattal húzhattam a gázt, hogy ha kibírom a két órát, már többet nem kell felmennem a csikicsuki pályára, ahol zümmögő vackok feszülnek egymásnak.

Viszonylag hamar sikerült felvennem a tempómat, nem kellett keresgélni semmit, tudtam már, hogyan tudok biztonságosan vállalható időket menni. Centire megvoltak a féktávok, az ívek, úgy mondtam fel magamban, mint egy jól betanult leckét. A célegyenes előtt ki lehet húzódni, ideális pont a gyorsak elengedésére, ráadásul időt sem nagyon veszítek, majd nyélgázon mehetek be a kanyarba. Utána egy kemény féktáv, ahol lehet rendesen terhelni az első kereket, a tapadás tökéletes. Ha ott lassabb valaki, a bokorba térdelve nagyon ügyesen be lehet bújni elé, majd jönnek a csúszósabb hurkok, ahol az ívet minél szélesebben kell venni. Ha ott találok plusz két centit, akkor a harmadik kanyarban megvan az előttem menő. Kinézek közben a szpotunkhoz, a Sipi táblán mutatja a köridőmet, majd még egy kanyar, és jön a hátsó hosszú balos, amit egy íven is kiadja, ha jó helyről kezdem meg.

És így tovább, közben folyamatosan figyeltem a robogót, ami látványosan az elfáradás jeleit mutatta, a kigyorsítást egyre korábban kellett elkezdeni, mert egy-két másodpercig csak annyit mondott, hogy hőőőőő, de érdemi dolog nem történt.

Ahogyan fogyott a robogó, úgy kezdtem én is egyre többet hibázni – egészen addig, míg a Sziget-Szer szervizpont utáni jobbosban túl nem toltam a dőlésszöget. Balra megszoktam, hogy karistol a Honda alja, és akkor pont jó, jobbra viszont nem ért le semmi, csak a kipufogó, aztán a kormányvég és a vállam. A lábam beszorult a robogó alá, én pedig hason csúszva követtem, míg a gumik meg nem fogtak. "Basszanova, csak működjön" – gyorsan felállítottam, és minden megvolt. A fékkar a kikönnyítésnél pattant, önindítóra életre kelt, és valahogyan a gázt is elkapta, az a kör 1:27 lett, volt amikor örültünk is volna az ilyennek.

Legalább magamhoz tértem, két kör múlva megint 1:12-őt mutattak be a pálya széléről. 15 percem volt még hátra, amibe mindent beleadtam, még a lejövetel előtti utolsó kanyarban is előztem. Szédültem, a hideg rázott, amikor a boxban nekidőltem Gépátvétel Gábor lakóautójának, és húzóra beborítottam egy üveg ásványvizet. Megcsináltam, ismét a 18. helyen állunk, pontosan hat hellyel beljebb, mint amire a verseny első negyedében képesek voltunk.

Az utolsó felmenetelén mindenki beleadott mindent, nem volt több esés, és szépen előkészítettük, hogy leggyorsabb pilótánk, Bistei Peti a tank utolsó cseppjeit kihasználva még bevonszoljon minket a 17. helyre. A kockás zászló hatalmas megkönnyebbülés volt: megcsináltuk, halálosan fáradtan, minden porcikánkban fájdalommal és izomlázzal, alaposan lelakott robogóval, de teljesítettük a kihívást. Gyenge helyen végeztünk? Dehogy, a Totalbike24-en mindenki nyer, hiszen bizonyította a világ előtt, hogy képes a komfortzónájától galaxisokra eltávolodni egy nyomorult ötvenes nyergében.

A pakolászás közben mindannyian megesküdtünk, soha többet nem indulunk, átadjuk a helyünket a szerkesztőség többi tagjának. Mit gondoltok, hétfőn már nem arról volt szó, hogy akkor milyen fejlesztésekkel készülünk jövőre?

A végeredményeket itt tudod megnézni, óránkénti lebontást itt találsz, ha pedig minden kör minden adata kell, ez az Excel tábla lesz a barátod.