Emlékek, olajszag, szerelem

2009.11.02. 16:48
41 hozzászólás

Hatéves lehettem, vagy csak öt talán? Ültem a sámlin, ami már akkor is majd’ hetvenéves volt: bognár dédapám faragta az akkor hároméves nagyanyámnak. A generációkon át öröklődő sámó – ahogy mama mondta – szélei már lekerekedtek a gyerekseggektől, lapjába tucatnyi apró szeget vertek komisz kölyökkezek.

Ültem a ház előtt, jobbra tőlem a málnabokrok, balra a Káptalan utca aszfaltja. Nagyapámat vártam, hogy hazajöjjön a Jawával; motorhangja már akkor beégett membrana basilarisomba. Az ismerős pöfögés helyett egy magasabb, hangosabban purrogó sivítást hallottam: ismeretlen gép jött felém.

Maszatos szájjal ugrottam föl, látni akartam az újdonságot. A színes ruhába öltözött férfi furcsa volt szememben: nagyapám barna kabátban motorozott, ezen meg kék-sárga valami volt. Integettem, hisz az kötelező, ő visszaintett, mert úgy illik.

Annyira más volt a motor is: rossz helyre szerelték a sárhányót, a kipufogó sem ott, ahol megszoktam az 58-as Jawán. A tank nem kerek volt, hanem szembetűnően szögletes. Széles kormányt markolt a férfi, nem láttam lámpát, helyette rajtszám volt a gép orrán. A sárga ellipszisre születésnapom dátumát írták: a 23-as számpárt már akkor is ismertem.

A kékes füst is más szagú volt, mint nagyapám gépének zsírszaga – bűvös élményként éltem meg. Rohantam volna be, hogy elmeséljem, ekkor láttam meg, hogy apám is ott áll. „Ez egy terepmotor volt fiam, egy Csezet.” Az élmény hatására örökre megjegyeztem a nevet.

Amikor papa hazaért, neki is meséltem, mit láttam. Levette a piros bukót, majd kopasz fejére húzta foltos kék micisapkáját. Hagyta, hogy csapongva végigmondjam, majd megszólalt: „Láttam és is. A parton jött ki a sziklásnál.” Évekig húzott a vágy az izsai vízhez, hogy egyszer talán újra látom a terepest – sosem jött el többé.

Mikor kilenc- vagy tízéves korom környékén elkezdtem könyörögni a motoros újságokért, mindig arra vágytam, hogy legyen benne egy krossz Csezet. Még a nevet sem láttam soha. Évek teltek el, mire rájöttem, hogy nem is így írják. A név: ČZ, vagyis Česká Zbrojovka – Cseh Fegyvergyár.

Innentől már könnyű volt: mindent felkutattam a 380-as modellről: a szögletes tartály miatt gondolom, hogy azt láthattam a dunamenti faluban. Nem tagadom, imádom a cseh motorokat. Országúton ugyan a Jawa a szerelem, de a rücskös gumi nekem egyet jelent a ČZ-tel.

Nagyon megörültem, amikor múlt héten véletlen guglizással rábukkantam a cseh Šechtl & Voseček fényképészstúdió oldalára. Ők ott voltak, ahol én nem lehettem: a hatvanas években végigfotózták a ČZ strakonicei gyárát és a közeli krosszpályán a terepmotort is. Izgalmas akcióképeken örökítették meg a versenyeket – digitalizált archívumuk páratlan.

Akit egy cseppet is érdekel az 1919-ben alapított, 1997-ben a Cagiva kezei között felszámolt motorgyár története, kattintson: galériánkban minden ott van. Furcsa frizurájú titkárnők, pipázó öntödei munkások, gondosan tervező mérnökök ugyanúgy megmaradtak a középformátumú negatívumokon, mint versenyzők, hozzám hasonlóan bámuló gyerekek vagy az utcán korzózó cseh szépasszonyok.

Emlékek, olajszag, szerelem.