2011.10.25. 11:16
29 hozzászólás

A rajongók már elkezdték feladni a MotoGP-be vetett hitüket, amikor jött a magas, vékony Marco. Teli volt élettel, szenvedéllyel és energiával. Jelezte, a versenyzés bizony még él, nemcsak műanyagcirkusz. Az utolsó rocksztár volt a világbajnokságban.

Soha nem felejtem 2008. augusztus 15-ét, azt a pénteki napot. A brünni boxutcában kóvályogtam, és készültem életem első, grandprix-versenyzős interjújára. Mikor óriási mosollyal az arcán megérkezett, úgy éreztem, ezt a fickót születésem óta ismerem, gyerekkori barátok vagyunk.

A világbajnoki cím megszerzése után is megmaradt ugyanannak annak az egyszerű srácnak Corianóból, akit annyira imádott a közönség. Kedvenc étele továbbra is a piadina romagnola maradt. Mindvégig hű maradt barátnőjéhez, Kate-hez, és továbbra is apja jelentette számára a biztos pontot. Az apa, aki mindent feláldozott fia karrierjéért.

Azon a hétvégén viszonylag sok időt töltöttem körülötte, együtt ebédeltünk, beszélgettünk, majd a garázsából néztem a versenyt. Bevallom, nagyon megérintett a verseny előtti készülődés: míg mamája, Rossella hátrébb várakozott a futam leintéséig, addig húga, Martina tövig rágta körmeit.

Mielőtt Marco kigurult a pályára, odaballagott Paolóhoz, a papához és szorosan ölelték egymást hosszú másodpercekig. Szívszorító volt látni, mintha csak az utolsó ölelés lett volna. Tisztában volt vele, tudta, hogy a motorsport veszélyes. Úgy gondolom, hogy tegnap hasonlóképpen cselekedett és öleléssel búcsúzott. A fiú, aki helyi idő szerint vasárnap délután négy órakor még a MotoGP ünnepelt sztárja volt, egy órával később legendává vált.

Mit mondhatnék? Talán egy részlet az interjúból, amit azon a pénteken készítettem:

-Mit gondolsz a távoli jövődről?
-Hú, fogalmam sincs. Nagyon szeretném, ha a versenyző karrierem olyan sokáig tartana, amilyen sokáig csak lehet. Igazából nem is akarok nagyon mást csinálni, jó lenne mindig versenyzőnek maradni.

Marco Simoncelli – ez sikerült neked, de ennek most nem tudok örülni.