2016.03.20. 12:56
14 hozzászólás

Az AMTS talán leglátogatatlanabb pavilonjában igazi sokkot kaphat a betérő, de sajnos méltatlanul kevés ember találja meg a C-épületben kiállított motorokat. Ez persze valahol jó is, hiszen nyugiban, kényelmesen tudja megnézni a kiállított tárgyakat, ámulhat és borzonghat egyszerre.

A kissé eklektikus katonai installációknál (szovjet egyenruhába öltözött lelkes emberek mellett második világháborús fegyverek, útbaigazító táblák, Lenin szobrok, hatvanas-hetvenes évekbeli Uralok és Dnyeperek, Citroën furgon, Harley WLA, meg amit csak találtak) az ember kínosan mosolyog. Mert egyrészről a szovjet csapatok évtizedekig voltak az országban – hangsúlyozottan csak ideiglenesen –, aminek azért nem mindenki örült, a vörös csillaghoz is kapcsolódnak kellemetlen emlékek, ugyanakkor a második világháborúban betöltött szerepüket általában inkább szokás jónak, mint rossznak tekinteni, meg hát lássuk be, az oroszokat látva valahogy az embernek kevésbé van gyomorgörcse, mint ha egy hasonló német katonai táborba csöppennénk, inkluzíve SS-egyenruha, Hitler mellszobor és szögesdrót.

És az oroszokon egy kicsit mindenki röhög, mert szedett-vedettek, nevetségesek a tányérsapkáikban, a kissé gagyinak tűnő felszerelésükkel (amivel azért mégiscsak meg tudták védeni a németek ellen a hazájukat). Egy biztos, az „elvtársak” jól érezték magukat, sokan nosztalgiáztak a szoci fegyverek és motorok láttán, ilyen eszközökkel sokan szolgáltak a magyar honvédségben is.

Jó volt látni a magyar motorsport dicső emlékeit, Szabó II. László és Reisz János MZ-it, a Csepel versenymotort. Az NSU Rennmax replika ugyan nem a szocialista motorgyártás terméke, de impozáns darab, és szintén a motorverseny-történelem része. Élmény volt szemtől szembe látni a Csepel Ciklomobilt, a Tünde robogót, vagy a kevésbé ismert keletnémet Berlin robogót. Mert ezek még szép, igényes tárgyak voltak.

Nem lehet nem észrevenni, hogy a szocialista országokban úgy kezdett elfogyni a termékek előállításából az igazi igényesség, a minőség, ahogy a rendszer az idő előrehaladtával apránként megnyomorított mindent és mindenkit.

És a megnyomorítottaknak olyan szánalmas szarokat gyártottak, mint a Velorex. Ez az átkozott, csővázas, műbőrrel borított, minden kényelmet nélkülöző szar volt a rendszer megoldása a mozgássérült emberek mobilizálására. Tudom, ma már mókás egy ilyen Velorex, a fellelt példány mellett volt egy szépen rendbe tett, nagyrobogó hajtáslánccal összeépített példány is, biztos jó buli, de nem tudok elvonatkoztatni az eredeti céljától. És minden alkalommal legszívesebben pofán rúgnám az akkori illetékeseket, amiért komolyan gondolták ezt, mint megoldást. Oké, egy Simson Duóhoz képest (ez a keletnémet rokkant-megalázó jármű, amit Schwalbe alapokra építettek a kor cinikus illetékesei) a Velorex egy Maybach, de akkor is.

Aztán nézzék meg a régi, szocializmus előtti időkből származó stéhert, meg ezt a nyomorult Jawát.

A stéher egy olyan speciális sporteszköz, amivel a versenykerékpárosok teljesítményét növelték: egy erre a célra épített motorkerékpáron állt a stéher (Stehen – állni, németül), a teljes testfelületével feszült a menetszélnek és csinált az őt szorosan követő biciklistának szélárnyékot. Így sokkal gyorsabban lehetett tekerni.

Az öreg vékettes egy ormótlan, de valahogy mégis bájos tárgy, a Jawa meg egy lélek nélkül összehányt valami. Úgy készült, mint sok más a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista országaiban. Ocsmány nyereg, gusztustalan kipufogó – ronda minden, amit utólag raktak az egyébként sem iparművészeti remek Jawára.

És végül, de nagyon nem utolsósorban, amitől igazán hidegrázást kaptam, a Csepel elektromos robogó prototípusa.

Egy förtelem. Egy iszonyat. Hiába vagyok benne biztos, hogy akik megépítették, jót akartak, de abban a rendszerben, amiben ezt a fost összefércelték, kézzel készült prototípusnak ez pont megfelelt. Nincs egyetlen alkatrésze, amire azt lehetne mondani, hogy szép, illetve ha mégis pofásnak tűnik, rádöbben az ember, hogy újrahasznosított, bicikligyári komponensek.

A villanyak, a venyige fékkarok, a kemping bicikliről származó kormány, a szinte csak nyugati exportra gyártott banánüléses gyerekbringáról leműtött, egymás mellé csavarozott nyergek. Mind mind félmegoldás, hitvány cucc. Azt a vázra taknyolt kapcsolódobozt is érdemes egy pár percig néma áhítattal nézegetni. Csoda, hogy sosem lett belőle sorozatgyártás?

Hálával tartozunk mindazoknak, akik megőrzik ezeket a régi, piaci értékkel sok esetben alig bíró járműveket – a Riga klub tagjai igazi élharcosok ebben a témában, a filléres vackaikba (tudom miről beszélek, volt Rigám) töméntelen mennyiségű munkát, szeretetet és pénzt ölnek. Drága, értékes motorba, autóba melót, pénzt ölni nem nagy hőstett. A huszadik kabrió Mercedes, oldalkocsis BMW után az ember már nem sok információt, plusz élményt kap, de ezek a gépjárműgyártás-történeti felemelt mutatóujjak mindenkinek tanulsággal szolgálhatnak.

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalbike, és ettől mi éhen halunk.

A TB olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TB-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.