Simsonnal az Adriáig

Kismotorral a Rab-szigetre

2015.09.06. 09:20

Hirtelen jött az ötlet, hiszen inkább ülök a Simsonomon 26 órát, minthogy vonatra szálljak. Felkészülés, kísérőautó? Ugyan.

Kezdeném a történetet az előkészületek részletes leírásával, de nehéz lenne érdekesnek beállítani azt, ahogyan a Google Maps-en megnéztem nagyjából az útvonalat (mondván, majd veszek térképet, van az összes benzinkúton... aztán kiderült, hogy ez nem teljesen igaz), illetve a barátnőm édesapja kölcsönadta a pumpájukat.

Az valódi felkészülés igazából az előző kilenc évben történt, amióta a Simsonomat hajtom. Annyi probléma, kicserélt alkatrész, típushibákra egyedi megoldás, szerelési tapasztalat és rengeteg felhalmozott szerszám, pótalkatrész jellemezte ezt az időszakot, hogy bátran mondhatom, teljesen felkészülten indulhattam útnak – még ha ez külsőre nem is látszott.
Ez az egész képtelen ötlet úgy jött, hogy a két hét szabadságomat az Adrián terveztem tölteni, keresztanyukámmal és a barátnőmmel, lakókocsikban, egy mesés kempingben.

Természetesen autóval mentünk, azonban barátnőmet egy hét után haza kellett hoznom. Az eredeti terv szerint egy barátommal mentünk volna vissza autóval másnap, de sajnos az említett barátom lemondta, és senki nem akadt hirtelen, aki kijött volna velem a maradék hétre. Autóval drága lett volna egy oda-vissza út, így maradt a kézenfekvő lehetőség: vonat és busz. Ekkor jött az ötlet, hogy motorral menjek, hiszen olcsóbb, mint az autózás, és jobban szeretem, mint a vonatozást. Mikor ezt megemlítettem akárkinek, nem gyakoroltam nagy hatást, hiszen senki nem hitte, hogy komolyan gondolom. Egy S51-es Simsonnal kimotorozni egy adriai szigetre? Végül másnap délelőtt ott álltam az udvaron a motorommal, a cuccaimmal.

Tízkor rajtoltam Alsónémediről, a Bonyhádi tartó első szakasz gond nélkül telt, majd egy kis bevásárlás és ebéd után tovább haladtam Pécsen át Barcsra, majd fél ötkor átléptem a határt. Kis pihenő után mentem volna tovább, de merre is? Zágrábot el akartam kerülni, ugyanis a fokozott rendőri jelenlét nem lett volna túl kedvező, hiszen Magyarországon teljesen szabályos, hogy a Simsonomon nincs rendszám, viszont ezt a külföldi rendőr nem biztos, hogy elhiszi, ha egyáltalán érdekli. Mentem tovább a főúton, gondoltam, mindegyik benzinkúton kapható térkép. Rosszul gondoltam. Három benzinkút és egy újságos után sikerült csak szereznem egyet. Az eladó egyébként nagyon rendes volt, végigbeszéltük az utat, merre-hogy, tollal bejelöltem a térképen. Majd mikor meglátta a motort, megkérdezte, hány napja jövök Budapestről? Mikor elmondtam, hogy reggel 10-kor indultam, leesett az álla. Vállveregetéseket követően folytattam utam, örültem, mert idáig jó irányba mentem.

Kutinába vezetett tovább az utam, onnan Sisakba, ahová nyolc körül értem, ekkor elkezdett sötétedni, én pedig fázni. Felvettem egy szem pulóveremet, felcipzároztam a nadrágszáram, felvettem a vastagabb motoros kesztyűmet, és mentem tovább. Ezen a szakaszon értem a legérdekesebb – és számomra valósággal félelmetes – részhez. Nyugodtan haladtam a 36-os számú főúton, amikor Popovaca nevű település előtt kb. 10 km-rel egy erdőben találtam magam egy földúton. Ekkor este 9 körül járhatott az idő, és már majdnem teljesen besötétedett. Más esetben nem ijedtem volna meg egy offroad szakasztól, hiszen itthon nagyon gyakran megyek erdei utakon, ilyeneken tanultam meg motorozni. Azonban 400 km-re voltam otthonról, és 300-ra a céltól. Ha itt elém ugrik egy vad, vagy szétrázza az út a motor, vagyis kilazul és kiesik egy csavar, ne adj isten eltörik valami, akkor erősen gondolkodhatok, hogyan oldom meg. Szerencsére 20 perc alatt túl lettem a baljóslatú szakaszon, de a rossz érzést nem tudtam kiverni a fejemből.

A Károlyváros (Karlovac) felé vezető szakaszon a horvát közlekedésmérnökök alulképzettsége igen megnehezítette az utamat. Egyszerűen képtelenek normális útjelző táblákat kihelyezni. Az út számát alig-alig írják rá, és ugyanazon az úton haladva az irányt teljesen random városok kiírásával jelölik. Hosszas térképészeti vizsgálódásoknak és egy kamionos útbaigazításának köszönhetően sikerült Károlyvárosba érnem este 11-re. Itt eldöntöttem, hogy nem folytatom az utam, hanem alszom egyet valahol. Két teljes órát bolyongtam a városban, ez alatt 15 ezer és 30 ezer forint közötti szobaár ajánlatokkal találkoztam, ami nekem sok volt. Teljes kétségbeesésemben felhívtam barátnőmet, beszélgettünk kicsit, és sikerült annyira lelket öntenie belém, hogy tisztán tudjak gondolkodni.

Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy folytatom az utam a tengerpart felé, hátha találok egy normális helyet. Kb. 20 perc motorozás után a 8 ezer forintért kínáltak egy éjszakát reggelivel. Ezt már örömmel elfogadtam, majd négy óra alvás és egy kávé után folytattam a kalandot. A 23-as úton mentem Senj felé, utána pedig ismerős szakasz következett, amit autóból már ismertem. A hegyi szerpentineken a léghűtés és a két ütem egyaránt okozott gondot, felfelé a hűtés volt a necces, lefelé pedig a kenés. Emelkedőn ahogy melegedett a motor, úgy gyengült. Sokszor nem hogy a negyediket nem bírta, de még a harmadikat sem. Lejtőn aztán szépen gyorsult, de bizonyos mértékű gázt mindig kellett adnom, hogy legyen a blokknak kenése – ez sem volt egyszerű, de az út alatt kitapasztaltam, mi az ideális gázállás ilyenkor.

Hatkor indultam, tíz órára már a kompnál voltam Stinicában! Innen abszolút egyszerű volt. Fel a kompra, le a kompról, még fél óra motorozás, és a célnál voltam. Eszméletlenül jó érzés volt. 11:30-kor csekkoltam be a kempingbe, és végre királynak érezhettem magam, de legalább a motoromat. Németek jöttek fülig érő szájjal, és dicsekedtek, hogy náluk gyártották a motort. Magyar ismerősök hitetlenkedtek, majd a biztonság kedvéért készítettek pár közös fényképet velem és a Simsonnal.

A kint töltött csodálatos két és fél nap elteltével reggel 6:25-kor elindultam hazafelé. Kicsit nehezebb volt a motor, ugyanis az első körben kint hagyott cuccaim nagy részét is magammal vittem. Mégis olyan jól sikerült megtennem a tengerparti szerpentin egy részét, hogy 8:15-re már Senjben voltam. Onnan Josipdol, utána jött egy zergebaszta út. Gyakorlatilag nem volt egyenes szakasz. Kanyarból kanyarba döntögettem a kis Simsonom, és eszméletlenül élveztem.

Elég hamar Slunjba értem, onnan pedig Kutináig semmi érdekes nem történt. Ott egy benzinkútnál ettem pár szendvicset, ittam egy kis vizet és pihenésképpen a térképemet nézegettem. Valójában tudtam, hogy egy nagy kereszteződésnél balra kell fordulnom, csak kíváncsi voltam milyen települések következnek. Ekkor két kissé ittas horvát úriember odajött segíteni. Egyik sem tudott angolul, de szenzációs volt, ahogy 10 percig magyarázták horvátul, hogyan jutok el a Rab-szigetre. Nem sikerült megértetnem velük, hogy onnan jövök. Ekkor megérkeztek négyen a Kutinai motorosklubból, akik szintén nem értettek angolul, de annyit azért megértettek, hogy Magyarországra megyek, és mondták, hogy menjek utánuk. Együtt elmentünk a kereszteződésig, ahol megmutatták, hol kell balra fordulnom. Mindenki segített, ahogy tudott, elképesztően rendesek voltak.

Nem lett volna gond, ha még a határ előtt nem csíp meg valami. Darázscsípésnél kicsit jobban fájt, de nem láttam, mi volt az. A térdvédő és a rövidnadrág között talált meg. Ekkor örültem, hogy volt annyi eszem Bonyhádon a bevásárló központban, hogy vettem ecetet, és eddig magammal cipeltem. Az ecetes borogatás megtette a hatását, és 5 perc szünet után folytattam az utam, bár eléggé fájt a lábam. A határon simán átmentem, szinte meg sem álltam. Még a kesztyűmet is útközben vettem fel a számmal. Szigetváron megtetszett a Betérő nevű szolid polgári hely. Ittam egy kólát, és hallgattam a vendégek és a személyzet dicsérő szavait. Innen egy viszonylag nagy utat tettem meg Soltig. Ekkor már majdnem nyolc óra fele járt, de még megvacsoráztam. Kilenckor indultam tovább, tizenegyre már Zuglóban voltam.

Összességében örülök, hogy sikerült megcsinálni ezt a túrát, de nem is magamra vagyok büszke, hanem a motoromra. Bebizonyította, mire képes egy Simson, és remélem sok olyan motorosnak megváltoztatja a véleményét, akik lenézik a kismotorokat. És végül az ajánlás elmarad, mert ilyet csak az csinál, akit nem érdekel, hogy a többiek mit gondolnak. És azoknak meg minek ajánljam?

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.