Rekviem Brünnért

A következő nagy fellángolás akkor volt, amikor a Pro Superbike mezőnye a Pannónia-Ringre érkezett, de valahogy az is meghiúsult. Végül beköszöntötta Valentino Rossi őrület, és 1996-tól minden versenyt megnéztem, '97-től pedig videóra is vettem. A kazetták a mai napig megvannak, évadonként, sorrendben. Arra emlékszem, hogy 1998-ban már semmit sem szerettem volna jobban, mintsem találkozni Rossival, és autogramot kérni tőle, így amikor az asseni edzést követően megláttam, hogy a rajongók berohannak a pályára, Rossi pedig dedikál a motoron ülve – igen, 1998-ban ez még így volt, és a kutya nem akart börtönbe zárni érte – eldöntöttem, hogy Assenbe kell utazni, nincs mese, és én majd a pálya hátsó szakaszán, ahol zöldmezős lelátók vannak, befutok az edzés után, aláírást kérek, és még az Eurosporton is szerepelni fogok, ha épp nincs reklám. Nagyjából ez volt az egyetlen épkézláb ötletem, amit építgettem, éveken át. Végül már a gimnáziumot is befejeztem, de versenyre mégsem jutottam el.

Rossi nagy sztár lett addigra, az aláírás pedig már a távolban repkedett. Akkoriban a házi internet még eléggé gyermekcipőben járt, így az írásbeli érettségi után, talán csütörtökön, bementem az informatika terembe, hogy megnézzek néhány weblapot. Ezek leginkább a MotoGP-ről és Rossiról szóltak, mígnem máig nem tudom, tényleg nem, hogy miként, de belebotlottam egy hirdetésbe: a következő pénteken Rossi Bécsbe látogat. A helyszín a legendás 2Rad motorosbolt déli, újonnan nyíló üzlete volt. A legendás szót nem véletlenül írom, tisztán emlékszem, hogy először öt éves koromban jártam a régi, Prater melletti boltban, ami előtt állt egy Quad - akkoriban szokatlan látványnak számított - és az új Africa Twin, az üzlet kirakatában pedig Fred Merkel, világbajnok, lila, RC30-as Rumi Hondája, az eladó pedig megengedte, hogy megnézzük egészen közelről a kirakatban. Azon véleményem továbbra is tartom, hogy véletlenek nincsenek, az élet körforgása pedig állandó, így cseppet sem volt meglepő, hogy Rossival életemben először egy 2Rad-ban fogok találkozni.

Vártunk rá elég sokat, négy órát késett, de végül megérkezett, kezet fogott mindenkivel, lett közös fotó és néhány aláírás. A menedzsere mindvégig fura volt, ő pedig megszeppent arccal, de annál magabiztosabban szolgálta ki a megrendelő igényeit, de talán ez volt az a nap, amikor azt is megfogadta, hogy egyszer majd nem szeretne promóciós eseményeken részt venni. Hazafelé végül visszaverhetetlen rohamot indítottam apámmal szemben, hogy bár láthattam élőben, versenymotoron még mindig nem, és mivel az aláírás már megvan, egészen biztos lehet benne, hogy nem fogok a pályára szökni és hülyeséget csinálni.

Így végül abban állapodtunk meg, hogy a legközelebbi helyszínt, Brünnt célozzuk meg. A cseh pálya legendás múltja egyébként is megérintett, régi Autó-Motorokból, képekről pontosan ismertem az utcai pályát, a szomszédunk, Ede bá pedig már folyamatosan mesélt ezt megelőzően arról, hogy milyen volt hallani Agostini Agustáját az erdőben, a házfalakról visszaverődve. A modernkori cseh pálya pedig mindörökké különös helyet foglalt el a szívemben, köszönhetően a tévében látottaknak, hogy Rossi életében itt nyert először, majd egy évvel később itt lett világbajnok, és újabb évvel később itt lökte ki Peruginit, amikor az ötödik helyről az elsőre próbált feljönni, egyszóval megannyi emlék. Az erdei rész pedig mindig varázslatosnak hatott. Így talán 2001 nyara volt az első, amikor nem a nyárból hátralevő napokat számolgattam, nem az esti, dombori úszásról álmodoztam, és nem a Balatonba vágytam, hanem augusztus legvégét vártam, hogy elinduljunk végre a Cseh Grand Prix-re.

Két dologra emlékszem: az egyik, mely szerint megállapodtunk, hogy Ausztria felé megyünk, a másik, hogy eldöntöttük, az autóban fogunk aludni, kerülve minden szállásfoglalással és kempinggel kapcsolatos kalamajkát.

Este indultunk, valahol Bécs mellett aludtunk, hogy hajnalban újra nekivágjunk az osztrák főváros északi külvárosainak, és a Csehország felé vezető másodrendű útnak. Úgy hajnali öt lehetett, amikor átléptük a határt, a kontraszt éles volt, és meglepő, mindenütt csak erdő, pont olyan, amilyennek képzeltem. Soha nem jártam korábban az országban, így meglepő volt az is, amikor fél hat táján az augusztusi napkeltében akkora ködbe érkeztünk, hogy az orrunkig sem láttunk. Araszolva haladtunk, amikor egy kisebb tömeg sétált az út mellett, és nagy nehezen arra is rájöttünk, hogy egy nagyobb tó mellé érkeztünk, miután kék, piros és sárga krokodilok sokasodtak az út mentén. A vízibiciklik között haladó emberáradtara apám először azt hitte, fesztiválról igyekvő tömeg, míg én valamiért úgy éreztem, ezek már bizony a motorversenyre mennek. Brünntől még jó harminc kilométerre voltunk, de amikor egy markáns, barnára sült arcú, fekete szemű ifjú hátán megláttam a sárga zászlót, negyvenhatos számmal, úgy sejtettem, mégis igazam lehet. Apám méltatlankodva annyit mondott: ezek állatok - és még sokáig hitetlenkedett. Végül megérkeztünk valahogy a pálya mellé, érzésre, térkép nélkül, és a főbejárattal szembeni nagyparkoló bejárata elé parkoltunk.

Kissé tanácstalanul nézelődtünk, és próbáltuk kitalálni, vajon mely szekcióba, hová vásároljunk jegyet, amikor egy újabb, sárgába öltözött csoportra lettem figyelmes. Végül összeszedve minden bátorságomat, odaléptem a hozzám legszimpatikusabbnak tűnő, legszelídebb arcú férfihoz, és az angol érettségi négyesen felbátorodva megkérdeztem: van-e bármi közük Valentino Rossihoz? A férfi nagyon kedvesen bemutatott a családjának, elmondta, hogy egyenesen Tavulliából jöttek, Rossira még emlékszik gyermekkorából, és nem kizárt, hogy az édesapja a hétvégén találkozhat vele, mivel ők a hivatalos fan club-hoz tartoznak. Azt hittem, a föld nyílik meg alattam, és a világot is magaménak hittem, mert javasolta, vásároljunk jegyet mi is a C, F szektorba, hiszen az a fan club hivatalos helye, keressük a domboldalon a sárga foltot, és ha megpillantom, bátran üljünk le a többi rajongó közé, vagy keressem őt. Apám bizonyos pontokon már szinte feladta a végtelennek tűnő tárgyalást, végül nagyon elégedett volt, amikor beszámoltam a hírekről, és pontosan ismertettem a teendőket.

Aznap este az öreg, 80-as Audi mellett aludtunk, a nagyparkolóban, sátorban. Régebben a nagyparkolót még nem ellenőrizték olyan vasszigorral, simán lehetett táborozni a motoros parkolót elválasztó füves placcon, és ha a rendőröket szépen kérted, és bemutattad a kempingjegyed, nem zavartak el az éjjel kellős közepén reflektorokkal. Valójában csak arra emlékszem, hogy alig tudtam elaludni, egyrészt mert rendkívül izgatott voltam, másrészt mert tudtam, holnap végre láthatom Rossit motorozni, és mindent magamba akartam szívni, ami a MotoGP-vel kapcsolatos. Így esett meg, hogy hajnali egykor italo-disco slágerekre ébredtem, és könnybe lábadt szemmel hallgattam Ricchi e Poveri-t, valamint Toto Cotugnot, mert ott, a hűvös cseh éjszakában úgy éreztem, itt bizony minden nagyon olasz. Azt is hozzáköltöttem, az egészet valójában nem is német és helyi rajongók generálják, hanem a megannyi olasz drukker, én pedig szüntelen közéjük vágytam, mert a lelkem mélyén olasznak hittem magam. Persze tévedtem, mert amikor éjjel kettő körül kimásztam a sátorból, hogy személyesen is beszippantsam az olasz életérzést, azt tapasztaltam, hogy hosszú vörös hajú rajongók, félmeztelenül, farmer mellényben üvöltetik a zenét, és sörösdobozókból kirakták vagy ötméteres hosszban, hogy Brno Grand Prix 2001. Nem mondom, volt bennem némi csalódás, de végül behunytam a szemem, és arra vártam, mikor találkozhatok újra tavulliai barátaimmal.

Ha jól emlékszem, hat körül ébredtem, de a párás szombati reggelen már tömegek zarándokoltak a pálya irányába, így apámmal egy gyors reggelit követően úgy döntöttünk, nekünk is indulnunk kell. Ha jól emlékszem, kissé vonakodott az ötlettől, hogy a Rossi fan club-ot kutassuk szüntelen, de végül rám hagyta, így a jegyeket megvásárolva követtük a szektorokat jelző táblákat, hogy egy órával később végül megérkezzünk a füves domboldalhoz.

Üres volt még, talán néhány ember üldögélt, és persze ők sem sárgában, így én várakozást javasoltam, míg apám méltatlankodott, és jelezte, nem fog itt állni egész nap, csak mert én a sárga zászlót várom. Végül, úgy fél órával később megérkezett három neoplán busz, amelyből sárga trikós emberek ugráltak ki, és özönlöttek a pálya felé, mint a ninják. Alig hittünk a szemünknek, és első pillanatban azt sem tudtuk eldönteni, ez most álom vagy valóság. Az előző napról megismert barátomat ugyan nem láttam, de mégis ledobtuk a plédünket a rajongó klub közé, a magyar lobogóból időközben olasszá váló, Rossit biztató zászlómat pedig úgy fordítottam, mindenki lássa a biztonság kedvéért.

Korábban az olaszokat kivétel nélkül úgy képzeltem, hogy jól öltözöttek, vagányak, és mind a nők, mind a férfiak egyöntetűen szépek, arcukat nap barnította, és énekelve, hangosan beszélnek. A valóság, főként a rajongók táborában, ezzel szemben azért más volt, kivéve azt az egyetlen, sztereotípiámnak megfelelő barna hajú fiút, akit előző hajnalban pillantottam meg az út mellett bandukolva, még a strand melletti ködben, mert ő szintén tagja volt a sárga zászlónak. A nők leginkább anyámra hasonlítottak, a férfiak pedig sokkal szigorúbban öltözködtek, mint apám. Legalábbis a tavulliai csoportban. Annyit azért tudni kell, hogy Rossi szülőhelye egy kis falu, ahol tényleg egyszerű emberek laknak, laktak, leszámítva őt és a hippi beütésekkel bíró családját. Így a nők leginkább farmernadrágban és virágmintás tunikában ültek a pokrócon, míg középkorú, enyhén kopaszodó, pocakos férjeik a nő mellett foglaltak helyet egy kempingszékben, hosszú nadrágban, pólóban, atléta trikóban, zokniban és bőr cipőben, miközben feleségeik minden kívánságukat lesve hol az üres, otthonról hozott, üveg sörös poharakat töltötték újra, hol pedig a szendvicset csomagolták ki, és adták a kezükbe. Hagyományőrző viselkedés volt, legalábbis én így láttam.

A motorverseny nem tudom, mennyire izgatta őket, de ott voltak, és Rossit minden körben megtapsolták, néha pedig azokat is, akik még hozzá hasonlóan sárga motorral érkeztek. Így kapott üdvrivalgást minden körben az akkori patonos beugró versenyző, aki ennek minden bizonnyal nagyon örült. Ottlétük részben talán irányított volt, ami nem baj, hiszen az önkormányzat biztosította, hogy a helybéliek élőben is lássák a falu leghíresebb szülöttét. Ami nem csoda, mert ha jól emlékszem, Rossi édesanyja már akkor is a helyi önkormányzatnál dolgozott a műszaki osztályon, vezető mérnökként.

Az edzés végén a közönség végül elhagyta a pályát, mi is ettünk apámmal egy babkonzervet a parkolóban, és folytattam a missziót, mely szerint eldöntöttem, szombat este valahogy be kell lógnunk a depóba.

Régen ugyan nem volt minden jobb, inkább csak úgy fogalmaznék, minden szabadabb, és a pajzson rendszerint akadtak rések. Persze érthető, hogy ez manapság és az elmúlt tíz évben már nem volt kivitelezhető, így leginkább azt gondolom, szerencsénk volt. A célegyenes végi sárga kerítésnél a drótháló alján ugyanis volt egy jókora lyuk, és észrevettük, hogy néhány szurkoló ezt kihasználva, a pályán átszaladva halad a paddock irányába. Sok mérlegelni való nem volt, így inkább követtük őket, és a következő pillanatban ott álltunk a lakóautók között. Akkoriban még nem volt csipogtató rendszer és seregnyi biztonsági őr, így elvegyülve a tömegben sétáltunk, és próbáltunk rajongó jelmezben észrevétlenek maradni. Akkor találkoztam életemben másodszor Talmával, akkor hallottam közvetlen közelről GP motort először, láttuk a D'Antin Yamahát finom hangolni, miközben a japán mérnök tenyérrel ellenőrizte, hogy együtt járnak a hengerek, vagy sem, és akkor láttuk Rossano Brazit, az Aprilia egykori legendás főmérnökét tökvakarva röhögni, ahogy a kezdő szerelők próbálják helyesen felfúvókázni Melandri Apriliáját másnapra, egy tálca fúvókával, miközben Brünnben az erdőben, este ez kis híján lehetetlen.

Végül addig nyaggattam apám, míg a lakóautók között sétálva dübörgő Bob Marley dallamokra lettem figyelmes, két autó között pedig ott ült egy fiú, szürke pólóban, zokniban és papucsban. Ő volt Valentino Rossi. Csak álltam földbe gyökerezett lábakkal, és néztem, odamenni hozzá nem mertem, hiszen volt már vele közös aláírásom, és képem, így csak figyeltem, a többi gátlástalan rajongó miként rohamozza különböző kérésekkel. Legszívesebben a pokolba kívántam volna őket, hiszen tudtam, holnap lesz a mindent eldöntő ütközet, a bajnokság legfontosabb versenye, mert ugyan vezette a bajnokságot, de ősi riválisa, Max Biaggi megközelítette tíz pontra.

Fél órán keresztül osztogatta az autogramokat, mi pedig végül nehéz szívvel, de elindultunk vissza. Átballagtunk a pályán, megkerestük a lyukat, és visszasétáltunk a parkolóba. Az egy órán belül tapasztalt kontraszt leírhatatlan lenne, de talán ahhoz hasonlítanám, ha a párizsi divathét legmenőbb kifutójáról átsétáltam volna szerény szülővárosom művelődési házának nagytermébe. Egyszóval nehéz megélni az álmokat és a valóságot egy óra leforgása alatt, így ezekben a pillanatokban nagyon a hálára kell összpontosítani, hogy megtörtént. Ha jól emlékszem, még éjfélig ültünk a lelátón a garázsokkal szemben, és néztük, ahogy az ötszázas motorokat hangolják a következő napi versenyre.

Aznap este nem sokat aludtam, és talán akkor keltem, mint előtte még soha. Hajnali öt lehetett. Apám sem tudott aludni, és láttam rajta - bár nem vallotta be - de kellően izgatott. Ha jól emlékszem, hét órakor már a pályán voltunk, és vártuk, hogy a fan club megérkezzen. A késő augusztusi nap még nagyon perzselt, a domboldal már sárga volt, amikor megpillantottam pénteken megismert barátomat. Hozzá szaladtam, és elmeséltem neki az előző esti történéseket, ő pedig a legnagyobb alázattal hallgatta, és osztozott örömömben. Furcsa volt megtapasztalni ezt a fajta a hozzáállást, amelyben az irigységnek nyoma sincs, amelyben örülünk egymás örömének. Elmondta, az édesapjának még mindig nem volt szerencséje, Rossi nem ért rá, de talán a verseny után sikerülhet. Közben a fan club szerzett három depó belépőt Albi Tebalditól, aki jelenleg a VR46 vezérigazgatója - akkoriban még a rajongói kör hivatalos ügyeit és némi pólóbizniszt intézett - így a többszáz rajongóból a szerencsések bemehettek pár percre a depóba, és szétnézhettek. Ez volt talán a legnagyobb kitüntetés.

A közönség lassan felkészült a versenyekre, de tíz előtt pár perccel különös gyülekezésre lettünk figyelmesek a domboldalon, s arra, hogy mellettünk vörössé válik minden. Máig nem tudom miként, de a szervezők valahogy kitalálták, hogy összegyűjtenek pár száz Biaggi szurkolót, és odaterelik őket a Rossi-szektor mellé. Erősen irányított szervezkedésnek tűnt, és gyanítom, hogy leginkább az akkor még szerény televíziós közvetítésnek szólt, mert végül kiderült, hogy a „rajongók” összetétele elég vegyes, olasz alig, leginkább németek és csehek alkották, a piros pólókat pedig a csatlakozáskor kapták. Úgy, ahogy a görögtüzet is. Végül az egymás mellett ülő két tábort szalaggal választották el egymástól, de kijelenthetem, hogy a motorsport ultrák, akkor, 2001-ben nagyon is békés, rendszerető emberek voltak, akiknek a fejében meg sem fordult, hogy egymáshoz akár egyetlen ujjal is érjenek.

A bemelegítésre viszont felállt a rendszer, és megértettem, valamint megéreztem, milyen rajongónak lenni. Rossi minden körében felállt a tömeg, és dudált, míg a biaggisok még tanulták a teendőket. A katarzis mégis akkor következett, amikor elindult a verseny. Az addig békésnek és enerváltnak tűnő parányi falu lakossága sárga füstöt gyújtott, és úgy tombolt a rajtot követő negyven percben, hogy máig kizártnak tartom, hogy ebből a versenyző semmit nem észlelt. A tömeg őrjöngött, a mellettünk helyet kapó vörösök is próbáltak igyekezni, és görög tüzet gyújtani, de a sárga szektor végül akkora túlerőbe került, hogy feladták. A versenyt Biaggi vezette, bámulatosan motorozott az ötszázassal, szinte úszott az aszfalton, mígnem a szektorból kivezető balosban hibázott, és csúszott a kavicságyban. A sárga szektor ebben a pillanatban felrobbant, a nép üvöltött, egészen néhány másodpercig, amikor a fan club vezetője dudaszóval csitította őket, és jelezte, a káröröm nem ildomos. A rajongás bizonyos szinteken már ilyen, de úgy tűnt, megfelelő kezek között kontrollálható. Rossi ezt követően végig vezette a futamot, és megnyerte.

A folyamatos sárga füsttől, és a kétpercenkénti dudaszótól és üvöltéstől kissé fájt a fülem és a torkom, talán a hangom is elment, de mind az adrenalin, mind a boldogság faktor olyan méreteket öltött bennem, hogy az hétköznapi mércével mérhetetlenné vált. A verseny után csak némán néztem magam elé, apám szintén, és abban a pillanatban azt hiszem, egyikőnk sem tudta, hogyan tovább. Egy hasonló élménycunami után könnyen depresszióba eshetünk, hiszen csak az ürességet érezzük, és az addig megszokott túlcsordult érzelmeket semmi nem pótolhatja, ezért szeretnénk visszakerülni abba az állapotba. Már kiürült a domboldal, mire elindultunk vissza a nagyparkolóba, az autó felé. Ugyan beszélgettünk és elemeztük a versenyt, de valójában nem tudtuk, a látottak és a tapasztaltak után mit mondhatnánk egymásnak.

Aznap délután már nem tudtunk beszökni a depóba, csak a lelátóról néztük, ahogy pakolják el a motorokat. Kissé ahhoz a gyászfolyamathoz hasonlítható, mint amikor véget ér a nyár, vagy valami nagyon fontos periódusa az életünknek, én pedig csak azt éreztem, a pár perc alatt kialakuló, bennem tátongó üresség feldolgozhatatlan. Az autóhoz ballagva belefutottunk még frissen megismert pajtásomba, akinek mindent megköszöntem, megöleltük egymást, elbúcsúztunk, és megbeszéltük, hogy jövőre itt találkozunk.

Néhány órával később a bécsi elkerülőgyűrűn olasz rendszámú autó haladt tanácstalanul a pályán. Melléjük érkezve végérvényesen megtudtam, a véletlenek az irányított rendszer részét képezik, a találkozások pedig előre tervezettek, mert mit mondhatnék arra, hogy ismét beléjük futottunk. Derékig kihajolva üdvözöltük egymást újra, és azon gondolkodtam, vajon mi lehet a hétvége üzenete, és leginkább a vele való találkozásnak. Talán nem is személyről szólt, hanem csupán tapasztalat szerzésről, és mondanivalója sokkal mélyebb volt, mint amit akkor felfogtam. Végül elvezettük őket a déli csomópontig, ahol elágaztak útjaink. Többé nem láttam, pedig minden évben kerestem. Abban a pillanatban másra sem vágytam, csakhogy mi is menjünk tovább Tavulliáig, de közben már várt Hegyeshalom, Tolna, és a bajai főiskola.

A húsz év elrepült, észrevétlenül, azt viszont soha nem hittem, hogy húsz év múlva a brünni pálya már nem a versenynaptár része. Megannyi élményt kaptam tőle az ezt követő években, és talán egy kiteljesedő életet is, ami örökre a részemmé vált. Remélem egyszer azért még újra találkozunk versenykörülmények között, Kedves Masaryk-Ring.