Túléltük a sivatagot

Korábban már többször beszámoltunk az Afrikában élő magyar pár túra-előkészületeiről. Több olvasónk adott tippeket az úthoz: Tom és Sophie legalább félig felkészülve vághattak neki az útnak.

Néhány nappal ezelőtt szerencsésen hazaérkeztek, épségüket bizonyítja ez a levél is:

Kedves Árpád!

Megérkeztünk, jól vagyunk, túléltük. Úgy tűnik, az égiek megfelelően lelkiismeretesnek tartották a felkészülést, így élesben semmilyen szerszámot, pótalkatrészt nem kellett használnunk. Mindezt ketten, egy 16 éves 350-esen, 20-30 kg csomaggal, két sivatagon át, több mint 4000 km-en keresztül. Kezdőként...

Ennyit Frei Tamás stílusban, a valóság ugyanis árnyaltabb. Bár a 4000 km az eltévedésekkel és helyben motorozásokkal kb. 4200 km volt, ennek legnagyobb részét azonban jó minőségű országutakon tettük meg, mindössze 500 km esett homokos-zúzottköves, ám szintén rendszeresen kezelt szakaszra. A két sivatag (Kalahári és Namíb) közül az előbbi nem is sivatag a definíció szerint, mivel 200 mm feletti az éves csapadékmennyiség.

Itt kihívást csak a végtelen unalom, a meleg és a töltőállomások hiánya okozott. Az út végig bármilyen strapabíró személyautóval teljesíthető lett volna, minden valószínűség szerint jóval kényelmesebben és gyorsabban. Nekünk mindez tizenhét napba telt, amelyből hármat pihenéssel töltöttünk, elsősorban az Atlanti-óceán meglepően hűvös partján.

A Namíb-sivatag azonban valódi sivatag, pont úgy, ahogy az ember elképzeli: forró, kietlen, a mindent elsöprő magány érzését kelti. Az út hiába rendelkezik kő alappal, gréder hiába járja folyamatosan a szakaszt, a homok rátelepszik és kiszámíthatatlanná teszi a motoros számára. Az egyetlen megoldás a folyamatosan nagy gáz adása, a gyorsan haladás, aminek persze ott vannak a veszélyei egy esetleges esésnél. Számos „'majdnem” szituáció ellenére végül sikerült bukás nélkül megúsznunk a sivatagos részt, ahogy egyébként az egész utat is.

Azért akadtak meglepetések, apró gondok is. Rögtön elindulásunk után már 120 km-t követően elfogyott a benzin, takarékra állítást követően csak újabb 25 km-t sikerült megtenni. Nemcsak a motor fogyasztása nőtt megpakolva 5l/100km környékére, az is egyértelművé vált, hogy a gyári 9 liter helyett 7 literes a tank.

Amatőr hiba egy valódi amatőrtől. Mindez naplemente környékén, még fél órányira a következő kúttól, Dél-Afrikában egy Township közelében. Az apartheid alatt a „fehér” városmagok mellett a kormány szánalmas bádogvároskákat épített a „fekete” lakosság számára. Ezek környékén a legrosszabb az amúgy is borzasztó közbiztonság. Szerencsére néhány száz méterre egy farm dolgozóinak lakásai álltak, igazi búr (akiket nem kevés negatív felhanggal gyakran Afrika fehér törzséne hívnak kegyetlen történelmük miatt) lakosokkal. Itt csalódtunk először a búrokkal szemben bevallottan fennálló előítéleteinkben.

A szemlátomást szegény család feje első szóra kocsiba ültetett és elszáguldottunk az első benzinkútig, ahol megtöltöttem 6 literes tartalék kannánkat. A valaha gazdag bányavidék mára csak bezárt üzemeket, alkoholistákat, nyomort és kiélezett faji ellentéteket hagyott maga mögött – jó volt továbbállni.

Két nap alatt értünk Botswana fővárosába, Gaborone-ba. Ez az ország az egész szub-szaharai Afrika példaképe: békés függetlenné válást követően a gyémánt és a kiegyensúlyozott kormányzás errefelé példa nélküli egészségügyi és oktatási színvonalat, közbiztonságot hozott. Ezt leszámítva azonban az ország lapos és száraz. A transzkalahári országúton keltünk át és érkeztünk meg újabb két nap alatt Namíbiába, miután a vízumot nagy nehézségek árán megszereztük.

Az ülés a napi 4-500 km megtételét követően kezdett elviselhetetlenül kényelmetlenné válni a végtelen egyenesekben. Az első kerék is elkezdett rázni, amit Gaborone-ban megnézettem egy szervizben: a felni ütést kapott, de nem lesz vele gond. Itt egy mozambiki portugál mester szemre is fertelmes hegesztéssel meghosszabbította az oldaltámaszt. Amikor látta az arcomon a megrökönyödést, rögtön jelezte: keressek hegesztőt, ő igazából szerelő, nem is ért ehhez. Afrikában egyébként elképzelhetetlenül nehéz és drága megfelelő szolgáltatást kapni, legyen az kőműves munka, vízvezeték- vagy akár motorszerelés. Ha ez ember elfogadja ezt, sok meglepetéstől megkíméli magát.

Namíbia 1990-ig Délnyugat-Afrika néven az Apartheid fémjelezte Dél-Afrika egyik tartománya volt, azóta azonban büszke és független állam, Botswanához hasonló gazdasági mutatókkal és ásványkincsekkel. Nevéről majd' mindenkinek az azonos nevű sivatag jut eszébe, azonban az ország csodálatos természeti változatossággal bír, minden nap igazi élmény volt.

A tengerpart 30 km-es sávja hűvös az Antarktisz felől érkező hideg áramlat miatt, a víz fürdésre alkalmatlan, a part pedig sivatagban folytatódik. Az 1500 kilométerrel korábban cserélt, olcsó lánc vészes mértékben nyúlt, nap mint nap állítani kellett. Közeledett a tűrőképesség vége, így Namíbia fővárosában, Windhoek-ban méregdrága áron ez is cserére került o-gyűrűs verzióra. Ezt 2000 km-en keresztül később egyszer sem kellett állítani. Namíbia egyébként valaha egyike volt a kevés német gyarmatnak, így itt ma is az 1516-os Német Tisztasági Törvény alapján főzik csodás söreiket.

Visszafele az 1500 km-es út Lesothóig végig nyílegyenes, kietlen, meddő területeken át vezetett, itt már kezdett kijönni rajtunk a fáradtság, jó volt megérkezni. Egyetlen defektünk sem volt, a motor összesen 2,5 liter olajat evett meg 90-100-as tempó mellett, a legritkább esetben sikerült azonos olajat kapnom, miután elfogyott a tartalék. A csomagtartót folyton toldani-foldani kellett a lógó táskák miatt, ezt szorítógyűrűvel, gallyakkal és természetesen duct tape-pel oldottuk meg.

Ezúton szeretném még egyszer megköszönni minden hozzászóló segítségét, jókívánságait. Mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy ne féljen időként merész döntéseket hozni az életben, a végkimeneteltől független az ember csak megerősödve, boldogabban jöhet ki belőle. Jó motorozást!

Baráti üdvözlettel,

Tom és Sophie