Január 21-én összesen 24 óra repülés után, meglehetősen fáradtan, de várakozással telve érkeztünk meg Aotearoa-ba (ami maoriul azt jelenti: a hosszú fehér felhő országa), azaz Új-Zélandra. Auckland-ban telepedtünk le, és néhány hónap elteltével, biztos munkahellyel a tarsolyunkban, megvásároltunk egy piros BMW R 1100 GS-t.
Új-Zéland motoros paradicsom. Az északi sziget dombjai illetve tengerpartjai, kanyargós útjai, valamint a déli szigeten a Déli-Alpok hágói igazán élvezetesek, akar rövidebb, akár hosszabb túrára indul az ember. Az időjárás kellemes, egész évben tart a motoros szezon. Az északi szigeten télen sem jellemző, hogy a hőmérő mínuszokat mutasson, napközben a leghidegebb napon is legalább 10 fok a hőmérséklet. A déli sziget télen ennél azért jóval hidegebb. Idáig egyébként külön szerencsénk volt, mert a kiwik (új-zélandiak) által olyan sokat emlegetett hideg idő még nem jött el.
Ami szintén más: az eső. Sokkal apróbb szemű, mint otthon, és gyakorlatilag naponta többször elered, hogy aztán öt perc múlva újra szikrázva süssön a nap. Ha reggel borús az ég, akkor sem kell megijedni, mert lehet, hogy 2 km-rel arrébb már jó idő van. Tehát az időjárás itt nem visszatartó erő.
Határozottan érdemes off roadozásra alkalmas motort venni/bérelni, mert rengeteg a farmok közt haladó, szinte néptelen földút. Ezeket érdemes felfedezni, mert általában nagyon szép, érintetlen részeken vezetnek keresztül. A növényzet buja, most így tél közepén is virágoznak a fák, bokrok, növények, bármerre megy az ember minden élénk zöld színű.
Miután az összes felszerelésünket utánunk küldték a szüleink, megkezdtük itteni motoros élményeink begyűjtését. Az egyik hétvégén a Coromandel félsziget felé vettük az irányt. Ezt az Aucklandtól kb. 150 km-re lévő helyet az úristen is motorozásra teremtette. Magas hegyi- és tengerpart mentén kanyargó utak váltják egymást, és a látvány szinte mindenhol lenyűgöző.
Szombat kora reggel az autópályán délnek vettük az irányt. Bombay (igen tényleg ez a neve, és még mindig ÚZ-on vagyunk, nem Indiában) után a völgybe érve hideg ködben ereszkedtünk le. Szerencsére, amikor kelet felé rákanyarodtunk a Coromandelre vezető útra, nemsokára kisütött a nap, és a hőmérséklet is emelkedett néhány fokot. Útközben megálltunk egy antik boltnak csúfolt kacatboltnál, aminek egyébként megvan a maga bája, és ahol Peti legutóbb kinézett magának egy nyomatékkulcsot. Akkor még munkahelyünk nem volt, és eléggé csínján kellett bánnunk a pénzzel, ezért fájó szívvel ugyan, de otthagyta a $15-os szerszámot. Nem is reménykedett benne, hogy még ott találja. Ott volt, de mint kiderült az árát elnézte, és valójában 75 dollárba került. Fájó szívvel ugyan, de ismét otthagyta.
Kb. fél óra múlva érkeztünk meg Thamesbe, egy nagyon kedves városkába, ahol a főutca házainak homlokzata engem leginkább egy vadnyugati film díszleteire emlékeztetett. Rövid tankolás (motorba és pocakba egyaránt) után északra indultunk Coromandel Townba, ahol ebédelni szándékoztunk. A városból kiérve az út szinte közvetlenül a tenger mellett kanyarog. A rendkívül keskeny úton nem árt az óvatosság, mert egy éles kanyar után könnyen egy lakóautó szélvédőjén találhatja magát a motoros. Ennek megfelelően viszonylag nyugodt tempóban haladtunk úti célunk felé.
A Kereta nevű, kb. öt lakosból álló kis település után az út elkanyarodott a tengertől és a táj hegyvidékire váltott. Kanyargós hegyi úton kaptattunk felfelé. A táj elég kihalt volt, a mindenfelé legelésző birkákon és teheneken, na meg egy-két autóson kívül az életnek nem sok jelét láttuk.
Kellemes motorozás után érkeztünk be Coromandel Townba, ami egy magas hegyek között fekvő picike városka, valamint az Auckland környéki motorosok kedvelt hétvégi célpontja. A főutcán a kávézók és éttermek előtt most is egymás mellett sorakoztak a leparkolt motorok. Gyorsan kinéztünk egy szimpatikus helyet, ahol azon nyomban meg is ebédeltünk. Ebéd után ismét nyeregbe pattantunk és Coromandel Townnak búcsút intve ismét a hegyek felé vettük az irányt. Lélegzetelállítóan szép trópusi esőerdős tájon motoroztunk; és bár az eső lába állandóan lógott, szerencsére megúsztuk szárazon.
A kilátóhelyeknél megálltunk egy kicsit a tájban és a tengerben gyönyörködni, kora estére pedig begurultunk Whitiangába. Persze Peti tanácsára hallgatva, mondván, hogy nincs kifejezett turistaszezon, nem foglaltam szállást. Ehhez képest az összes backpackers (hátizsákos) szálloda zsúfolásig tele volt.
Némi telefonálgatás után kaptunk egy jó tippet. A szálláshely a városon kívül volt kb. 3 km-re, és offroadozva lehetett elérni. Mire odaértünk, szépen ránk is esteledett, és vaksötétben próbáltuk a farmot megtalálni. A 150 éves faépületről kiderült, hogy mielőtt nyugdíjazták, iskolaként működött. Amikor aztán kiöregedett, egyszerűen fogták és átszállították a mostani helyére: a skót házigazdánk és svájci felesége farmjára.
A közös étkezőhelységben elfogyasztott vacsora közben összeismerkedtünk két osztrák házaspárral, akik egy hónapos új-zélandi körutat tettek. Borozgatás közben élményeket cseréltünk, majd hullafáradtan dőltünk be az ágyba. Másnap reggel végre megláttuk, hogy hol is töltöttük az éjszakát. Egy paradicsomi kis völgyben hatalmas ezüstpáfrányokkal borított dombok között találtuk magunkat egy farmon. A már említett svájci feleség saját maga süti a kenyeret, készíti a vajat és a sajtot.
Reggeli után elindultunk a Hotwater Beach felkutatására. Ez a hely arról nevezetes, hogy ha a homokba gödröt ás az ember, akkor szabályos termálfürdőt vehet. A homok alatt ugyanis termálforrás folyik, és a kiásott gödörben összegyűlik a meleg víz. Ásó használata ajánlott, mivel a homok annyira átforrósodik, hogy puszta kézzel lehetetlenség ásni. Persze mi ezzel a figyelmeztetéssel nem sokat törődtünk. Meg ugye a motort nem éppen ásószállításra fejlesztették ki.
Whenuakite-nél letértünk a főútról és rákanyarodtunk a beachre vezető sokadrangú vidéki útra. Nemsokára már a tengerparton bandukoltunk a néhány négyzetméternyi terület felé, ahol ez az érdekes természeti jelenség található. Szerencsére mások némileg felkészültebben érkeztek nálunk, és egy kölcsönásó segítségével hamarosan a meleg vízben áztattuk magunkat.
A fürdőnek a dagály megérkezése vetett véget, és a tenger hidegvízzel mosta el kellemes, meleg fürdőkádunkat. Továbbindultunk hát, mert estére vissza kellett érnünk Aucklandba. Útközben még megnéztük azt a hosszú, keskeny öblöt, ahol a Tairua és Pauanui nevű települések egymással szemben, egymástól néhány száz méterre találhatók. Egyébként csak kishajóval lehet átjárni egyikből a másikba, vagy több kilométert kell utazni. Állítólag Pauanui egyre felkapottabb hely az új-zélandi hírességek körében. Na erről a hírességek dologról az egyik itteni üdítőital reklámja jut eszembe, amit azzal a szlogennel hirdetnek, hogy "World famous in New Zealand", azaz "Vilaghíres Új-Zélandon". A kiwiknek van egyfajta öniróniájuk.
Legközelebb Puhoi-ról, a cseh telepesek által alapított helységről írok, ahol életem talán legfinomabb brie és camembert sajtját ettem. Addig is mindenkinek baleset- és esőmentes motorozást kívánok innen "from downunder", azaz a világ talán legszebb végéről.