Az analóg halála

Nem tehetek róla, szeretek civilizáltan bambulni. Nem az a gond, hogy letapossák a lábam. Az sem zavar, hogy a már 18 évesen is narancsbőrös lányokat fotózzák mobilos suhancaik az aktuális lóerőgyáron, amit megnéznék. Ezeken a stációkon végig kell menni. Viszont jól esik, ha a taposás után bocsánatot kérnek, vagy lekászálódás közben megköszönik, hogy türelemmel kivártuk a képalkotást.

Az osztrákok kétévente megrendezett expója nagyjából fedi az országuk motorozási és fogyasztási szokásait. Ott van minden, ami kell, csúcsmodelltől a pólóárusig. A bécsi vásárváros a Prater tövében könnyen megközelíthető. Akad parkolóhely, még a szombati káosz sem zavaró. Bárki kaphat teret, nyugodtan meglovagolhatja, amiért a hátsója nyüszít. A BMW stand kávéja remek, a Triumph pedig idén is import káeurópai cicafiúkkal és cicalányokkal kelleti magát. Kinek, hogy.

Furcsa ez így, sorakoznak előttem a szezonról szezonra könnyebb és erősebb motorok. Mi pedig csak állunk, és nem lesznek évről évre jobbak a reflexeink, az eszünk sem hatványozható meg. Testünk darwini szoftverfrissítése messziről sem követi azt a szintet, amit a fejünk (hogyne, persze, mások feje) megalkotni bír. Mégis ott áll a magyar, az osztrák meg a szlovák, szájukban forgatják a lóerőket, mint megannyi varázsigét.

Hosszú sorokban állnak a chopper- meg cruisercsodák. Metálfény és króm mindenütt, acélos tekintettel piszkálom a műanyagot. Unom a krómot, hidegen hagynak a mart fémdarabok, és taszítanak a légecsettel agyonpingált felületek. A bontásnak építenek emlékművet. Kábelek elbújtatva, villanypásztorok őriznek, adapt to digital or die. Hatalmas túraendurók; ha lelkük lenne, vágynának a porba, de lelketlenül aszfalton gurulnak el a bontóig. A szépség önmagával fordult szembe, állandóság helyett szezonális tetszelgéssé fajult. Az analóg hallott, a kábelekben vidáman vándorol a kihipózott jel.

Tudom, a hunyó én vagyok. Nem leszek már wannabe versenyző és utcai harcos. Elég, ha a cerka áll fel, és nem a motorom eleje. Rossz arcom ellenére sem szépítem magam csillogós cirkálóval, és nem tetszelgek világutazó szerepében valami bokorugrón. Viszont minden tiszteletem azoké, akik sportemberként vakarják térdükkel a pályaaszfaltot, vágják szét motorjukat a "to chop" látomása alatt, vagy bukkanak fel a világ másik felén pórusaikba ragadt bogarakkal. Ők tudják: a szabadságvágynak nem a motor a szimbóluma, csak megvalósítás egyik célszerszáma. Egy ilyet kérek, mert most semmit sem találtam. Eszközt ide, bizonyítani, hogy nem lettem a motoripar fogyasztói hibaaránya. Köszönöm.