Nem tagadhatom, szerelem ez első látásra. Ezt bizonyítja, hogy a tavalyi, első randevúnkat újabb hárommal fejeltük meg. Most egészen a történelmi Magyarország határáig kalandoztunk: eljutottunk a Békás-szoroshoz, a Gyimesekbe és Kézdivásárhely környékére is.
Rengeteg látnivaló akad Székelyföld belsejében, így nem hagytuk ki a parajdi sóbányát, a szovátai sós tavakat és a kisvárosokat: Székelyudvarhelyet, Gyergyószentmiklóst. A felsorolt tájegységek mindegyikén magyar anyanyelvű népesség él, ne csodálkozzunk, hogy az utcanevektől kezdve a rádióadásig minden magyarul olvasható vagy hallható.
A szálláskereséssel nem kell sokat vesződnünk, ha rákattintunk a www.erdelyiturizmus.hu linkre. Tapasztalatból mondom, hogy leginkább magánházaknál érdemes bérelni egy külön vizesblokkal ellátott szobát (átlagár: 3.000,- Ft/fő/éjszaka félpanziós ellátással). Kisebb szabadságot ad, például nem illendő hajnalig dorbézolni a lakrészben, de az itt felszolgált erdélyi házi koszt nagymamáink utánozhatatlan ízeit idézi. Egyre bővül a magánpanziók száma, egyúttal a színvonal is emelkedik, hiszen az új épületeket a magasabb komfortelvárásokhoz igazítják. Nagyobb családoknak vagy baráti társaságoknak a kiadó nyaralóépületek, régi parasztházak jelentenek jó megoldást. Hétfős csapatunknak egy háromszobás faházat találtunk, 40 euróért éjszakánként.
Budapestről az M3-ason Polgárig vágtáztunk, majd Debrecenen és Berettyóújfalun át értük el Ártándot. A kocsisor jó hosszan kígyózott, most éppen a román oldalon szigorodtak. Nagyvárad, Élesd (itt már jól váltják a forintot, hozzáteszem, felesleges euróval vagy más keményvalutával kísérletezni, egész Erdélyben nagy megbecsülésnek örvend a forintunk), Bánffyhunyad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Segesvár, Székelyudvarhely útvonalon jutottunk a gyakorlatilag száz százalékban magyarlakta Hargita megyébe.
A felsorolt városokat összekötő főutak minősége kiváló; a Héjjasfalva-Székelyudvarhely szakasz viszont nem főút, és a burkolata is rázós. Indokolt az óvatos haladás, tekintetünkkel muszáj egyszerre pásztázni az aszfaltot a gödrök után, illetve az út szélét a sűrűn felbukkanó rendőrautók miatt. Indokolatlanul, csak a magyar állampolgárságot feltételezve nem állítanak meg, ha nekünk integetnek, biztosan lekaptak korábban a csalitosban lapuló traffipaxos autóból.
Hazafelé már nem úsztam meg figyelmeztetéssel, lakott területen belül a megengedett sebesség 130 százalékával haladtam. A két román rendőr közül az egyik beszélt angolul, és a fellépésük sem volt agresszív. Hogy ne tudjanak zsebre dolgozni, a következő városka polgármesteri hivatalában kellett az űrlappal befáradnom, ott viszont szörnyen csodálkoztak a becsületességemen. De nem akartam valamiféle nyilvántartásba bekerülni, hogy a következő alkalommal a határon élvezettel meghurcoljanak. Nem egészen kétezer forintot fizettem a gyorshajtásért. Egyébként jól működik a sofőr-szolidaritás Romániában, buzgón villognak a szembejövők, ha hamarosan ellenőrzésbe futhatunk.
Zeteváralján, Székelyföld szívében táboroztunk le, innen csillagtúraszerűen jól bejárható a magyarajkú terület. A kis település környéke optimális lehetőségeket biztosít a falusi turizmushoz. A Madarasi-Hargita buja vadonját hiába keresnénk belföldön. Hőforrások buzognak fel a hegyek lábainál, patakcsobogás keveredik lombsuhogással. A kisvárosok főterei a XIX. századot idézik (kivéve a megyeszékhelyekét, ahol előbb jött a bulldózer, aztán a beton, minden mennyiségben). A falvak népe székely kapuk mögé épült, sok esetben tornácos házakban él. A fenti, idillt sugárzó képet talán csak a hepehupás, össze-vissza foltozott, esetleg szilárd burkolat nélküli utak (Ivóba, Énlakára) rombolják.
Kézenfekvő (és az élelmiszerek beszerzése miatt indokolt) először a szomszédos kisvárossal, Székelyudvarhellyel megismerkedni. A település főtere ápolt és nagyon szép, évszázados épületek fogják körbe. Számos étterem várja az éhesen betérőket, az ételek viszonylag olcsók (hét torkos személy sem nagyon tud 10.000 forintnyi ételt egyszerre magába tömni), ezzel szemben a választék sajnos igencsak egyforma: rántott és sült húsok alkotják az étlap gerincét. Szívesen megkóstoltam volna a székelykáposztát, de vagy csak róluk neveztek el egy kizárólag itthon ismert ételt, vagy nem bíznak magukban a helybéli szakácsok.
A kirándulásokat a Gyilkos-tó-Békás-szoros vidékén kezdtük. Nagyjából 150 kilométerre fekszik Zeteváraljától, de a távolság meghatározása igen csalóka: három óra az oda útra kevésnek bizonyult. A Székelyudvarhely- Csíkszereda- Gyergyószentmiklós útvonal elég jól járható, bár Homoródfürdő felett és a felcsíki falvakban a téli felfagyásokat júliusra még nem sikerült eltüntetni. A Hargitán átkelni nemcsak a természetbarátoknak nagy élmény, ugyanez igaz a Maros forrás környékére. Gyergyószentmiklós főterét érinti az átmenő forgalom, érdemes pár percre megállni, már csak erő és elhatározás gyűjtéséhez is.
A város fölött kemény megpróbáltatások várnak az átlagos járművel rendelkezőkre: kátyúból kátyúba, kanyarról-kanyarra vezet a 23 km-es szakasz. Ha sietős a dolgunk, esetleg már jól benne vagyunk a délutánban, felesleges elindulni.
A Pongrác-tető irányába, a Gyilkos-tóhoz egy óra alatt küzdhetjük át magunkat. A szerény kiterjedésű állóvíz szépséges környezetben található, a másfél évszázados álló farönkök ijesztően meredeznek az őket konzerváló, oldott vegyi anyagot tartalmazó vízben. A büfék (melynek személyzete kizárólag román) és az ajándéktárgy-árusok sátrai viszont erősen rontják az összképet. Ha nem tört ránk a szükség még korábban, akkor a morc vécésnéninél 5.000 lejt (ez 30,- Ft) vagy 50(?) forintot befizetve egy igazi balkáni illemhelyen könnyebbülhetünk meg: guggolós csészék, szutykos mosdók, gyönyörű, színes legyek raja, mit raja, felhője...
A tavon hívogatóan ringatózik pár ladik. Messzire nem juthatunk velük, a tó felületének úgy egynegyedét vehetjük birtokba. Fizetős szolgáltatás, méghozzá a magyar pénztárcához igazítva. Ha kedvünkre kicsónakáztuk magunkat, jöhet a lélegzetelállító Békás-szoros. Ne adjunk alább elhatározásunkból, ha meglátjuk - az állítólag évek óta - épülő alagút környékét, ahol pár száz méteren murván leszünk kénytelenek haladni. Aztán váratlanul kisimul az út: román megyében vagyunk. A szoros 200-300 méter magas, függőleges sziklafalaival Európa egyik természeti ritkasága, a hegymászók paradicsoma. Az ember szembesül saját törpeségével, kicsiny hangyának érzi magát a hatalmas sziklák alatt. Kár, hogy ahol kicsit kiszélesedik a szurdok, oda azonnal letáboroznak a bazárosok.
Szintén Csíkszeredán keresztül látogathatjuk meg a gyimesi csángókat. A népcsoport neve igen beszédes, a csángókat azért nevezik így, mivel elcsángáltak hazájukból, máshol telepedtek le. A tájegység egyébként - az előző vidékhez hasonlóan - tulajdonképpen túl van a Kárpátok főgerincén, de ez nem befolyásolja komolyabban az etnikai összetételt: itt is többségében magyar nyelven beszélnek. Persze minél távolabbra kalandozunk, annál ízesebb a beszéd, itt kevesebb hatás éri az archaikus magyar nyelvet itthonról. Gyimesbükk, a történelmi Magyarország határa a hajdani Rákóczi-vár (bár Bethlen építtette) tövében található. Zarándokhely ez honfitársaink számára, bár látnivaló nem sok van, és az erdélyi körutazáson busszal résztvevők bizony a vasúttöltés oldalában végzik el a dolgukat. Gusztustalan szokás, még az sem lehet magyarázat, hogy nincs kiépített infrastruktúra. Tessék legalább bemenni a rekettyésbe, ahol mások nem látják.
Gyimesbükkön színvonalas szálláshelyet tart fenn Deáky András (komfortos faházak, szezonban teltház, előre kell foglalni), és ugyanebben a szép környezetben egy szerényebb kemping is található. A Tatros-folyó völgye a legszebbek közé tartozik a Keleti-Kárpátokban, és kedvet csinál a túrához a tükörsima aszfaltút is. Egyedül Gyimesközéplokon, a múlt évszázad elején épült kaszárnyánál ne álljunk meg bámészkodni, mivel mostanság a román hadsereg vette birtokba, és az utcán kódorgó szabadnapos katonák nem túl barátságosan integettek felénk.
Déli irányba haladva Kovászna megyébe jutunk. A régi Háromszékben találjuk a legkeletebben fekvő magyar várost, Kézdivásárhelyet. Hihetetlen volt számomra, hogy 500 (!) km-re a magyar határtól egy magyar városkára bukkantunk. Szerencsére ide nem jutott Ceausescu nehéziparából, ezért nem települt be az olcsó román munkaerő. Főterének környéke az udvarteres elrendezésű építkezés remek példája. Helytörténeti gyűjteményét szakszerű idegenvezetéssel nézhetjük végig. Gábor Áronról külön megemlékeznek, híressé vált rézágyúit itt öntötte. Sajnos a turizmus még gyerekcipőben jár, szálláshelyet, éttermet alig találunk. Ha ragaszkodunk a környékhez (és érdemes), a 10-12 kilométerre fekvő Gelencén (szintén színmagyar település) keresgéljünk.
Ha már akadt máshol lakhelyünk, a falu régi templomára akkor is szánjunk legalább egy fél órát. A XIII. századi építményt korabeli falfreskók ékesítik, nem véletlen, hogy az UNESCO a világörökség közé sorolja. Kérésünkre a társadalmi munkában szolgáló kántor szívesen megmutatja belülről az épületet, ezért viszont illendő némi készpénzzel kimutatni hálánkat. Kézdivásárhelyet a Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy közötti főútról Csíkkozmásnál letérve, egy makulátlan burkolatú szakaszon érhetjük el. Ha már erre járunk, benézhetünk a kászoni falvakba, ahol volt szerencsénk látni egy asszonyságot, aki hagyományos módon, a patakban sulykolta a mosnivalót.
A távoli, kalandos útvonalak mellett tegyünk említést a közelebbi, ám egyben szokványos túrákról is. A parajdi sóbánya és a szovátai sós tavak közel vannak egymáshoz, és fél nap elegendő is egyikre-másikra. A sóbányába füstöt okádó, az optimális élettartamát sokszorosan megélt busszal visznek le, de a tágas termek mikroklímája és a belélegzett sós levegő gyógyító ereje kárpótol az előzetes zötykölődésért. Ne feledkezzünk meg a meleg ruhadarabokról, a mélyben 16 fok körüli a hőmérséklet.
Míg Parajdon iparilag hasznosítják a milliónyi évvel ezelőtti tenger üledékét, a közeli Szováta sós tavai a turisták és a gyógyulni vágyók paradicsoma. A legtöbbet emlegetett Medve-tó (geológiai értelemben) fiatal képződmény. Az 1870-es években szakadt be a föld egy hatalmas barlang felett. A patakok feltöltötték a medencét, és hiába az édesvíz folyamatos utánpótlása, a talaj sótartalmát kioldja a víz, az így létrejött oldat koncentrációja a mélyebb rétegekben a tengervíz sótartalmának tízszeresét is eléri. A sós vizet a napsütés az átlagnál sokkal inkább képes felmelegíteni, azt a furcsa jelenséget produkálva, hogy minél mélyebben mérjük, annál melegebb a folyadék. Egyszerű a magyarázat: a sűrűbb, nehezebb, és a meleget akkumuláló sós rétegek alul helyezkednek el. A fürdőzők persze kíméletlenül felkavarják a tavat, ezért déltől három óráig tilos a fürdőzés a Medve-tóban.
Bezzeg a tóparti büfében bömbölő technozenére nem érvényes a korlátozás, el is éri az üdülőtelep legtávolabbi pontjait az erőteljes hanghullám. Természetesen egy órakor érkeztünk oda, két órás várakozáshoz nem volt kedvünk, így a szomszédos, aprócska Mogyorósi-tóban mártóztunk meg. A belépő az előbbinek 60 százaléka, a víz pedig azonos összetevőkből áll, könnyű volt kompromisszumot kötni. A magas sótartalom az emberi testet nem engedi elsüllyedni, tagjaink mozdulatlan állapotában is lebegünk a felszínen. Önkéntelenül is megkóstoltuk a minket körülvevő közeg ízét, de olyan kegyetlenül sós, hogy azonnal kimenekültünk az ivóvízkúthoz, szánkat öblögetni. Nyílt vagy frissen hegedt sebbel bemászva megtapasztalhatjuk az inkvizítorok egyik kedvelt fogásának kegyetlen fájdalmait: a só az élő húst csúnyán kimarja.
A végére hagytuk két különleges település meglátogatását. A szállásunktól alig 10 km-re fekvő Ivó manapság igazi üdülőhely. A széles völgyben elszórtan helyezkednek el a hatalmas területtel körülvett tanyák, nyaralók, egyedül a faluközpontban sűrűsödnek kissé össze a házak. Az erdő a telekhatárig húzódik, a patak pedig még ennyire sem veszi figyelembe a birtokviszonyokat, habozás nélkül átvág a mezsgyéken. A bámész turisták még sűrűbb áradatát egyetlen, de alapos ok tartja vissza a mesebeli tájtól: futómű-gyilkos murvás-köves út vezet ide.
Aki az ivói szakaszon a csigalassúságú, rázkódós haladásban több szenvedést talált, mint élvezetet a környék szépségeiben, az tekintsen el Énlaka felkeresésétől. Ha lehet, még az előzőekben említettnél is siralmasabb a hepehupás, kikerülhetetlenül gödrös, végtelennek tetsző útvonal Farkaslakától. Körülbelül azt a reménytelenséget érezhettem, amit a Góbi-sivatagban eltévedt vándor, azzal a különbséggel, hogy ott legalább nincsenek bögölyök. Köztudomású, hogy ezek a mohó vérszívók a környezetnél melegebb tárgyakat nagy távolságból kiszúrják, és a belsőégésű motorral hajtott járművek ontják magukból a hőt. Felhőkben támadtak az ízletes és tápláló tehén-, illetve lóvéren felnőtt fenevadak, az egyetlen védekezés a gyorsabb haladás lehetett volna, aminek ugye objektív akadálya volt. Pár nappal korábban Kászonjakabfalva előtt meghátráltunk rajuk elől, és utólag beismerem, akkor döntöttünk jól.
Énlaka az útikönyvek szerint az egyik legegységesebben megőrzött faluképpel rendelkező település Erdélyben. Ezt a valóság is igazolja, de a dúsan faragott székely kapuk, a takaros porták helyett egy nagyon-nagyon szegény, félig-meddig elhagyott falura bukkantunk. A helybéli lelkész családja igyekszik a turizmus fellendítésével megállítani az elvándorlást, de amíg ekkora küzdelem árán lehet eljutni hozzájuk, a fizetővendégek tömegére hiába várnak. Időutazásnak is megfelel a kirándulás, úgy 50 évet lépünk vissza a múltba, amikor a megélhetésért való küzdelmünk még nem hagyatkozott a gépi erőre; amikor az állati fehérjével minket élelmező jószágok még nem szűkös ólakban és ketrecekben, tápot falva érték el a vágósúlyt, hanem vígan kapirgáltak az árokparton, vagy boldogan röfögve túrták a földet a finom falatokért.
Erdély rengeteg arca közül ennyit láttunk az egy hét alatt. A garantáltan sokoldalú élményekből jut még elegendő a következő látogatásainkra, amit barátnőm egy ügyes húzással szinte kötelezővé tett: néprajz szakra jár. Hol kutatható jobban a magyarság (ott jelene, nekünk közelmúltja), mint Erdélyben?