Kezdő hiba: lankad a figyelem, és megvan az esés

Sebesség oltára: Mariazellbe Ducatikkal – és új tagot avatunk

2019.09.23. 06:49
33 hozzászólás

Vannak örök hippik. Vannak született csinovnyikok. Akad olyan is, aki képtelen a négy fal között maradni, mert eleve autó- vagy motorbuzinak születik. Mások meg törtetnek, mindenük a karrier és a baktériummentes konyhapult. Sokfélék vagyunk és egy bizonyos kor fölött megkövülnek a viselkedésmintáink, a korábbi luxusaink meg közben elvárássá válnak, ha valahogy ki tudjuk egyáltalán gazdálkodni őket. Szimpatikusabbá azonban nagyon kevesen válunk. És a legnehezebb, de tényleg a legnehezebb dolog már érett, sőt, beért emberként valami újat csinálni, olyat, amihez komoly agyi, lelki befektetés kell. Valami mást, olyat, ami jó sokáig esetleg még kényelmetlen is, mindezt csak annak reményében, hogy utána esetleg szintet lépjél örömben.

Büszke vagyok a Katira. Mert megcsinálta.

Mert persze vannak, akik ötéves koruk óta motoroznak, akadnak, akik húszévesen bekerültek olyan közegbe, ahol természetes dolog két kerékre pattanni és beizzadt bőrcuccban, egy szál pénztárcával a belső zsebben átszelni Európát. A feleségem azonban városépítész, bő húsz éve irodába jár dolgozni, ötlábú irodaszéken ülve tölti az ideje nagy részét, orra előtt pedig jellemzően nem vékony, eső áztatta plexi táncol, hanem műszaki rajzokkal telefirkált számítógép-monitor. Mellesleg két kamaszgyermek anyja (ami nem egyszerű dolog, hadd súgjam meg), évről-évre egyre jobban és érdekesebbeket főz, verejtékes csatákat vív az ügyfelekkel napközben, velem él... nem tudom honnan marad energiája arra is, hogy még nyisson is. Pedig most nyitott.

Katival együtt lett motoros jogsink, először 1998-ban, tévedésből A1-es (mert már létezett az A korlátozott kategória, s mi arra jelentkeztünk, de mire a vizsgához értünk, még nem lett meg a vizsgáztatási metódus, ezért átírtak minket eggyel lejjebbre), majd rá két évre, talán 2000-ben együtt tettük le a nagy A-t. Nem én erőltettem, a Kati maga akarta a motorozást, annyira, hogy amikor 1999-ben már egy éve megvolt a jogsink, de nem volt működő nagymotorunk, hirtelen felindulásból éppen ő vett meg egy 125-ös MZ Trophyt egy szigetszentmiklósi veteránbörzén – hogy végre legyen.

Aztán engem elkapott a gépszíj, egyre nagyobb és erősebb motorokat vettem, néha már teszteltem is, a Kati viszont maradt a Vespáinál, azokat szerette, s mivel Magyarországon tizensok éve még nem volt sok rendszámos Vespa, ezért hol illegális 125-össel, hol inkább legális 50-essel járkált. Néha felült egy-egy tesztmotorra, az egyikről még írt is anno, de jellemzően csak porosodott a jogsija. Aztán kapott tőlem karácsonyra egy Honda VFR400 K-t, gondoltam, robogóról motorra átszokáshoz az pont jó lesz, hiszen Japánban évekig oktatógépnek használták ezt a modellt. Ha véletlenül eldől, nem süllyed kormánynyak-csapágyig az aszfaltba, és Kato daru se kell a visszaemeléséhez, ha érti mindenki. Tehát kicsi, mert japán belpiacos, könnyű, lent nem veszettül erős, mert csak 400-as, de kihúzatva valami 54 lovas, ahhoz méretezték a futóművét, fékjeit, vázát, és ha autópályára tévedünk, ott se eszik meg a kedvest. Nem jött be neki. Magas a tank, kényelmetlen a kormány, nehézkes, fura a karakterisztikája, hangzottak a panaszok – egy pécsi túra után pedig a vijjogó hangú VFR még két évig porosodott a garázsban... aztán inkább eladtuk. Persze nagy bukóval.

Évekig szóba se lehetett hozni Kati előtt a motor témát. Gondolom, zavarta, hogy számomra akár úgy is tűnhet, mintha nem becsülte volna meg eléggé az ajándékot meg a szándékot, ami mögötte volt, én meg az a fajta vagyok, aki nem bírja ki, hogy ha már észreveszem a zavart, akkor ezen ne poénkodjon. Holott nem nehezteltem rá, inkább csak kétségbeesett voltam, hogy akkor már sose fog velem motorozni? Sose érzi meg, mennyire isteni, finom dolog És azért nagyon máshogy hoz döntéseket egy vagány, huszonéves csaj, és nagyon máshogy húsz évvel később ugyanaz a csaj, aki már nagyon anyuka. A szülés után elromlanak a nőkben ezek a bevállalós dolgok, végtelen sok példát tudok rá mondani. Talán nem is baj ez, hiszen valakinek fel kell nevelnie a gyerekeket, ha már egyszer az apák nem bírnak felnőni és hamar kiütik magukat így vagy úgy.

Tavaly azonban Zirig Árpi a szokásos, szemétkedős, „de szeretném más pénzét elkölteni”-hangulatba került és elkezdett pingelni mindenféle hirdetésekkel. Nekem még volt pénzem az előző könyvből – és ez az állapot engem mindig rettenet mód zavar -, Katinak meg az örökségéből, s a legnagyobb baj, hogy Árpi tudta mindezt. A nyár vége, ősz eleje úgyis sok embernél ellenállhatatlan vásárlási kedvet vált, Árpinak meg volt két erősen szezon végi találata, talán ezzel magyarázható, hogy 2018 augusztusának végén nem egy, hanem két Ducati-származék landolt a garázsunkban.

Én megvettem egy menhelyi Cagiva Gran Canyon 900-ast, amihez kaptam három dobozt (egy Givi és két Ducati), rajta új gumik, láncszett, vezérműszíjak, minden frissen beállítva, cserélve, de a festés ecsetelt, a kipufogó házi (hogy elférjen a két láda, de minden eredeti cuccot megkaptam a motor mellé, tehát visszaalakítható), a plexi házi (hogy elférjen a navi), s a tulaj járt vele többek között a Nordkappon is. Imádom, szerintem a legjobb motorom, evör, a Ducati 750SS precízebb, de ezzel is annyira jó menni, annyira kényelmes és barátságos, hogy mostanra már megjárta a Grossglocknert és a Dolomitokat is, ráadásul fél nyáron vele jártam dolgozni. Egy nyikkanás nem sok, annyi baja nem volt, azaz igen – a jobb és a bal tankja között nem akar kiegyenlítődni a benzin, ennek majd utána kell járnom, és volt elöl is, hátul is egy-egy törött küllőm, amit már megcsináltattam azóta Koch úrral. Ez melléktéma.

De a lényeg – Kati is vett egy motort. A magyar piac legolcsóbb Ducati Monsterét, talán 420 ezerbe került. Ezért persze volt baja. Eleve a régi, karbis, gyenge 600-as, amellyel el is estek. A tulaj kiszeretett a motorozásból a potty után, a szerelőjére bízta, hogy azonnal adja el, mi onnan, a kis tatai szervizből vettük meg. Törött fényszóró, horpadt tank, görbe szektorok és kormány, ütő első felni, törött index és tükör – ezek voltak a nyomok. De ennek is előtte volt szíjcseréje, szelepállítása, a gumik szinte újak, a láncszett hibátlan, a pocsolyán áttolva, a nyomok szerint egyenesen megy (érzetre is), a váz jó, az ülés ép, az elektromosság megy, indul, húz, klassz. Kati szomorkodott, hogy nagyon fekete, ő színeset jobban szeretett volna, de az ár tényleg pompás volt. Hát elhoztuk, azaz elhoztam. Nekem kicsit gatyának tűnt, de ez nem egy SS, hanem egy Monster, ráadásul ketten ültünk rajta Bálinttal hazáig. Az íze jó, finom, röfög, harap. Ducati.

Mint mondtam volt, Kati kissé ódzkodik a nagymotoroktól – korábban se szerette azokat, amikről nem tudott két lábbal letalpalni, de a gyerekek születése óta sokat romlott még ez az álláspontja is. Mondjuk úgy – idegenkedve ül fel bármire, ami százötven kiló fölött van, két keréken gurul és nem lehet rajta átlépni az ülés és a kormány között. De ezen vigyorgott. Mentünk egy kört – „nem tudom, miért van, de ezen a motoron azonnal otthonosan érzem magam, a Hondával meg mindig olyan volt, mintha birkóznék” - mondta. Pedig a kettő közül ez a nehezebb, a gyengébb, az elvben ügyetlenebbik. Na de, motoroknál végképp nem igaz, hogy a számok mesélni tudnának arról, milyenek.

Én meg fokozatosan, hol meglepiként, hol ajándékból, hol a Kati pénztárcájának terhére, de rendbe tettem a dolgokat, amik zavartak, pedig a Kati állandóan azt skandálta - „maradjon csak hibás, legalább nem félek használni”. De görbe kormánnyal pocsék vezetni, a ferde héblik húzásától elgémberedik a kéz, tükör, index kell, a megütött felni miatt meg fékezéskor állandóan beremegett a villa, az nettó életveszély. Egy része Imolából jött a cuccoknak, egy másik része az eBayről, a felnit Joóbék csinálták meg (nem olcsón, de jól). Aztán vizsga előtt elfosta magát az első teleszkópszimering. Szedhettem ki a szárakat, csömöri Pisti felpolírozta őket, kaptak új gyűrűket, közben meg még vettem egy utángyártott fényszórót is. Mostanra nagyjából csak a tank horpadása őrzi a korábbi esés emlékét.

És Kati tényleg szereti ezt a motort. Korábban soha nem erőltette, hogy menjünk motorozni, de akkor még szeptemberben elmentünk egy zsámbéki dombság-túrára, idén már március közepén a Transz-Pilisin toltuk a bicikliket, aztán két héttel később jött Esztergom – igaz, akkor Endre barátom kapta kölcsön a Monstert, mert neki épp nem volt gépe. Hogy tetszett-e neki? Esze ágában se volt épp lecserélni a V-Stromját, de pár hétre rá mégis vett egy Ducati Multistradát... Ennyi.

És Kati most is élvezi, sőt, imádja a Monstert. Még dolgozni is volt vele, pedig az nagy szó, mert robogóval sokkal kényelmesebb és még arra is nehezen szánja rá magát, mert az autó a legegyszerűbb, már csak frizurailag is. Ő meg erre hozzátenné – majd ha nem ő, hanem én vásárolok be, akkor jár majd ő motorral. Pedig nincs igaza, mert én is gyakran vásárolok a Lidlben. Csak valahogy mindig bort és sört viszek olyankor haza meg hülye szerszámokat... Több nem fér a Spacy dobozába.

Nyár elején a Dolomitokban jártunk barátokkal, az első, esőmentes nap fergeteges volt, mi pedig még ráhúztunk egy fél napot a végén is, ami mondjuk úgy, relatíve szintén esőmentesnek bizonyult. A relatíve szó a Dolomitokkal és az esővel egy mondatban mindig tartalmaz szívást. Kati akkor tette a bejelentést – ősszel nézzünk már ki Ausztriába, mert most először kipróbálná, mennyire bír egy ilyen túrát a Monsteren. Hűha.

Így szerveztük meg ezt a múlt hét végi túrát Mariazellbe, amiről szó van a posztban. Először úgy nézett ki, hatalmas csapattal indulunk, mert jöttek volna Endre barátomék a Multistradával (aztán valami születésnap közbeszólt), Karesz fia, Máté, a barátnője és a barátaik két motoron (ott egy esküvői lagzi fújta el a terveket), Lacusék a második szériás Monsteren meg mi. Végül maradtak Lacusék. És mi, az három motor összesen. Valamennyi Ducati.

Egy ötvenessel Mariazell előtt, egy Veitsch nevű helyen laktunk valami szabadidős hotelben – közelebb nem találtunk szállást, mert a Parkoló Parádé időpont-változtatása miatt a könyvemet két héttel korábban kell elkészítenem, ezért a tördelő, a borítótervező, a korrektor, én, azaz az író mind lóhalálban dolgozunk, hogy valahogy elkészüljünk időre. Már készültem lefújni az egész Mariazellt, mert ilyenkor minden plusz program agyvérzés, levegőt pedig mostanában elfelejtek venni valamiért. Aztán rájöttem – hétvégén úgyse tudnék sokat hozzátenni a dolgok folyásához, ilyen alkalom pedig, hogy Kati motorozni akarjon külföldre, talán nem lesz még egy. Tehát akkor - túrázunk.

Kati meglepően jól bírta a menet elejét, pedig autópályán még az én idomos SS-emmel sem annyira jó menni, a Monsteren ahhoz képest pedig tripla a küzdelem. De ráálltunk a 140-re, ami a navimon pont 130 volt, azt épp bírta. Győrben összeszedtük Lacust, majd irány Kópháza és át Ausztriába (istenáldása ez az M85) a létező legkellemesebb motoros időben. Katin nem láttam a fáradtságot. És még mindig imádta a Monstert.

Valamikor kora délután már Veitschben voltunk a szálláson, maradt még időnk, úgy döntöttünk, egy esti kávét megér a giccsek giccse, Mariazell. Na, ezen a ponton Kati már úgy döntött, inkább mögém ül, mert jóból is megárt a sok. Az a szakasz Veitsch-től (főleg az Ausztriában szinte ismeretlenül pocsék aszfaltozású, első tíz kilométernyi szerpentint leszámítva) megint maga volt a mennyország, hosszú és rövid ívű kanyarokkal, szép nagy döntésekkel, abban a fel-felmorgó, -hörgő, fogaskerék-vinnyogó steampunk-zajban, amit csak egy Ducati V2-es adhat meg az embernek.

Képtelen vagyok megszokni, hogy van olyan gép, amelyik állandóan ennyire a fellegekbe repít, megunhatatlanul, bármennyit is használom. Ilyenkor kellene persze erősen gondolnom azokra a pillanatokra, amikor a budapesti dugóban, kátyúkon küzdök a kemény és intoleráns rugózású első villával, csuklótörés-határon, s amikor a változó ritmusú, leginkább csak cammogó közlekedőtársak miatt állandóan leesek a nyomatékgörbéről és állandóan váltogatnom kell... De nem gondolok effélékre. Országúton, sima aszfalton elájulsz, olyan jó ezzel a döggel veretni. Még utassal is.

Mariazellben megittuk életünk legrosszabb cappuccinóját - a szuper elegáns, központi, nagy kávézóban, nem is értettem, olyan volt, mint a túl hígra eresztett Nescafé, amire rálöttyintenek némi tejhabot. Ekkor már elég hideg volt, a hegyek nem viccelnek. Magyarországon még oké, hogy szeptember közepén elindulsz nappal, a szép napsütésben, s ugyanabban a ruhádban, picit cidrizve hazaérsz éjjel, de itt azonnal kútba ugrik a higanyszál, ahogy eltűnik a Nap, a hatalmas kődarabok pedig, mint valami óriási Orbit Winterfresh-hirdetések, lilává fagyasztanak a leheletükkel.

A nyári kesztyűben pokolian fázott a kezem (nem, Árpád bőrkesztyű alá gumikesztyűt vevő trükkje nem jött be, maximum annyival lett tőle melegebb, hogy elinduláskor mindannyian jót röhögtünk a prosztatavizsgálós outfitemen), ha pedig fázik a kezem, mindig darabosabban mozgok motoron, mert utálok kuplungolni, néha még dőlni is. Szóval fel kell öltözni délután, ebben az évszakban, ezen a környéken, még ha a régi IXS lejm-tesztruhám elég jól is simítja a hőmérsékleti csúcsokat, ez a tanulság, ami úgyse jut legközelebb eszembe. Béléssel azért jobban csinálja, ezt is mindig elfelejtem.

Este jött, amit ilyenkor mindenki szokott, sör, még egy sör, vínersnicli, öröm, móka, ájultan az ágyba. Másnap csak késő délutánra ígért nedvességet a meteor, nagy mázlink volt, eredetileg még egész napra pocsék időt jósoltak. Egy laza 210 kilométeres túrát rittyentettem reggel a teraszon a naviba, természetesen először elmegyünk majdnem Mariazellig, ott pedig ráállunk a nagy kedvenc Wildalpenstrasséra, amin anno az Ennstal Classicra is mentünk, illetve a KTM 1190 Adventure-bemutató is zajlott.

A Wildalpenstrasse nem a Grossglockner, pláne nem a Dolomitok, ez sokkal kisebb hegyek tövében vezet, kevés a hajtű, ha pedig leesel az út szélén, fás-füves domboldalon gurulsz lefelé kedélyesen, nem függőlegesen, üvöltve zuhansz a száz méterrel alább rád fenekedő kősziklára. Kevés a „Marson vagyunk”-jellegű panorámapont, de azért pőre kövek akadnak, távolbalátás és még annál is messzebbre látás á la Dolák-Saly is van, a kanyarok pedig leginkább a gyors és közepesen gyors kategóriába tartoznak. És szinte biztosan számíthatsz jó aszfaltra, egyenletes rádiuszra, s nem lesz barom autós, aki a beláthatatlan kanyarban százötvennel előz a te sávodban, szemben. Csak motoros, mert a motorosnak olykor itt is kimegy a biztosítéka a fejében, akárcsak bárhol másutt. De a motor keskeny, azt általában ki lehet kerülni.

Ha csak a Lacussal motoroztunk volna, elcsavartam volna az ausztriai Sankt Gallenig, visszafelé a Nationalpark Gesäusén át hazacsapatva egy délebbi úton, de nem akartam túlerőltetni Katit, ezért korábban, már Hieflaunál délnek fordultunk, hogy Leobenen és Bruck an der Muron át érjünk Vietsch-be. Az élet azonban közbeszólt.

Én, a navis mentem elöl, fejemen az antennás intercom, mögöttem a Kati, az ő fején szintén. Mondtam előre a kanyarokat, hosszú ív, szűk ív, bukkanó után nyugodtan eresztheted, hosszan nem jön senki a másik sávban, tehát bátran előzhetsz, igen, itt már tedd vissza harmadikba... És közben néztem a tükörből, tíz kilométerenként javult egy fokozatot.

Kicsit kezdtem megkönnyebbülni, mert nem tagadom, azért jó darabig ott volt az agyamban a rémkép, amint családunk oszlopa, gyermekeink fő nevelője, 25 éve társam és egyben az elsődleges kereső a családban egy óvatlan pillanatban eltűnik az aljnövényzetben. Amikor a navin felbukkant valami jobbféle kanyarkombináció, egyszer-egyszer előretéptünk Lacussal, hogy a gumik szélét is megdolgoztassuk, aztán hamar bevártuk a Katit. Amikor együtt mentünk, már akkor is kicsit bátrabban mentem, Kati, mintha valami hosszabb befőttes gumin húznám, enyhén lemaradt, aztán lassítottam és mindig utolért. No stressz, örömködés van.

Úgy gondoltam, minden rendben zajlik, hiszen folyamatosan beszélgettünk az intercomon. Néha jelezte, hogy meg-megcsúszott a hátsó gumija, ami az utak minőségét és szárazságát, illetve a Monsteren levő Michelin Pilotok kitűnő állapotát ismerve lehetetlen volt. Nyugtatgattam, hallucinál néha ilyet az ember, kicsit össze kell még nőnie a motorral, de képtelenség, hogy megcsússzon, mert a blokk porszáraz, tehát nem kerül olaj, benzin, zsír a gumira. Amúgy meg két és félszeres sebességgel folyamatosan előznek minket az osztrák nénibácsik a negyvenéves GS R80-asokon, ha csúszna, ők már mind halottak lennének.

Már jól bent jártunk a Wildalpenben, amikor egyszer csak egy inkább panaszos, mint ijedt megjegyzés érkezett az intercomon át – „jaj, ezt elszúrtam, a francba, ááá...” Persze azonnal a tükörbe pillantottam és azt láttam, ahogy a Kati egy nyugis, hosszú jobbos ív közepéről egyenesen átszeli az utat, leveri egy útjelző oszlop tetejét, majd elegánsan eldől. A Ducatim fordulóköre egy teljes létszámmal repülő Airbus A380-aséval vetekszik, ezért beletelt egy időbe, mire visszamotoroztam a helyszínre. Addigra Lacus felesége, Piros és Kati együtt próbálták felemelni a Monstert a földről, mert megijedtek, hogy csöpög belőle valami. Karburátoros motor, az úszóból ilyenkor mindig kifolyik a tartalom, de utána eláll, mert a benzincsap vákuumos, és ha nem megy a motor, az se nyit. Don«t worry.

Kati megnyugtatott, egykedvűen megjegyezte, neki semmi baja, még csak meg se ütötte magát, de a bal oldali tükör letört. Én inkább olyan dolgoktól tartottam, hogy valami apró cső, vezeték elszakadt, csatlakozó kitört, mert akkor tréler után kiált a helyzetünk. Szerencsére a Monster némi krahácsolást követve simán beindult. Igen ám, de a kuplung nem emelt ki. „Hátha légteleníti magát” - gondoltam, és vagy hússzor megrángattam, és tényleg. Tekertem vele egy kis kört – egész jól megy a 600-as Monsterke is, de milyen gatya a futóműve -, de egyenesen megy, fog a fék, vált a váltó, mennek a lámpák, kipörög a motor, rendben vagyunk. Csak a tükör, az hiányzik, nem kellemes. Visszatettem az útjelző oszlop levert kupakját, indulhattunk.

Megilletődött tempóban folytattuk utunkat, Kati, becsületére legyen mondva, csak kicsit panaszkodott. Nem szeret veszíteni, most is a szokásos program következett, ugyanaz, mint amikor ráül a szemüvegére, vagy elfelejt forgalmit vinni magával – szarrá elemezte a történteket. Ki volt a hibás, miért, mikor, miért nem úgy kellett volna, hogy kellett volna ésatöbbi. Igaza van, csak akkor tanul az ember az ilyen hibákból, ha rá tud mutatni, miért követte el őket, de én ott még csak a megkönnyebbülést éreztem, hogy nem jött szembe valamilyen másik jármű és hogy nem szakadékban folytatódott az út széle. Elemezni ráérünk majd nyugiban, este.

Meg is álltunk kávézni, ellenőrizni mobilon át, mit művelnek otthon a kölkök, egy Apfelstrudel is lecsúszott, otthonos volt a hely, na. Kicsit elnehezülve pattantunk nyeregbe, de a paripák is enni kértek, pár száz méterrel odébb gyorstankolás, közben mindenfelé Ducatik, nem a mieink. Oké, nem vagyunk egyedül ezzel a Ducati-vonzalommal, kicsit jobb.

Az út további részén Kati nagyon összeszedte magát. Nem következett be amitől féltem, mármint hogy a riadtság miatt megutálja a motorozást, sőt, újra erőre kapott, szinte tolt, hogy menjek bátrabban, hiszen nem tötymörögni jöttünk, hanem élvezni az utat. Bátrakra mosolyog a szerencse, mert egy olyan döbbenetesen jó görög éttermet találtunk (hol másutt, mind Leobenből kihajtva, a préri szélén, az országút mellett), hogy legszívesebben két, komplett ebédet beburkoltunk volna.

Annak az étteremnek a parkolójában Lacus épp a kedvenc, új kedvtelésének hódolt – nézegette a hátsó gumiján a kopást, hogy milyen mélyre sikerült döntenie. Aztán átment a Kati Monsteréhez, azon is nézegette, majd odahívta a Katit és már ketten nézegették. Új teóriával tért vissza az asztalhoz.

„Biztosan jó a Kati Monsterén a hátsó rugóstag?” - tette fel a kérdést. „Amikor mentem mögötte, párszor észrevettem, hogy mintha elpattanna a hátsó kereke, s a gumi szélén is kicsit hullámos a kopásnyom” - fűzte tovább. Hm. Nem tudom. Én alig mentem azzal a Monsterrel, az első villát megcsináltam, arról tudtam, hogy rossz, a hátsó rugóstag porszáraz volt, márpedig egy porszáraz rugóstag nem szokott rossz lenni. Nem gyanakodtam, mert bár kissé gatyának éreztem a futóművet, én csak a Bálinttal a hátam mögött mentem azzal a motorral, átállítatlan futóművel.

Most azonban kimentem a parkolóba, mindhárom motorra felültem és durván ugrálni kezdtem a nyergükben. Húha, a Katié lekoppan, méghozzá igen könnyen. A másik kettő megfog. Nagyon más. Ez a Monster egyszerűen rossz, olajosnak meg valószínűleg azért nem olajos a lengéscsillapító, mert már eladás előtt elfosta magát és lepucolták gőzborotvával. Oké, otthon egy rugóstag rendel főúr kérem, mostantól meg dupla az óvatosság. Hát ezért érezte szegény Kati, hogy csúszik a gumi... Nem a gumi csúszott, hanem az egyenetlenségeken finoman elpattogott a kerék.

Érdekes, annyi olaj azért még mindig lehet benne, hogy nem egyértelmű a dolog, mert ha csak motorozol vele, egész kezes, még bukkanókon sem érezni, hogy zavarba jönne, inkább csak olyan – puha. De bevallom, gőzöm se volt róla, mennyire szabad puhának lennie egy régi Monster hátuljának – ez itt egy átlagos motorosoknak való gép, nem hittem volna, hogy túl keményre hangolják. Nagyon erősen kellett nézni hátulról, elemezni a gumi szélén a kopást, s muszáj volt rajta utána durván ugrálnom, hogy biztosan el tudjam dönteni, hibás.

Végül 230 kilométert tettünk meg aznap, s az egy incidenstől eltekintve teljesen hibamentesen, élvezettel, ráadásul csodálatos időben. Otthon, a kajáldában, sör fölött elemeztük, mi történhetett abban az ominózus, elesős kanyarban. Sima volt az út, belátható a forduló, a tempó is mérsékelt volt – akkor hogyan? Katinak egyetlenegy magyarázata volt – egy pillanatra kikapcsolt az agya. És erre nekem is bevillant, hogy amikor még csak kezdtem hosszabb túrákra járni motorral, velem is történt jó párszor hasonló.

Motort vezetni ugyanis sokkal fárasztóbb dolog, mint autót, autóban az ember gondolatai el-elkalandozhatnak, sőt, egy csomóan litániákat tudnak megírni a volán mögött Messengerben, mint látjuk néha, mert az autó kvázi elvezeti magát. De a motornál minden apró iránymódosítás, minden, akár csak hangyányit is veszélyes forgalmi jelenség, a szél változása, egy nagyobb bogár becsapódása, az úton levő homok-, olaj- vagy tehénszar-folt, egy csatornafedél, sínpár, bármi azonnali korrekciót kíván. A motorozás nem az álmodozók hobbija, vagy pedig ahhoz nagyon nagy rutin és párhuzamos processzálási képesség kell.

Katit pedig túlerőltettem. Bár csak kicsit húztam folyamatosan a túra elején, épp azon a határon motorozva, amit ő még biztonságosnak tartott, ez elfárasztotta. Nem is álltunk meg sokat pihenni, a környezet, a sok kanyar is szokatlan volt neki, és az történt, ami a tizennyolc órája folyamatosan vezető kamionsofőrrel – pillanatra kikapcsolt az agya. Kanyar közben pedig nem túl jó, ha kikapcsol az agyad motoron, mert amikor rájössz, hogy nem figyelsz, és ráadásul mondjuk, gyakorlatlan vagy, kicsit mindent mereven csinálsz hirtelen, nem érzed, min, mennyit kellene mozdítani, hogy el ne szúrd a dolgokat. Mert az agynak bizony kell pár tized másodperc egy szünet után, hogy újra képben legyen. Na, abban a pár tizedben történt a baj.

Ez az a hiba, amiről nem tudom, hogyan lehet kiszűrni, mert aki motorozni kezd, és a városi rohangászásból feljebb lép a túrázás irányába, biztosan megtapasztalja párszor. Valahogy meg kell szerezni azt a rutint, hogy ha ki is kapcsol az agyunk, mert az azért egy több órán át, folyamatos koncentrációra képtelen massza, akkor is legyen annyi rutinunk, hogy a kezünk, lábunk, testünk öntudatlanul az aszfaltcsíkon tartsa a gépet. A rutin megszerzéséhez azonban sokat kell motorozni, ám amíg nincs meg a rutin, ez a hiba sokszor előfordulhat... Basszus, ez egy ördöglakat.

Másnap ismét szikrázó napsütés, a terv: ötven kilométeres kerülővel nem Kópházának, hanem az Alpengasthof  Kalte Kuchl érintésével, Sopronon át térünk haza. Kalte Kuchl ugyan egy valódi hely Ausztriában, de az Alpengasthof Kalte Kuchl mégsem ott van, hanem Rohr in Gebirgében, a Wiener Neustadt-környéki hegyekben. Lehet, hogy nem Ausztria legnagyobb motoros találkozópontja ez, mert egy ennyire motorkerék alá kívánkozó országban bizonyára van több tucat másik, de hogy a motorok és motorosok mennyiség észbontó itt, az tény. Az Alpengasthof Kalte Kuchl mindig népünnepély. Régen soha nem bírtam odatalálni navi alapján (az előbb említett okok miatt), csak véletlenül pottyantunk be akár Mariazell, akár a Dolomitok felől, de most már tudatosan odavezettem a csapatot.

Állat a kaja, olcsó is, közben folyamatosan dübörögnek, vonyítanak, röfögnek körben a motorok, a parkolóban pedig végtelen színes sokaságban ott hever több száz gyári eredeti, épített, kopott, nagy, kicsi, régi, új, veterán, speedgép, chopper, naked, túra és enduró. Isteni hely, kötelező zarándoklat ide betérni, olyan, mint az Ace Café Angliában.

Haza már siettünk és nem álltunk meg sokat. A Monster döbbenetesen jól bírta a tempós kigyorsításokat, s némi izomlázzal, illetve sok élménnyel gazdagabban már kora este, kipakolva, lezuhanyozva a Magnumot néztük a fiúkkal. A Kati motorja 5,3-at, az enyém (pedig befecskendezős, ezért elvileg takarékosabb) 5,1-et fogyasztott, szerintem nem rossz.

A hátsó rugóstagot már kitúrtam a neten, még futok egy kört, és ha nem lesz jobb ajánlat, rendelem, tükör lesz bármikor, de Kati még egyszer nem ül fel erre a motorra úgy, hogy ne legyen teljesen rendben a futómű.

Hogy a figyelem-elkalandozással mi lesz? Azt tervezi, beiratkozik egy vezetési továbbképzésre. Azzal viszont érdemes lesz megvárnia a Bálintot, akinek már csak hetek kérdése, hogy meglegyen a jogsija.

Te jó isten. A feleségem épp csak túl lesz a beszokáson, utána jön a fiam. Az ember élete folyamatos aggódás. Lássuk csak, milyenek is annak a kék CB125T-nek a lengéscsillapítói?