Túlméreteztük a távot, beismerjük. Aggódtunk az időjárás miatt, és igazunk lett – a legszörnyűbb forgatókönyv szerint zajlott az első napunk. Végig meg voltunk csúszva, a látnivalókat pedig nem láttuk, csak egy vakuvillanásnyira. De ha lehetne, holnap reggel indulnánk vissza. Igazából akár ma este is.
Igazából ez az a cikk, ami miatt mentünk. Hogy megtudjuk, milyen lehet lehetetlenül gyenge és kicsi motorokkal nagyon messzire menni október második felében. Hogy aki nem gerincprotektoros Spidi-ruhában jött a világra, térdkalács helyett koptatóval a lábán, ráadásul nemhogy egy GSX-R-re, hanem még egy nyomorult ETZ 250-esre sem merészkedett rá, annak is megmutassuk – ha szereti a friss levegőt, a kanyargást, a szép tájakat, de csak egy kicsi, autós jogsi farvizén megszerzett B125-ös jogosítvánnyal vezetett robogója van, akkor is szinte mindent megkaphat, amit az úgynevezett – lol – Igazi Motorosok élveznek, ha túrázni indulnak. Fontos elem a B125, hiszen egy rendszám nélküli (úgynevezett 50/125-ösként használt) robogóval álmodni sem illik külföldre menésről, mert odakint mindenhol, mindenféle méretű motoron van plakett, ezért hamar felfigyel ránk a rendőr.
Valóban megszerezhető az élmény? Igen, kis engedményekkel, valóban.
Tudjuk, mert kipróbáltunk. Aki volt olyan jó, és követte az eseményeket, annak a túráról élesben érkező posztokból kiderült, hogy minden szuper felszerelés ellenére az első napon volt bizony szarrá ázás. Nem, nem Dani ázott el, mert neki egy pont olyan, szuper eső-kezeslábasa volt, amilyet én a sógoromnak adtam két éve. Nekem viszont az IXS vizes gúnyám nadrágja a sok használattól (mert év közben is motorozok, és amíg nem volt Tucanóm, volt, hogy hetente többször fel- és levettem) alul kilyukadt, ezért elő kellett vennem a régi Hein-Gerickémet, ami iszonyatosan tudományos, sokrétegű, de már elmúlt tízéves. Naná, hogy beázott.
És a Vespára szerelt Tucano Urbano lábtakaró is, amiben úgy hittem eddig, mint valami atombunkerben. De a Tucanót sem arra tervezték, hogy öt és fél órán át őrjöngve essen rá az eső, és az ember ölében ily módon keletkezett, Balatonná gyűlt tó átbukhasson az indítókulcs számára kialakított, gumis fedél magasított peremén. Mert ha ott átbukik, odabent, a matyizsákban ömleni kezd a víz. Mintha tartályból folyna. Ezt átéltem potom néhány órán át.
A kézzsákom is beázott, főleg a jobb oldali, annyira, hogy másnap reggel, Lavamündben önteni lehetett belőle a hákettőót. Az is kiderült, miért: a navit a tükör és a plexipálca szára közé tudtam csak felerősíteni, és emiatt a Tucano kézzsák kotonját nem tudtam teljesen körbetépőzárazni a tükör szárán. Hiába volt plexi, ott dőlt be a víz. Ha nem tesztmotor lett volna, valami mélyrehatóbb rögzítést választok, de egy estém volt a motorral felkészülni, navit szerelni, csomagolni, utat tervezni, minden. Ebbe ennyi fért.
A Dani kézzsákja például nem ázott be, a filléres esőruhája sem, így ő sokkal jobban átvészelte az esőt, mint én, a szuperül felszerelt, összkomfortos, a nappali melegét és a dívány kényelmét ígérő Vespán csücsülve. Ősszel, pláne órákig tartó esőben egészen váratlan apróságok is be tudnak szorozni mínusz eggyel egy felkészülést. Az átázott ruha a motorosnak – maga a pokol.
De másnaptól – enyém volt a világ.
Az eredeti tervek szerint el kellett volna jutnunk a szlovéniai Bledig első este, ezzel szemben 110 kilométerrel előtte, a vak éjszakában, orrunkig tartó ködben, péppé ázva, reggel óta a hideg priznicborogatásba tekerve, kitéve a jeges szélnek már épp elegünk volt. Ez volt az a rész, ahol a fotelhuszárok a kommentekben burkoltan, nyíltabban, vagy egyenesen támadóan tették fel a kérdést – hülyék ezek? Nem, kedves Fotelhuszár úr, nem vagyunk hülyék, motoroztunk már pár kilométert életünkben, tudtuk, hogy minden ilyen túrán lesz egy adag szívás, viszont kárpótlásul jön majd még egy adag óriási élmény is. De arra első nap még várni kellett.
A lélek épp csak pislákolt bennünk, amikor Lavamünd fölött, a szerpentinen megtaláltuk az egészen kiváló Harrach panziót. Két szobát kaptunk egy áráért, a wifi, mint a villám, a sör hét osztrák nyelvjárásban beszélt, a vínersniclinek pedig a méreténél csak az ízvilága volt lenyűgözőbb.
És másnap a táj... Te jó ég, a felhők fölött ébredtünk, utoljára ilyet akkor láttam, amikor a Stromboli lejtős oldalában aludtunk. Mi voltunk az egyedüli vendégek a hatalmas szállodában, de ez a reggelin nem látszott – húsz főre pakolták ki a svédasztalt, percenként jöttek oda, hogy minden ízlik-e. Vacsival, reggelivel, sörrel, két szobával, wifivel együtt ez az egész 106 euróba került.
Más volt a helyzet következő este Postojnában, ahol egy kicsit büdös, kicsit izzóhiányos, gyengélkedő wifis szobát kaptunk, gyanús tisztaságú ágyneművel, ráadásul egy fürdőszoba (egyben a vécével!) volt a folyosón levő öt szobának. És a villanybojlert úgy kellett (volna) felkapcsolni a falon, de baromi későn érkeztünk, rohantunk vacsizni, posztolni, ezért ezt egyikünk se vette észre. Ezért másnap jött a jéghideg vízben való zuhanyzás, amit a fürdőszoba-tükrön ott hagyott nagy mennyiségű szakállszőr, a különféle színű és formájú elhasznált szappanok, még nyomasztóbbá tettek. Ja, a reggeli is erősen felejtősre sikerült, igaz, az egész éjszaka csak egy 50-es volt kettőnknek. Reálisan utóbbinak kellett volna 20 euróba, előbbinek 150-be kerülnie, akkora volt a különbség. A két szállás közöttt történt a lényeg.
Szállásra végül 46, kajára összesen 13 ezer forintot költöttünk. Sokat ettünk és ittunk benzinkúton, de aki motorozik, tudja, hogy ez elég jellemző megoldás. Viszont legalább esténként nem vontunk meg magunktól egy-egy meleg fogást, némi posztírás-segítő piát.
Egyébként 17-e, azaz szerda volt az ajándéknapunk. Amit akkor kaptunk, nemhogy az esőt, de havazást, egy kisebbfajta tüdőgyuszit, sőt, talán némi földrengést is megért volna. Igazából bármit. Kábé egy százast toltuk még a gépeket Ausztria tükörsima, kiszámítható kanyarívű, jól felfestett útjain – ez az a fajta aszfalt, amilyen nálunk még egy friss út elkészülésekor sem nagyon létezik. Aztán jöttek Szlovénia nem sokkal rosszabb útjai, a kis szigettel, rajta templommal művészen kidekorált, a Triglav-hegység szigorú válla alatt megbúvó bledi tó, aztán tovább a hegyek alján kanyargó úton Krjanska Gora felé, onnan pedig csak egy bő 150-es volt Trieszt. Az háromórányi út egy ilyen motorral... Mármint a 150 km.
Közben még a világítóan türkizzöld színű Isonzo folyót is érintettük – szegény nagyapám itt kapott golyót a lábába 1917-ben, az első világháborúban. Csak döntögettünk, ámultunk, kicsit küzdöttünk a teljesítményhiánnyal, de igazából beállt egy ritmus, amiben akadt izgalom, és mivel a motorok nem hajszoltak bennünket, rájöttünk, sokkal jobban felszippantjuk a tájat, mint egy erős gépen.
Mindig is szerettem kismotorozni, úgy gondolom, jelentősen más élmény, mint valami száz lóerő körüli monstrumnak csavarni a gázt, és jó messzire odaérni. Ezt a vonzódásomat még akkor sem felejtettem el, amikor egyre erősebb, nagyobb motorjaim lettek, de azért tény: nagyon rég voltam túrázni ilyen kis lélekvesztőn. És megint csak rájöttem – ha az embernek nem az agyatlan sebességhajhászás, a minél durvább adrenalin-felszabadítás a célja, hanem látni, utazni, kellemesen technikázni akar, egy ilyen motor talán még jobb is, mint a nagyok.
Itt eleve szóba sem jöhet az autópálya, ezért a kikényszerített lassú tempóban sokkal többféle tájat, hangulatot, települést lát az utazó, több helyen megáll, része lesz az országnak, a régiónak, amerre jár. Persze, a teherautókkal rémes megküzdeni az országúton, mert azok mindig épp ott mennek lassan, ahol jólesne csavarni egyet a gázon, és nem 5, hanem akár a közel maximális 10 lóerőt bevetni. De el kell fogadni, egy ilyen motorban tényleg nincs elég tartalék a behemótok előzéséhez. Azaz van – általában városban, leginkább ott, ahol kettős záróvonal, forgalomtól elzárt sraffozás jelzi, hogy épp tilos lenne.
Illetve lehet trükkel előzni: ki kell szemelni távolban a lyukat, ahol nem jön senki és kimehetünk majd a szemközti sávba, amikor közeledik, le kell maradni a teherautótól, majd rácsavarni a gázt, hagyni, hogy a teherkocsi szélárnyéka nagyobb sebességre szippantson, majd az utolsó pillanatban vakon, csupán az emlékeinkre hagyatkozva kivágódni a megszerzett, cirka 15 km/h-s sebességkülönbséggel. Működik, de kicsit idegtépő...