Phil Read, tudom, hogy este újra cigánypecsenyét rendelsz

Nekrológ: Phil Read (1939-2022)

2022.10.07. 12:40

Egy legenda elment, egy hétszeres világbajnok, akinek odaát is akadt dolga bőven. Úgy tűnik, itt most lezárt mindent.

Utólag úgy érzem, szürreális történet, még egy kicsit most is beleremegek. 2008-at írtunk, amikor nagy lendületű kezdő - és leginkább önjelölt - újságíróként megismerkedtem Böröczky Pepivel. Pepi volt az, végeredményben, aki pályára állított, és jelezte Paulovits Imrének, hogy újabb bolond érkezett a peremkerületre. Abban az évben viszont jegyzett egy könyvet, két szerzőtársával, Vörös Csabával és Várhegyi Ferenccel kiegészülve, amelynek országos turnét terveztek. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, és vállaltam a szekszárdi bemutatót, tudva addigra azt, hogy a könyvvel együtt bejelentem az akkori weblapom elindítását, amely egy motorsportos hírportál volt gpmotogp.hu címmel. Pepi megígérte, ha zsírozom az ügyet, sztárvendég is lesz.

Azt csak előtte két héttel árulta el, Phil Readre gondolt. Read mindig is legenda volt a szememben, egy hétszeres világbajnok, akinek a történetein nőttem fel mindenféle évkönyvekből meg korabeli Autó-Motorokból, így sokkolt a bejelentés. Két héten keresztül éjt nappallá téve szervezkedtem, hogy végül ott álljak a szekszárdi művészkávézó aulájában, és remegő lábakkal fogadjam Readet. Közvetlen volt, mint utólag kiderült, mindig, jó beszélgetőpartner. Talán ez volt Szekszárdon az utolsó olyan motorsport kapcsolódású rendezvény, ahol a résztvevők a csilláron is lógtak. Kissé szkeptikusan álltam a dologhoz, végül könnyező nyugdíjasok szorongatták a kezem, és súgták a fülembe, hogy már boldogan készülnek a halálra, mert valóra vált egy álmuk. Nem tudtam, hogy a brit legenda felénk is ikon, így az esemény súlyát talán csak most, tizennégy évvel később fogtam fel.

IMG 3858

Az est másik sztárvendégének hívtam még Bálind Matyi bácsit Bajáról, többszörös magyar bajnok motorversenyző barátomat, aki a közönség előtti beszélgetésen magánjellegű történeteivel szórakoztatta Readet, a végére pedig barátságot kötöttek. Bálind búcsúzóul még odakiáltotta: „ha akkor el mertél volna jönni a „Ligetbe”, nekem meg van egy jó gumim, biztos kört adtam volna neked.” Read hangosan nevetett. Az utána szervezett privát vacsorán egymás mellett ültünk, és vígan mesélt az életéről. A tönkrement házasságairól, hogy emiatt a fiával is sokáig döcögős volt a kapcsolata, amikor megpróbálta visszaszerezni annak édesanyjától az eltékozolt vagyon egy részét. Kiválóan szórakozott saját kudarcain, szatíraszerűen vázolta életét, majd mondandóját azzal zárta. –„Rolls Royce-szal jártam, volt helikopterem, két kastélyom, de a nők mindent kivettek alólam. Most van egy átkozott lakókocsim, de abban legalább boldog vagyok. Meg aztán itt vannak a motorok, meg a fiam, akivel néha együtt is indulunk veteránversenyeken. Újra nősülni már nem fogok, 69 vagyok, és különben is, boldog párkapcsolatban élek az ázsiai barátnőmmel. Mivel nincs semmim, tudom, hogy ő legalább önmagamért szeret.”

Phil Read néhány gondolata talán sokat elárul az életfelfogásról és az életről, amelyben élt, amelyet maximális hőfokon üzemeltetett. Tegnap elment, én pedig könnyek helyett kivételesen egy csibészes mosolyt éreztem magamon, mert az ő életét temetni bizony nem lehet, hiszen a legendák örökké velünk maradnak, a történeteik pedig a részünkké alakulnak. Phil Read, aki miatt létrejött a csapatutasítás fogalma a Yamahán belül, miután megpróbálták egymásnak ugrasztani egykori jó barátjával, Bill Ivyvel, amiért Read nem engedte át neki a világbajnoki címet 1968-ban. Ivy egy évvel később, a Jawa versenyzőjeként meghalt, és kapcsolatuk így soha nem rendeződhetett. Erről talán nem szívesen mesélt, amikor a szórakoztató történetek közepette interjút készítettem vele. Lehetne ez egy TB-örökség, kissé karcosan, de mégsem, mert egészen a mai napig nem publikáltuk az oldalon. Most viszont eljött az ideje. És kérem nézzék el, hogy egy kezdő, csetlő-botló Guld-íráson kell végigszenvedniük magukat. Ég veled, Phil, és bízom benne, hogy estére Pepi asztalához is megérkezel, ha Ivyvel már átbeszéltetek mindent.

- Szia Phil. Mit gondolsz a mai estéről? Hogy tetszett?

- Egyszerűen hihetetlen. Mindig ledöbbenek, amikor látom, hogy itt, Magyarországon mekkora az érdeklődés a MotoGP iránt, és mennyi rajongó van. Ma este is beszélgettünk, több mint két órát. Teljesen elrepült az idő, szinte észre sem vettem. Hallhatunk jobbnál jobb sztorikat, remélem, hogy az én történeteim is tetszettek mindenkinek. Imádok Magyarországon lenni.

- Óriási megtiszteltetés, hogy találkozhattunk. A gyorsasági világbajnokság élő legendája vagy. Mesélnél erről a csodálatos karrierről, mit tartasz a legfontosabbnak?

- Nos, a legfontosabb véleményem szerint az, hogy Istennek köszönhetően még életben vagyok! (nevet) Ezt leszámítva nehéz lenne kiemelni bármit is. Jól jött ki a lépés, és nagy sikereket értem el.

- A hétköznapokban mit csinálsz? Nyugdíjasként ülsz a szobában és nézed a tévét, vagy inkább motorozol?

- Remélem, hülyéskedsz. A mai napig aktívan motorozom. Nagyon elfoglalt vagyok. Rendezem az üzleti ügyeimet és a következő szezonomat. Most például, már szervezem a következő évet. Próbálok szponzorokat gyűjteni, akik minél több pénzzel tudnának támogatni a veterán bajnokságban. Jövőre is próbálok szerezni magamnak egy 500-as MV Agustát, és harcba szállok ismét Agostini ellen. Az idén nyertem például Ausztráliában, Új-Zélandon, Angliában és az Egyesült Államokban, Daytonában is. Egyébként úgy tűnik, az MV elkészíti jövőre az egykori 500-as háromhengeres tökéletes mását a Classic versenyekre. Az egyiket Agostini kapja, a másikra viszont jó eséllyel pályázom én is, mivel nyertem nekik két világbajnoki címet.

- A régi versenyzők közül van olyan, akivel ma jó a kapcsolatod, és esetleg még a barátodnak is neveznéd? Gondolok itt Agostinire vagy Jim Redmanre stb...

- Hát nem igazán. Egyik régi versenyzőtársammal sem lettünk barátok, még amolyan haveri viszony sem alakult ki közöttünk. Jó a kapcsolatom velük, de semmi több. Agostini más tészta, ő amúgy sem annyira barátkozós, velem meg egyáltalán nem volt barátságos. Nem tudom, miért alakult így. A barátaim inkább a magánszférából származnak.

- Az állandó lakhelyed Anglia?

- Nem. Jelenleg a lakóautómban élek, és járom körbe Angliát, valamint Európát. Nagyon nehéz. Viszont amerre járok, ott csináljuk a show-t, versenyzünk és élvezzük az életet.

- 11 éves lehettem, amikor először olvastam a sztorit, amelyről azt gondolom, a gyorsaságimotoros-világbajnokság egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb története. Ez pedig rólad szól és Bill Ivyról. Mesélnél erről egy kicsit

- Hmm. Nos, ez egy nagyon hosszú történet, de megpróbálom röviden. 1968-ban én nyertem a 125-ös bajnokságot. A Yamaha azt szerette volna, hogy a 250-est nyerje Ivy. Itt kezdődött a konfrontáció a Yamaha és köztem. Mivel az első világbajnoki címet én nyertem nekik, eléggé bántott a dolog, hogy most meg el akarják venni tőlem a lehetőséget a végső győzelemtől. Ezért azt mondtam, ha Bill meg akarja szerezni a 250-es vébécímet, akkor meg kell előznie. Bill ezt komolyan is vette, és kemény csatákat vívtunk egymás ellen. Csehországban viszont bukott és lesérült. Ennek ellenére rajthoz állt, de ott én nyertem. Aztán következett még négy verseny, és a végén én lettem a világbajnok. Röviden ennyi

- Ezt megelőzően jó volt a kapcsolatod Ivyvel

- Erről talán annyit, hogy én mutattam be a Yamaha csapatnak. A Yamaha megkért, hogy szerezzek egy nagyon jó versenyzőt, és én őt ajánlottam. Felhívtam telefonon, ő odajött a verseny helyszínére, és kapott egy motort. Nagyon jól teljesítette azt a néhány futamot, amelyeken 1965-ben beugróként elindult. Meggyőzte a Yamahát és leszerződtették. Valószínűleg az zavart mindenkit, hogy amikor '68-ban lesérült Csehországban, nem segítettem neki a 250-es cím megnyerésében, hanem aszerint cselekedtem, amit előtte a gyár felé is jeleztem. Versenyző vagyok, így én is nyerni szerettem volna.

- Igaz, hogy 1968 után nem adott neked több gyári motort a Yamaha

- Az igazság az, hogy abban az időben még nem voltak kimondottan gyári versenymotorok. Production Racerekkel mentünk. (Gyári motor, maszek felkészítés.) Igazi gyári versenymotorok talán az Agostini érába tartozó 500-as MV-k voltak, valamint a visszavonulásom után a Yamaha adta az első kimondottan gyári versenymotorokat. 1969-ben viszont más ügyből kifolyólag nem kaptam motort. A Yamaha 1969-ben és 1970-ben nem indult a világbajnokságon egy szabálymódosítás miatt, mert az FIM nem engedélyezte, hogy a 250-es kategóriában 2 hengerszámnál többel rendelkező motorok rajthoz álljanak. Így az én karrierem is megtorpant egy kicsit. 1971-ben viszont visszatértem a világbajnokságra, és ismét teljes szezont motoroztam. Otthon készítettünk egy nagyon jó Yamaha TZ 250-est az 1971-es szezonra. Rengetegen segítettek nekem, többek közt egy nagyon jó barátom, Helmut Fath is, aki oldalkocsis világbajnok volt. A motor versenyképes lett, és némi szerencsével 1971-ben ismét én lettem a 250 cc világbajnoka.