Visszatért a felhők közé...
Nekrológ: Carlin Dunne
Carlin Dunne a jelenkori motorsport legendája volt, és marad mindörökké. A hegy magához szólította, miközben élete legnagyobb versenyét teljesítette.
Soha nem pislogott koncentráció közben, legalábbis ezt állította magáról. De biztos csak viccelt, hisz állandóan mosolygott. Hős volt, nem kérdés, és talán őt féltettük a legkevésbé, hisz halhatatlannak hittük. A verseny előtt írtam neki, sok szerencsét kívántam, ő pedig megköszönte. Úgy gondoltam, ha vége az őrületnek, és megvan az általa felállított legújabb körrekord, csinálunk egy meglepetés interjút, régóta készültem rá. Majd hazai idő szerint hajnali négykor keltem, és hírek után kutattam, de az első szembejövő úgy pofán vert, hogy igazából egy hang nem jön ki a torkomon. Carlin Dunne meghalt.
A Pikes Peak legnagyobb motoros hőse elment, a tények megváltoztathatatlan mivoltában. Hiába nyitom meg gyermeki módon újra és újra a közösségi felületeket, minden bizonnyal nem egy rémálom, ez sajnos a valóság. Miatta ástam bele magam évről évre egyre jobban az egész Pikes Peak körüli felhajtásba, ő volt az, aki miatt titokban azon gondolkodtam, pár éven belül elutazok Coloradóba és a TT helyett újabb kihívásokat görgetek magam elé. Ezek után nem tudom, jelen pillanatban semmit sem... Talán, ha másért nem is, miatta egyszer talán megteszem.
Carlin Dunne üstökösként robbant a motoros világ köztudatába, amikor a 2011-es versenyre kihozott saját, Santa Barbara-i kereskedéséből egy Multistradát, fogott egy furgont, és elutazott a hírhedt hegyi felfutóra, hogy aztán újoncként megnyerje. Előtte versenyszerűen mountain bike-ozott, sokan csak legyintettek, az öreg harcsák pedig azt sem tudták, merre az előre. Nem volt előjele, sem hátszele, saját jogán érkezett, nevezett és elverte a komplett mezőnyt. Ez volt gyakorlatilag a Pikes Peak történelmének utolsó, murvás szekciókkal tarkított versenye. Dunne persze előtte is terepmotorozott, és kerós múltja nyilván nyomott a latban, ezért sokan fellélegeztek, amikor kitalálták, hogy 2012-től teljesen leaszfaltozott pályán mehetnek.
2012-ben már némi Ducati-támogatással indult, ismét egy Multival, és saját rekordját megdöntve újra megnyerte a versenyt, felállítva ezzel a motoron valaha futott leggyorsabb – elsőként ért fel a verseny történetében tíz percen belül - menetet. Kevesen tudják, de ez a motor még a verseny előtti fontanai teszteken majdnem megölte. Száznegyven mérföldes sebességgel bukott, a kórházi kezelések díjainak törlesztése saját bevallása szerint csak idén januárban járt le, bár akkor ezt nem verte nagy dobra. Ez volt az a pont, amikor a kétkedők elhallgattak és csendben figyeltek. Akkor már nem mondhattak semmit.
2013-ban mindenki legnagyobb meglepetésére nem Ducatival, hanem egy elektromos motorral versenyzett, de így is legyőzhetetlen volt. Ezt követte egy hosszú szünet, csend és hallgatás. A verseny is átalakult, a Ducati leszorult a trónról, jöttek a japánok, az utóbbi években pedig a KTM-ek bizonyultak verhetetlennek. Egy halálos baleset miatt, a szabálymódosítások értelmében sportmotorral indulni többé nem lehetett, de Chris Filmore így is brutális pályacsúcsot motorozott 2017-ben a Super Duke 1290 R-el. Érezhető volt, a szigorítás semmit nem jelent, az időeredmények földöntúlivá váltak, és egyre kétségbeejtőbb volt a dolgok végkimenetele.
Végül 2018-ban, a Ducati bejelentette, hogy ismét versenybe szólítják Dunne-t, akinek feladata egyértelműen az volt, hogy visszaszerezze a márka elveszített koronáját. És talán ez volt az a pont, amikor a dolgok rossz irányt vettek. A 2018-as diadal ugyan meglett, Dunne immáron négyszeres győztessé vált, de a rekorddöntés az időjárási körülmények miatt elmaradt. Így kezdetét vette a huszonegyedik század legelmebetegebb harca a Ducati és a KTM között a legjobb motoros idő megszerzéséért. Melyből - halkan megjegyzem - a KTM kiszállt és hátrébb lépett, Filmore-t a kisebb kategóriákban indították. Dunne viszont a harmincas, negyvenes évek versenyzőinek mintájára feladatául kapta, hogy a gyár legőrültebb fejlesztését, a V4-es Panigale-blokkos prototípus Streetfightert zabolázza meg, vigye a hegyre és hozza el a legjobb időt. A Ducati sokáig titkolta a motor kilétét, a hivatalos bejelentés a verseny előtt csupán néhány héttel történt meg, persze Dunne titokban már vagy január óta gyűrte a legbetegebb szörnyet. Végül elérkezett Pikes Peak ideje, az edzések pedig megkezdődtek. A futam másik húzóneve, a TT-legenda Michael Dunlop egy ralisérülés miatt végül visszalépett a versenyzéstől.
Talán kevesen tudják, de Carlin Dunne nagyon szerény, kedves, szereplési vágytól nem túlzottan égő fickó volt, aki szeretett a versenyzésre koncentrálni, ennek ellenére a Ducati egy egészen elképesztő marketing csomagot állított össze. Folyamatosan videókkal látta el a rajongókat, profi módon mutatta be kívülállók számára néhány percben, miről is szól ez a verseny, és miért ennyire embert próbáló, továbbá a CNN az esti híradóban élőben kapcsolta Dunne-t a helyszínről és kért tőle interjút, amivel a márka tulajdonképpen megérkezett az összes amerikai háztartásba az esti vacsora mellé. Dunne viszonylag jól kezelte a felhajtást, bár a videókon leplezetlenül láthatjuk, hogy a Pikes Peak egy embert kiszipolyozó verseny, ahol hajnali háromkor kelni kell, hogy aztán nullához közeli hőmérsékletben motorra ülj, és eszméletlen sebességgel menj egy olyan helyen, ahol a többszáz méteres szakadék mellett nincs szalagkorlát, az út másik oldalán pedig hófal van.
Dunne a videókban remek elemzéssel próbálja bemutatni a pálya nehézségeit, és különös figyelmet fordít a Devil's Playground nevű szekcióra, nagyjából itt kezdődik a magashegyi bugi. A név sem véletlen – az ördögök játszótere viszonylag aljas rész.
A Ducati ásza végül hozta a kötelezőt, remek formában motorozott és pole pozícióból várta a rajtot. Utolsóként indult fel a pályára, a tömeg üdvrivalgása közepette. A pálya szélén álló nézők egytől egyig borzasztó sebességről számoltak be, és aki látta, állította, ember motoron itt még így nem közlekedett. A végül 9:44-es pályacsúcsot motorozó, Aprilia V4 Tuonoval induló, később győztesként kihirdetett Rennie Scaysbrook mintha állt volna Dunne-hoz képest. A Ducati üvöltött, ő pedig haladt a felhők közé... A részidők szerint elképzelhetetlen sebességgel tépett. Végül kevesebb mint negyed mérfölddel a cél előtt, szemtanúk elbeszélése alapján egy bukkanó megdobta a Streetfighter elejét. Nem volt korlát, csak a szakadék. Dunne végig dicsérte a motort, de egyik videójában annyit pont elárult, hogy a Multi az úthibákon toleránsabb volt, nagyobb villaúttal bírt, de elmondta, megtalálták a megoldást, hogy a Streetfighter is kezes legyen.
2007 magasságában a kihajtható kijelzős Motorola telefon 3x3 centis kijelzőjén, 3gp-be konvertálva, lefekvés után néztem a New World Disorder filmeket, vagy ezerszer. Akkor azt hittem, hogy az a bringázás, tökös gyerekek, tökös zenére, rohadt nagyokat esnek, majd felállnak, metálvilla a kamerának, és újra. A 2000-es évek közepére nagyon menő lett a freeride, minden évben több film jelent meg a témában, de mindegyik ugyanarról szólt: híres versenyzők bringáztak egy órán át, látványosan, gyorsan,szép helyeken. Dunne nekem emiatt a tudatalatti hős volt, hiszen a legtöbb ilyen filmben szerepelt és bringán sem nagyon csinált mást, mint motoron: eresztette, mintha nem lenne holnap. És neki már sajnos nem is lesz. Üvöltse Ronnie James Dio a Holy Divert, törjön a Kona Stab, szálljon a sivatagi pora, és legyen neki könnyű a föld.
Talán nem is evilági volt, ezért pont úgy távozott, ahogy érkezett. Talán pont onnan, fentről érkezett; most csak hazament, miután áttörte a hangsebességet és megmutatta a földi halandóknak, mindezt másként is lehet. Azt hiszem, most fogunk csak rájönni igazán, hogy Carlin Dunne volt a megtestesítője mindannak, amit mindannyian keresünk. Állítjuk, hogy a régi vágású, mégis szívdöglesztő jelmezbe bújtatott férfiak, kik hardcore versenyzők is egyben, már nem léteznek. Pedig egy nagyon is létezett. Carlin Dunne sokszor bebizonyította, nem azért nyert, mert a Pikes Peak kiöregedett rókák nyugdíjas találkozója, hanem mert istenadta tehetséggel motorozott, mind aszfalton, mind terepen. Egyik héten játszi könnyedséggel nyerte a Baja enduróversenyt, míg a következőn úgy fordult lapon, kietlen vidéken, domboldalon, hogy szinte leért a könyöke...
Most minden bizonnyal hazatért az Amigo, mi pedig csak hálásak lehetünk, amiért kaphattunk némi ízelítőt belőle.