MZ-k és Pannóniák halálos harca

Ha tudnak jobb szállást, menjenek, gondoltam. Én sem itt akartam aludni, egyáltalán nem így képzeltem az éjszakát, de ez jutott. Egy 24 órás tartóssági versenyen az ember nem pihen. Bóbiskolni szabad csak, háttal a szalmabálának elpilledni pár perce, majd pálinkaízű böffentésre felriadni. A motorhangra senki sem kel fel, monotonná válik a MZ-k purrogása, a Pannóniák herélt hangja, nem nyílik ki a szem a rezonátoros dobok csörgésére sem.

Ha tehettem volna, egész éjszaka kába szerelőket, csapattagokat, bőrruhában alvó versenyzőket fotóztam volna az elsuhanó gépek lámpafényében - ehelyett egy rég elrohadt birodalom mállófélben levő katonai irányítótornyában próbáltam pár órát sunyni, de felébresztettek.

Szakadt. Öklömnyi cseppek vertek be a kitört ablakokon, lépteim alatt csikorgott a bokáig érő levert vakolat. Sátorozásra készültem – negyven fokban érkeztem, de este hat órakor kitört a vihar. A kunmadarasi egykori szovjet reptér mély tócsái között nem volt értelme felverni: aki tehette, menekült a kupolák alól. Nyitott hangárokba, elhagyott épületekbe költöztek az emberek, én a motorom mellett aludtam volna egy aprócska garázsban, ahova a várt vihar elöl eldugtam.

Éjszaka kiballagtam. Lámpák nem voltak, a betonlapok között arasznyi lyukak és kiálló akáctövek akasztottak meg. A pár percnyire talált garázshoz vezető séta reménytelen kóborlássá változott: sötétebb volt a világ Ivan Szerov lelkénél. A garázst alig találtam meg. Ahol egykor a reptéri felvezetőkocsi várakozott, most az én Suzukim ázott a lyukas tető alatt – esélyem sem volt mellévackolódni.

Így kerültem az elhagyott irányítótoronyba. A törmelékre felesleges volt a matracot felfújni, de a hálózsákot sem tehettem az egyenetlen talajra. Az ágyam egy lefektetett bugyikék ajtószárny lett – repedt bordámnak más sem kellett. Nem aludtam sokat, de nem bántam. A csipás szemem ellenére zajt akartam, benzinszagot és öreg motor elmaszatolódott kontúrjait. Öt óra két perckor egy kétütemű blokk sikítása vágta szét az álmokat: felébredt a boksz, elindultam. Sötét volt, a lassan oszló felhők nem engedték hozzánk a napot.

Fél nappal korábban, a 11. alkalommal megrendezett 24 órás megbízhatósági veteránverseny rajtjakor még izzadva vártuk, hogy a kunmadarasi betonon elinduljanak a motorok. Mozdulni sem lehetett a hőségtől, aki tehette, a lajtos kocsinál locsolta magát. A sátrak alatt utoljára ellenőrizték a csavarokat, guminyomást mértek vagy taktikát egyeztettek. Szombat délután három órakor kitolták a gépeket az aszfalt jobb oldalára, szemben a versenyzők sorakoztak fel, hogy Le Mans-i rajttal elinduljanak.

A sisakok alatt gyöngyözött a homlok, hallgattak a motorok, hallgattak a nézők is. A rajtjelre átszaladtak a pályán, és tolva-rúgva életet vertek a gépekbe: kék füstfelhőt húzva maga után elindult huszonöt veterán. Amikor eloszlott a köd, az elsők már a kanyarnál jártak, de volt, aki alig tett meg pár métert – ha nagyjából kiegyenlített verseny is ez, nagy különbségek voltak.

Az indulás feltétele a 250 köbcentinél kisebb hengerűrtartalmú motor. Külön kategóriában, ám egyszerre versenyeznek a magyar egyhengeresek, a magyar kéthengeresek, az egyéb külföldi, szocialista országban gyártottak és a nyugati motorok – a lényeg a maximum negyedliteres blokk volt. A karcagi Motorbarátok Egylete szervezi a futamot, európai szinten is egyedülálló a veteránversenyük. Éppen ezért akár sznob és elit mulatság is lehetne, de hála az égnek mégsem: rég voltam ilyen jó hangulatú, családias rendezvényen.

Téved, aki azt hiszi, hogy nincs izgalom: térdkoptatók szorultak a betonnak, kipufogók szikráztak. Nem uras körözés a kunmadarasi verseny, nincsenek eseménytelen órák. Mindig van mit nézni: állhatunk a pálya szélén vadalmát harapva, vagy nyugodtan figyelhetünk a sátrak között. Ha behajt egy gép a depóba, tucatnyian kiáltanak: „motor!” Ilyenkor jobb hátrálni, könnyen elsodor egy fél évszázados vas.

Nem lehet megunni a látványt, akit egy csöppet is izgatnak a motorok, elvarázsolva nézi a bokszkiállás pillanatait. Ugyanolyan begyakorolt folyamat, mint a profi, overallba öltözött F1 szerelőké. Egyik a láncot fújja, a másik a tankot tölti – igaz, vannak olyanok csapatok, ahol az üres tankot cserélik egy töltöttre. A legkevesebb kört megtevő, de még versenyben maradt brigád a német Pannoniafreunde volt – sátruk egy jól felszerelt, kitelepült műhely volt, csak egy dolgot nem hoztak: láncsprayt. Őket a sajátommal segítettem ki; nem rajtam múlott, hogy csak 144 kört hoztak össze.

A hetvenes évek eleji CB 250 Hondát és a két Yamaha RD-t leszámítva Pannóniák és MZ-k kakaskodtak. A régi harc nem csitult: ahogy egykor a Balaton felé üldözték egymást nyári estéken, úgy ment most is a reptér betonján a küzdelem. A célegyenesből figyelve hol ez, hol az volt elöl. Néhányan sportidomokat akasztottak a gépekre, mások a bontást választották – nehéz eldönteni, hogy a tömeg vagy a légellenállás a fontosabb. A Devils MC 666-os Pannóniája minimalista, meztelen café racer volt, a 11. alkalommal induló Örök Csapaté meg gusztusos sárga versenygép – az ortodox veterános és a vintage custom-hívő is találhatott kedvenceket.

A végeredménynél nem a befutási sorrend, hanem a megtett körök számítanak. A régi szabály igaz: minél jobban izmosítod a motort, annál megbízhatatlanabb lesz. Nem csoda, hogy néhány szériaállapotú gép csak benzinért jön le, mások meg folyton benn álltak. A dugattyú-, hajtókar- és főtengelycsere teljesen normális: ami egy szerviznek napok kérdése, itt egy sörnyi idő alatt megtörténik. Volt olyan MZ, ami már jóformán az első kör után leállt, de volt, amelyik úgy gurult, mintha felhúzták volna: az SZBME csapaté nemcsak jól ment, de kiérdemelte a leghosszabb kipufogójú gép címét is – a kályhacsőnyi rezonátor vagy harminc centire túllógott a hátsó keréken.

Annak ellenére, hogy vakító fényben és forróságban indult a futam, mindenki tudta, hogy jön az eső. Az ország nyugati részéből folyamatosan érkeztek a telefonok, szinte településről településre nyomon követhettük a felhők útját. Hat órakor már széllökések, hat húszkor az óriási cseppekben érkező eső veszélyeztette a motorosokat. Lovas, a tömegből kiemelkedő szervező aggódva kémlelte az elfeketedő eget. Döntött, ideiglenesen leintették a 24 órás veteránversenyt.

A közösségi helyiségnek kikiáltott sörcsap mellett gyűltek össze a nézők és a versenyzők is. Látható volt, hogy a vihar nem tombolni jön Kunmadarasra, a szél nem volt orkán erejű, de a bőséges eső megakadályozta, hogy reggelig elstartoljanak. A vízcseppek elől menekülők kondérokat és vágódeszkákat cipeltek: üres falak közé, tető alá és hangárok tövébe menekültek a szakácsok.

A büfé szintén alkalmi alvóhelyemnél, az irányítótoronyban volt. Ezt tisztára söpörték, a tócsák között ugráló emberek ide menekültek. Hála a kitörött ablakoknak, volt friss levegő. Az oxigén meghozza mindenki ivási és kínálgatási kedvét: azt hiszem, legalább hat megye pálinkájába kóstoltam bele néhány óra alatt.

Reggel ötkor az alvóhelyem ablakán túl bólogatni kezdtek az első dugattyúk – az addigi csendet felváltotta a sürgölődés. Szerelők, versenyzők és családtagok indultak a szervezőkkel együtt a pályára, hogy a helyenként bokáig érő vizet eltakarítsák. Áramfejlesztőre kötött szivattyú búgott, lapátokkal, seprűkkel és kannákkal tisztították le a vizes és sáros kanyart: hét óra egy percre minden kész volt, elkezdődött a második felvonás, és tartott egészen délutánig.

Sajnos a mezőny egyetlen négyüteműje, a Crazy Beast Hondája mögöttem esett hanyatt: a kanyarban guggoltam, amikor kifelé gyorsulva durrdefektet kapott. Sajnos eltaktikázták, hisz húsz perc volt hátra – a gumijuk teljesen elkopott a gyilkosan recés betonon. Legalább harminc métert csúszott, a mögötte motorozók egyike is a fűbe hajtott. A baleset ellenére 269 megtett körük még így is elég volt az összesített második helyének a megszerzésére.

Kedvencem a Karel Gott Team volt: természetesen cseh motorral, Jawa 250/559-cel versenyeztek. Alig lehetett az egykori csepptankosra ráismerni. Californian tartály, versenyidomok, dupla lámpa került a megszokott elemek fölé. A motort sem hagyták érintetlenül: műhelytitkokat nem árultak el, de a hengerfej alatti szakaszt szemmel láthatóan kivágták, helyére egy MZ széles bordás hengerdarabját tették a jobb hűtés érdekében. Furcsán hangzik, de működött: gyönyörű íveket rajzolva kategóriájukat és az abszolút versenyt is megnyerték 272 megtett körrel.

Az egyre erősödő szél engem is hazafújt: a leintés után elindultam. Mire nagy nehezen kimotoroztam a reptér labirintusából, már el is határoztam: jövőre csapatot kell szervezni és rajthoz állni a fiúkkal – Csikós MV Agustája pont jó lenne erre. Rábeszélem.