Márquez rossz szériája félelmetesebb, mint valaha

A kilencvenes évek első felében komoly átalakulásnak és generációváltásnak lehettünk szemtanúi a motorsport minden területén. Ennek okai különböző irányba mutattak, mégis egy gyökérből táplálkoztak. Talán emlékszik mindenki a pillanatra, amikor Alain Prost előbb csapat nélkül maradt az 1992-es Formula-1 szezonra, majd 1993-as visszatérését és világbajnoki címét követően végleg visszavonult. Azonban akadt néhány bennfentes, aki úgy vélte, legnagyobb vetélytársa, a brazil Ayrton Senna némileg már akkor is motiváció nélkül maradt, amikor 1992-ben Prost nem volt ott a rajtrácson.

Kettejük ősi rivalizálása talán a sport szempontjából mindörökre egyedülálló marad. Viszont amikor 1994-ben, Senna végre megkapta a hőn áhított Williams ülést, Prost már csak kívülről követte az eseményeket, a brazil pedig több szempontból elanyátlanodott, többen úgy vélték, hiányzott belőle az a tűz, amit a francia váltott ki belőle néhány évvel korábban. Kár azon vitatkozni, mi lett volna, ha: mert 1994. május 1-je a Formula-1 egyik legsötétebb napja. A másik történetről talán kevesebben hallottak, mert akkoriban még eléggé gyermekcipőben járt a gyorsasági motoros világbajnokság népszerűsítése, de kísértetiesen hasonló történet játszódott le két bajnok, Kevin Schwantz és Wayne Rainey között.

A két amerikai fenegyerek sokszor végletekig elmenő csatája örök emlék marad mindazoknak, akik már akkor is a sport rajongói voltak. Viszont egyikőjük sem rejtette véka alá soha, hogy ugyan maximálisan tisztelték, de különösebben soha nem kedvelték egymást. Bár kettejük párviadala soha nem torkollott olyan végletekbe, mint Senna és Prost között, a feszültség mindvégig tapintható volt a bennfentesek szerint. Történetüknek Rainey balesete vetett végett, amikor 1993-ban bukott a misanói futamon, és deréktól lefelé lebénult. A sors fintora, hogy Schwantz pont ebben a szezonban szerezte meg a hőn áhított világbajnoki trófeát a Suzukinak, miközben egykori vetélytársa új életére készült a kerekesszékben.

Ugyan volt, aki azt állította, Rainey balesete nélkül Schwantz soha nem lett volna bajnok, a bennfentesek szerencsére tudják, hogy a misanói futamig is őt tartották az esélyesebbnek, neki állt a zászló, de ez persze a történelemkönyvekből kimarad. Olyannyira, hogy maga Kevin Schwantz sem tudta talán soha átérezni igazán a győzelmének ízét, és végül ugyan a sorozatos sérülések végett, de 1995-re belefáradt a versenyzésbe, és búcsút intett a világbajnokág mezőnyének. Néhányan a mai napig úgy vélik, Schwantz egyik legnagyobb mozgatórugója Rainey volt – akivel mára természetesen baráti viszonyt ápol – és riválisának balesetét követően úgy érezte, szinte minden értelmét veszítette. Önök is jól láthatják, a két eset néhány év eltéréssel, csaknem egyidőben történt.

Nyilván már sejtik, miért kezdtük a fenti rövid, időutazással. Húsz évvel később, amikor 2005 végén Max Biaggi kiszállt a MotoGP világbajnokságból, Valentino Rossi pályafutása is megdöccent, és az addig zsinórban megnyert címek után kétszer is elveszítette a bajnokságot egymást követően. A Rossi-Biaggi párhuzamról végül soha nem faggatták a kilencszeres világbajnokot, és nem tudjuk, veszített-e motivációt, amiért ősi ellensége kiszállt, de végül időben sikerült belekapaszkodnia Casey Stonerbe, akinek személyében újra mumusra lelt, és ismét a csúcsra motorozta magát még két alkalommal. Megtette volna ezt később is, de nem jöttek be a számításai. A súlyosabb sérülések és az egyre gyorsabbá váló fiatal generációval szemben már kevésbé találta az ellenszert, így pályafutásának második periódusában – abban a tizenegy évben - már nem nyert világbajnoki címet. Volt viszont egy versenyző, egy szemtelen újonc, aki nem tisztelt az égvilágon senkit és semmit - Rossihoz hasonlóan - és győzelemre született: őt úgy hívták Marc Márquez.

A fiatal spanyol dömperként érkezett a királykategóriába, és végül senki sem állíthatta meg abban, hogy újoncként világbajnoki címet nyerjen. Teljesen mindegy, hogy elismerte vagy sem, egyetlen célja az volt, hogy legyőzze a pályán példaképét, Valentino Rossit. Csak kicsit másként látott hozzá, mint azok a kortársai, akik Rossira szintén hősként tekintettek. Ők leginkább óvatosan közelítettek hozzá, érinthetetlennek tartották – Jorge Lorenzo ez alól azért kivétel, mert nem volt akkora generációs különbség közte és Rossi között, hogy idolként nézzen fel rá – emiatt gyakran nem vezetett eredményre a próbálkozás. Egyedül Casey Stoner tudta másodjára is überelni az olaszt, amikor az karrierje mélypontján volt.

Miután visszaigazolt a Yamahához, sokan hitték, zsebben a tizedik bajnoki cím, de nem így lett, mert Márquez egyszerűen hengerelt. Mindent ugyanúgy csinált, mint a kilencszeres világbajnok példakép, de a csaták során Rossit sem kímélte, ahol fogást talált rajta, beszúrt, ahol látott némi rést, megelőzte. Hozzáállása, magabiztossága akkor is töretlen maradt, amikor az olasz volt előtte, talán még vérszomjasabbá is tette. A legemlékezetesebb pillanat talán az volt, amikor Laguna Secában kivárta, hogy végül úgy előzhesse magát a mestert, ahogy egykor ő előzte Stonert. Rossi két évig bírta feszültséget, és poénnal próbálta legyűrni a nyomást, de jött végül a 2015-ös év, ami már történelem mindkettejük számára. Mindketten lecsúsztak a címről, de a nagyobbat talán Rossi veszítette.

Bukta a tizedik világbajnoki címet, és ezt követően sem a technikai módosítások, sem az évek nem segítették álmai beteljesülésében. De úgy tűnik, egy valamit még sikerült kicsiholnia a régi fekete mágiából. Azt, hogy megnehezítse Márquez dolgát a kilenc, valamint tíz világbajnoki címet illetően. Persze ettől a pillanattól minden a karmáról és a lélekről szól, de lassan még a modern érában is egyre többen belátják, hogy a technikát leszámítva a versenyzőn is múlik egy s más. Persze ne túlozzunk, főként ne gondoljunk túl sokat Rossi természetfeletti képességeiről, mert bizonyított tény, hogy neki sincsenek. De a Márquez-éra első szakaszának végéhez értünk, ebben sem vitatkozhatunk túl sokat. Amikor a regnáló világbajnok súlyosan megsérült 2020-ban, mindenki csak döbbenten állt, és bámult maga elé, mert szinte elképzelhetetlen volt bárki számára is, hogy valaki más nyerje a világbajnokságot. Persze utólag kiderült, hogy minden bizonnyal már akkor is az új hátsó abroncsokkal lehettek gondjai, de erre végül nem derült fény, mert Márquez végül az egész szezont kénytelen volt kihagyni kézsérülése végett.

Utólag az is kiderült, kétséges volt, hogy valaha motorra ülhet még, de végül visszatért, és újra munkához látott. De 2021-ben valami megváltozott. Már az ellenfelekben sem volt annyi tisztelet, és aggodalom, amikor újra a pályán látták, érezték a sebezhetőségét, és azt, hogy az érinthetetlen legenda bizony legyőzhető. Talán nem véletlenül állítják sokan, hogy ezekben a srácokban bizony uralkodik valamennyi gyilkos ösztön, és cápaként a vérszagra mennek. De nem lenne Marc Márquez az, aki, ha minden erejét összegyűjtve nem ért volna újra a csúcsra. Sokan teljesen esélytelennek tartották, sokan már lemondtak róla, de ez a legnagyobb hiba, amit valaki egy nyolcszoros világbajnokkal megtehet. A spanyol bizonyította, ha a pálya kedvez neki, és erőnléte is bírja, pont úgy aprítja levesbe a mezőnyt, ahogy csak akarja. Lehet őt kedvelni, vagy gyűlölni, olyan szinten, ahogy ő motorozik, csak kevesen tudnak. Az aktuális mezőnyből legalábbis alig. Már-már úgy tűnt, helyreáll a világrend, miután Márquez újra nyerni kezdett, amikor a szezon vége előtt jött az újabb, talán még meglepőbb hír, hogy ismét balesetet szenvedett, ezúttal terepmotorozás közben. Beütötte a fejét, és egy sokkal korábbi sérüléséből kifolyólag beállt a tartós duplalátás. Azt hiszem ezen a ponton már azok is a fejüket fogták, akiket eddig hidegen hagyták a róla szóló hírek, és egyre többen aggódni kezdtek azért, vajon láthatjuk-e még egyáltalán valaha a „régi” Márquezt.

Az élet mindenesetre úgy alakította a történetet, hogy Márquez nem utazott Valenciába a sérüléséből kifolyólag, így talán legnagyobb riválisától, Valentino Rossitól sem búcsúzott el. Nem tudom, vajon megtette volna, ha ott van, de a lezárás elmulasztása, a búcsú hiánya kétségtelenül kellemetlen, még akkor is, ha adott esetben gyűlölöd a másik felet. Hiszen valahol mégiscsak a történeted része ő is, és nem lennél a jelenben az, aki vagy, ha nem vívjátok meg korábban csatáitokat. Mert egy valamit minden Valentino Rossi rajongó kénytelen beismerni, hogy bár számukra rossz időben, de Marc Márquez istenadta tehetséggel érkezett, teljesítménye pedig megkérdőjelezhetetlen.

A téli szünet végéhez közeledve viszont érkezett az újabb remek hír, mely szerint Márquez ismét motorra ülhet. Ennek megfelelően mindkét tesztet teljesítette, a rajongók pedig tűkön ülve várták az első futamot, amely végül közel sem úgy alakult, ahogy a multibajnok remélte. A dobogóról lecsúszott, miközben csapattársa szinte a győzelemért harcolt, hasonlóra pedig jó pár éve nem volt példa. Úgy vélem, ez minden bizonnyal attól is jobban zavarta, mintha a huszadik helyen ért volna célba, de a csapattársa előtt. Sokan azt hitték, amikor a szezon előtti nyilatkozataiban szerényen csak annyit mondott: az új motorral újra kell tanulnia mindent, amit eddig a motorversenyzésről tudott – csak altat, de utóbb kiderült, nem félrevezetni akart, csak racionalista maradt. Marc Márquez egy teljesen új motorral, egy teljesen új vezetési stílust próbált elsajátítani vasárnap reggel is Indonéziában, amikor a warm up-on a történelem egyik legnagyobb high-side bukását láthattuk tőle. Egyszerűen túltolta, nincs ezen mit magyarázni, pont úgy, ahogy tette ezt eddig is. A különbség mindössze annyi, hogy amíg az első hét MotoGP szezonban ezeket a bukásokat mindig megúszta, igazán komolyabb sérülés nélkül, addig az elmúlt három évben egy nagyon rossz karma telepedett rá, és egyre komolyabb sérüléseket kénytelen elszenvedni. A régi idők versenyzőlegendái állítják, nincs ebben semmi különös, törvényszerű ez.

Megmagyarázni ugyan senki nem tudja, tudományosan talán annyiban lehet alátámasztani, hogy a sok, korábban elszenvedett bukás a felszínen ugyan nem hagyott „komolyabb” fizikai nyomokat, a felszín alatt szépen lassan felhalmozódott, a test pedig reagálni kezd. Talán ezt láthatjuk Márqueznél is a jelenben. Időközben kiderült, hogy még a hazafelé tartó repülőúton ismét kialakult a duplalátása, azt pedig megjósolni sem lehet, hogy mikor ülhet ismét versenymotorra. Amit tudunk jelen pillanatban, hogy jövő héten kontrollvizsgálatra megy, de sok mindent tenni nem lehet. Olyan bukások után, amilyeneket Márqueztől eddig láthattunk, a közúti versenyzők között élő legenda szerint illik figyelmeztetni egymást, és fontolóra venni a visszavonulást. Márquez esetében viszont badarság lenne hasonlóra gondolni. Azt hiszem tudjuk mindannyian, hogy egy ilyen eset őt nem törheti meg. Sőt, féltucat sem. Marc Márquez nem lenne nyolcszoros világbajnok egy olyan motorral, amellyel a mezőny többi tagja képtelen volt eddig értékelhető eredményt elérni, ha nem próbálná meg újra, és újra, és nem feszegetné végtelenségig a határait. Hogy mi, motorsport rajongók ezzel mit tehetünk? Leginkább semmit, maximum tiszteletben tartjuk, hogy Márquez saját döntéseinek a tudatában kockáztat minden hétvégén, és teszi fel az eddig megkeresett Euró milliókat egyetlen lapra.

De legalább azt sem mondhatja rá senki, hogy a pénzért csinálja. Voltak újságírók, akik bár elismerték, hogy mindig a végletekig harcol, feltették a kérdést: vajon megtenné ezt akkor is, ha a védőfelszerelések nem lennének ilyen technikai szinten? Azt gondolom, ez talán a legirrelevánsabb, amit valaki megkérdezhet. Aki követi a sportot, tudja jól, hogy nem a légzsákos ruha miatt röpíti magát négy méterre. A kérdésre, hogy Marc Márquez képes lesz-e Valentino Rossi nélkül is motivált maradni, a válaszom egyértelműen igen, bár minden bizonnyal extra erőt adhatna egy vörös posztóként szeme előtt elsuhanó sárga negyvenhat. Már csak dacból is. Ha az életkort nézzük, nagy baj nincs, még akkor sem, ha a huszonkilenc első pillanatra erősnek tűnik a jelen ifimezőnyében. Rossi harminccal még világbajnok tudott lenni, és nem kételkedem benne, hogy Márquez másként tenne. Így tiszta szívből kívánom, hogy lépjen ki a sötét oldalról, találja meg a jobb rezgéseket, és üljön trónra legalább még egyszer, bizonyítva így a múltnak, és a jövőnek, hogy nincs verhetetlen helyzet.